A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-29 / 40. szám
májra, a rántott sajtra, vagy akár a palacsintafélékre legeslegföljebb gusztusa lehet az embernek ... Igaz, a teljes valósághoz hozzátartozik, hogy a hiba nemcsak a személyzetben keresendő. A gyakorlatban ugyanis a szakács ritkán főzheti azt, amit a szíve szerint kínálni szeretne az utasoknak. A „szabál", sajnos, e tekintetben is „szabál" és előírja: a menet közben felszolgált ételek csak az indulás előtt, tehát a központi Egy panasz (a sok közül) „Főiskolás vagyok, az elektromérnöki kar negyedéves hallgatója. Szeptember közepétől júniusig általában hetente teszem meg az utat Losonc (Luőenec) és Bratislava között. Többnyire pénteken indulok haza és hétfőn jövök vissza a fővárosba. Odavissza ez több mint ötszáz kilométer, a vonatokon töltött időt számítva nagyjából tizenkét óra. Ezért talán nem túlzás, ha azt mondom: igazán jól ismerem a hazai vasutakon uralkodó viszonyokat. Sajnos, az már aligha számit újdonságnak, hogy a vonatok zöme koszos, hogy telente a félórás késés még pontos célba érésnek számít, hogy helyjegyet váltani olykor teljesen fölösleges, mert a kijelölt szék rég foglalt... Ezek annyira mindennapos dolgok, hogy szinte kár róluk beszélni. Semmivel sem jobb azonban a helyzet az étkezőkocsikban, ahol a kultúrált utasellátás helyett, szintén eléggé áldatlan állapotok uralkodnak. Például az étlapon hiába szerepel tízféle étel, ha a valóságban a felét sem tudják tálalni. Gyakran előfordul, hogy az étkezőkocsi személyzete, enyhén szólva, spicces. De mindez talán még bocsánatos bűnnek is számíthatna, ha legalább a kiszolgálás lenne kedvesebb; ha nem annyira primitíven akarnák megvágni az utasokat; vagy nem azért kellene zárva maradnia az étkezőkocsinak, mert sem a szakács, sem a pincér nem állt szolgálatba. Az embernek nemcsak a bicska nyílik ki néha a zsebében, hanem az a benyomása támad, hogy az illetékesek úgy vélik: az utas örüljön, hogy egyáltalában utazhat... Tavaly nyáron, hátizsákos turistaként, két és fél hét alatt Nyugat-Európa négy országában fordultam meg. Utazgatásaim során három alkalommal étkezőkocsiban ebédeltem. Talán apróság, de annál jellemzőbb, hogy ott a mindig készséges pincér még a széket is alám tolta, holott messziről leritt rólam, hogy anyagilag bizony nem vagyok eleresztve..." Szúrópróba (ami általánosítható) A Bratislavából Kassára (KoSice) kora délután induló gyorsvonat vagonjai nekilódulnak a kereken 450 kilométeres távnak. Péntek van, csúcsforgalom, ráadásul az időjárás is pocsék, úgyhogy az emberek vizes kabátokban, csöpögő esernyőkkel szállnak vonatra. Az utasfülkék előtti folyosókon tolongás, aki lépni próbál, az csomagokba botlik, vagy idegen lábon landol. A téma örökzöld: némi előrelátással vajon nem lehetett volna-e két-három kocsival megtoldani a szerelvényt?! A meddő vitát végül kézlegyintéssel zárja le valaki, mondván : minek erről annyit fecsegni, ha a vasutaslogika az egyszerű halandók számára amúgy is eleve érthetetlen. Ennyiben maradunk, s továbbra is szívjuk a jobb megoldás híján rajtunk száradó kabátokból áradó, nyirkos, most már cigarettafüsttel is vegyülő levegőt. A WC és a mosdó táján kopott farmerben utazó suhancok vertek tanyát. A szó legnemesebb értelmében, mert a piszkosnál is mocskosabb padlóra telepedtek. Őszintén szólva, nem tűnnek számomra szimpatikusnak; de azért vannak pillanatok, amikor sajnálom, hogy rajtam nincs hasonló szerelés, mert akkor jómagam is odakuporodhatnék a padlóra. És akár sörözhetnék is velük, mert ők már fejenként a második-harmadik üvegnél tartanak. Hogy a hányadik cigarettánál, azt nem is számolom ... Inkább azt figyelem, ahogy a ragacsos, szutykos ablakon túl tovasuhan a táj. Közben eszembe jut az az idős vasutas, akit éppen a minap hallottam nyilatkozni a bratislavai rádióban. Az öreg bakter egyebek között arról beszélt, hogy sok-sok esztendeje gyűjti a vasúti menetrendeket. Ezeket lapozgatva döbbent rá, hogy a hazai gyorsvonatok napjainkban bizony alig közlekednek nagyobb átlagsebességgel, mint annak idején, még a monarchiabeli expresszek!... Ilyenkor jut az ember eszébe, hogy szeretne más gondolatokra jönni; hogy haragűzöként jó lenne leöblíteni valamivel a torkát. A könyök-, láb- és csomagerdőn keresztül megpróbál hát elbotorkálni az étkezőkocsihoz, ahol — nyilván mondanom sem kell — minden hely foglalt. Sőt! Az ajtón kívül vagy tízen várakoznak még a bebocsáttatás reményében. Odabenn alig eszik valaki főtt ételt. Sokkal inkább a sör meg a röviditalok fogynak. Hogy miért van ez így, arra csupán következtetni tudok. Például azért, mert készétel semmilyen sincs, és a frissen sültek közül is csak a drágábbak rendelhetők. Az olcsóbb finomságokra, mondjuk a pirított 4
