A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 39. szám
A SZABADSÁG ÚTJAI vi. „Egyetlen ember élt ekkor egész Európában .. A francia romantika neves írójának, Alfred de Musset-nek a szavait idéztük. — A század gyermekének vallomása című önéletrajzi ihletésű müvében így jellemzi azt a tizenöt évet, amely Napóleon 1799-es államcsínyét követte. Romantikus túlzás, mondhatnánk fölényesen mosolyogva, pedig a lényeget illetően Musset-nek igaza volt. Erre az egyetlen emberre szegeződött ekkor Európa lakóinak tekintete, az ö nevét magasztalták vagy átkozták a kastélyokban és a kunyhókban, a szalonokban és a fogadókban; senkiről nem beszélgettek olyan gyakran és olyan sokat, mint erről a háromszögletű kalapot és szürke kabátot viselő kis emberről, aki győzhetetlennek hitt hadai élén végigvonult Európán.'s akinek a neve már életében a halhatatlanság és a dicsőség jelképévé vált. Neki tulajdonították a mondást, miszerint a zsenit az különbözteti meg az átlagembertől, hogy a lehetetlent akarja — nos, ö valóban a lehetetlent akarta, a földrészekre kiterjedő birodalom ábrándját azonban Austerlitz és Wagram győztese sem valósíthatta meg: Európa valamennyi népével szembekerülve sorsa nem lehetett más, mint bukás, a tragikus száműzetés az óceán magányos szigetén. Szerencsére nem feladatunk Napóleon pályafutása fölötti elmélkedés, vessünk azonban egy pillantást a forradalom utáni Franciaországra és Európára. Mi maradt, s maradt-e valami 1789, 1793 örökségéből? Mindenekelőtt látnunk kell, hogy Napóleon hatalomra jutása és egyeduralma a történelmi szükségszerűség megnyilvánulása volt. Franciaország lakói — a győztes burzsoázia, a feudális járomtól megszabadult parasztság, a reményteljesebb holnapot váró munkásság — olyan kormányzatot kívántak, mely véget vet a káosznak, a pártviszályoknak, politikai és gazdasági stabilitást teremt, s biztosítja a belső és a külső békét. Konszolidációra volt szükség, s a vaskezü diktátort rendkívüli képességei vitathatatlanul alkalmassá tették e konszolidáció megvalósítására. Leverte a királypárti lázadásokat, kiegyezett a hatalmát elfogadó emigránsokkal, egyezségre jutott az egyházzal, elfojtotta a plebejus mozgalmakat, felszámolta a demokratikus vívmányokat, de elősegítette a gazdaság intenzív fejlődését, az ipari forradalom nagyarányú kibontakozását, hidakat és csatornákat építtetett, iskolákat alapított, lesújtott az üzérkedőkre; az általa létrehozott közigazgatási rendszer ma is elismerésre készteti a szakértőket, törvénykönyve, a híressé vált Code Napóleon ppdig máig tartó érvénnyel rögzítette a burzsoá viszonyok megszilárdulását, a forradalom számos vívmányát. A forradalom éveit egy kivételes tehetségű zsarnok uralmának évei követték. Napóleon nem sokáig érte be az első konzul címével: 1804-ben császárrá koronáztatta magát, de itt le kell szögeznünk: egy forradalomból született polgári állam császára lett, aki Európa feudális uralkodói ellen vívta hosszú és véres háborúit. Egy világbirodalom álmát dédelgető hódító volt, de hódító háborúiban is a haladás tört magának utat: a császár által legyőzött országokban polgári alkotmányt léptettek életbe, haladó reformokat valósítottak meg; Marengo, Austerlitz, Jéna, Friedland, Regensburg és Wagram győzedelmes hadvezére olyan súlyos csapásokat mért a feudalizmusra, melyeket az nem tudott többé kiheverni. Hiába volt Napóleon hóditóként is a társadalmi haladás képviselője, bukása mégis elkerülhetetlenné vált: a nemzetek szabadságának semmibevevésével, nagy múltú országok leigázásával végzetesen szembekerült Európa népeinek önállósági, függetlenségi törekvéseivel, s e népek egyesült erejével szemben nem lehetett esélye a győzelemre. Lángelméje és akaratereje még a bukás küszöbén is csodákra volt képes, de egyetlen ember akarata sosem változtathatja meg a történelem törvényszerűségeit. Napóleon sorsa a Waterlooi csatamezőn 1815. június 18-án beteljesedett; életéből már csak a Szent llona-i számkivetés szomorú epilógusa volt hátra. Franciaországba ismét visszatértek a Bourbonok, de a forradalom előtti rend visszaállítására már képtelenek voltak, s alig tizenöt évi uralom után az 1830-as forradalom az ö családjukat is száműzte a francia történelemből. A forradalom előtti világ végleg a múlté lett, a polgári rend diadalmaskodott — 1789 eszméi valóra váltak. A forradalom öröksége Mi sem látszik könnyebbnek, mint kétszáz év távlatából sommás és megfellebbezhetetlen ítéleteket mondani az események főszereplőiről. higgadtan és józanul értékelni azokat a napokat, hónapokat és éveket, amikor e történet hősei elveikért, életükért, s akarvaakaratlanul a jövőért vívták könyörtelen harcukat. Úgy véljük azonban, hogy a történetek megértéséhez szükséges értékeléssel eddig sem maradtunk az olvasó adósai, az álokos bölcselkedés pedig éppoly kevéssé lehet vonzó számára, mint a forradalomhoz kapcsolódó szubjektív igazságaink rátukmálása. Már csak egy feladatunk maradt: az örökség számbavétele. Mindenekelőtt egy kérdéssel kell szembenéznünk. Elérte-e célját a forradalom? Békében nyugodhatnak-e mindazok, akik vérüket ontották a Bastille és a Tuileriák ostrománál. Valmynál és Fleurusnál, az intervenciósok és Vendée lázadói ellen vívott harcokban, Napóleon csatáiban? S máris mondanánk a választ: ez egyáltalán nem biztos, mert... mert az elnyomókat új elnyomók váltották fel, csak a gazdagok lehettek a forradalom igazi haszonélvezői, s- a „Szabadság — Egyenlőség — Testvériség" gyönyörű jelszava álom maradt csupán ... Mindez igaznak tűnik, de igazságtalanságról és történelmietlen szemléletről, lehangoló ostoba dogmatizmusról tennénk tanúbizonyságot, ha a megvalósulatlan álmok alapján ítélnénk meg a forradalmat. Ítélni csak az eredmények alapján lehet — a francia forradalom eredményei pedig világtörténelmi méretekben is páratlanok voltak. Először történt meg, hogy harcával nemzetek sorának mutasson utat. A Párizs munkásnegyedeiben megkonduló vészharangok nemcsak XVI. Lajos, hanem valamennyi feudális önkényúr végórájának közeledtét jelezték; az Emberi és a Polgári Jogok Nyilatkozata, a forradalom alkotmányai egy olyan korszak kezdetének a dokumentumai lettek, mely évszázadokon át jogfosztottságban élő és kisemmizett milliók felszabadulását hozta magával. A francia forradalom végleg lerombolta a társadalom feudális szerkezetét s utat nyitott a gazdasági fejlődés kapitalista, s abban a korban egyértelműen és messzemenően haladó formájának. A feudális rendszer felszámolása, az arisztokrácia hatalmának megsemmisítése óriási lépés volt a szabadság évezredes emberi álmának megvalósulása felé. s e lépés Dél-Amerikában éppúgy visszhangra talált, mint Kelet-Európábán. Az „ancien régime" társadalmát felváltotta az új, polgári társadalom, melyben — a történelemben először — megvalósult a jogegyenlőség: ugyanaz a törvény vonatkozott a gazdagra és szegényre, hatalmasságra és kisemberre egyaránt. A tőkés gazdálkodás győzelmének kivívása pedig addig elképzelhetetlen gazdasági fejlődést tett lehetővé. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a forradalom leszámolt az „Isten kegyelméből" uralkodó király mítoszával, s a trón és az oltár szövetségére épülő abszolutisztikus államot megdöntve létrehozta a nemzet szuverenitásán és az állampolgári egyenlőségen alapuló világi államat. Megtörtént az egyház és az állam különválasztása, s ez a lépés világszerte rendkívüli hatást gyakorolt az egyház szekularizációját célul kitűző mozgalmakra és kormányokra. A forradalomban szilárdult meg a franciák namzettudata, mely merőben új s haladó tartalmat kapott; az ország lakói történelmük folyamán először tudatosíthatták — társadalmi helyzetre, vagyoni különbségekre való tekintet nélkül — hogy valamennyien a francia nemzet polgárai, s ez az öntudatosodás határtalan energiákat szabadított fel. Az „Éljen a nemzet!" felkiáltással csatába vonuló harcosok az akaraterő, a bátorság, a hit és remény megtestesítői voltak. Meg kell jegyeznünk, bár nem kívánjuk Napóleon érdemeit kisebbíteni, hogy páratlan sikereit nem csupán önnön zsenialitásának köszönhette, hanem annak is, hogy ötudatra ébredt, magukat a nemzet védelmezőinek tekintő állampolgárok meneteltek zászlói alatt. Szólnunk kell a forradalom szellemi és eszmei örökségéről is. 1789 és az utána következő évek a felvilágosodás betetőzését jelentették; Robespierre, Danton, Marat, Vergniaud és társaik grandiózus kísérlete a filozófusok eszméinek gyakorlati megvalósítására kitörölhetetlen nyomot hagyott az elkövetkező két évszázad történelmén. Eszméikkel, harcaikkal, életükkel forradalmárok és gondolkodók, politikusok és művészek nemzedékeinek váltak a példaképévé, ösztönzőjévé és ihletűjévé. 1830 és 1848 forradalmárai, az utópista szocialisták és a párizsi kommün harcosai, a szellem szabadságáért küzdő Írástudók s az utolsó orosz cárt elűző felkelők valamennyien a forradalom örökösének vallhatták magukat. A néptömegek egyenlőségéért és a demokráciáért folytatott harcok, az 1793-as év demokratikus és szociális vívmányai, az Egyenlők Összeesküvése már a kibontakozó nemzetközi munkásmozgalmat előlegezték; a forradalom számos eszméje túlmutatott a polgári tartalmakon és a munkásosztály ideológiájának a részévé vált. Méltatlanul kevés szó esik a forradalom éveinek tudományos és művészi életéről, pedig ezt az időszakot számos neves tudós és kiemelkedő alkotó munkássága fémjelzi. Korszakos jelentőségűek voltak Lavoisier kémiai felfedezései, Cuvier és Lamarck természettudományi művei; a filozófusok közül Condorcet, az írók közül pedig madame de Staél, Chateaubriand és André Chénier nevét kell megemlítenünk. A korszak legkiemelkedőbb festője Louis David, a klasszicizmus kiváló reprezentánsa volt, a szobrászat területén pedig Houdon tett szert a legnagyobb hírnévre. A forradalom időszakában született mérték- és súlyrendszer az egész világon elterjedt, s ma már kevesen gondolnak arra, hogy a méter és a kilogramm is e forrongó kor öröksége. Végül is mi volt a francia forradalom? Csodálatos küzdelem a szabadságról s az egyenlőségről szőtt álom megvalósításáért, amely egy új, minden addiginál igazságosabb és ésszerűbb társadalmi rendet hozott létre, s megteremtette egy új civilizáció alapjait. Harcosainak tette a hazafiasság, a bátorság, az állhatatosság és a becsületesség örök érvényű példái lettek; a forradalom eszményei, eseményei és reményei ma is indulatokat ébresztenek, érzelmeket kavarnak, elgondolkoztatnak és ösztönöznek, lelkesítenek és félelmet keltenek. Két évszázad telt el a Bastille ostroma óta, a forradalom emléke azonban ma is eleven az emberek tudatában — távoli csillagként, de egyre élesebb fénnyel ragyog. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A burzsoák gazdagodtak meg a forradalmon 10
