A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
A SZABADSÁG ÚTJAI V. Egy álom alkonya Robespierre és társai a forradalom oly sok ellenségéhez és általuk bűnösnek ítélt hívéhez hasonlóan a vérpadra kerültek, s ezzel, a kortársak többsége és számos kései bíráló szerint elnyerték „méltó jutalmukat". Igazságtalan ez a vélekedés: a jakobinusok vezetői, hibáik, tévedéseik ellenére is a forradalom legkövetkezetesebb képviselői voltak, akik elszántságukkal és bátorságukkal megmentették a polgári rend Franciaországát, méghozzá egy olyan időszakban, amelyben erre semmilyen más erő nem lett volna képes. Bukásuk mindazonáltal törvényszerű volt: a nép követeléseit nem tudták kielégíteni, ezért elvesztették a tömegek támogatását, a burzsoázia számára pedig csupán kényszerűségből elviselt terhet jelentett a hatalmuk. A légüres térben került forradalmi kormányt a legkíméletlenebb terror sem menthette volna meg: a jövő letéteményesei a nagyvállalkozók, a kereskedők, a pénzügyi élet vezetői voltak; a városi szegénység, a munkásság ideje még nem érkezett el. Annál inkább elérkezett a burzsoázia ideje: Robespierre-ék kivégzése után megkezdődött a leszámolás a jakobinusokkal, a plebejus mozgalmakkal; a terrort megszüntették (a túlélők még a temetőkben is táncmulatságokat rendeztek s a „kivégzettek báljain" próbálták feledni a rettegés hónapjait), a leghírhedtebb terroristák bíróság elé kerültek s nem egy esetben a nyaktiló alá (noha buzgón segédkeztek Robespierre megbuktatásában), a jakobinus klubot bezárták, a burzsoázia csapatokba gyűlt „aranyifjai" pedig az utcákon üldözték a jakobinusokat. Vidéken, de Párizsban is kibontakozóban volt a fehérterror, az egyre inkább jobbra tolódó Konvent pedig tétlenül szemlélte az eseményeket — túlságosan is félt egy újabb népi mozgalomtól, s úgy vélte, a fehérterror féken tarthatja a lázongókat. A burzsoázia joggal félt: a nép hamar rájött, hogy Robespierre bukása nem jelenti az Igazság és a Szabadság eljövetelét. Életkörülményei szinte napról napra rosszabbodtak: az áremelkedés szédítő ütemet ért el, az áruhiány katasztrofális méreteket öltött, a pénz jószerivel értéktelenné vált. A harácsolok és az üzérek mesés vagyonokra tettek szert; az éhező nép nap mint nap szembesült a régi és az új gazdagok fényűző életmódjával. A tömegek kétségbeesése és haragja 1795 telén már lázadással fenyegetett. A burzsoázia „előzetes megtorláshoz" folyamodott, de az áradatot már nem lehetett feltartóztatni. Április elején a nép ismét a Konventot ostromolta, ám ezt a fegyA forradalom legsikeresebb tábornoka: Bonaparte Napóleon vertelen „felkelést" könnyűszerrel szétverték. Elfojtása csak olaj volt a tűzre: május 20-án a munkásnegyedekben újfent megkondultak a vészharangok és tüntető tömegek indultak meg a Konvent felé, élükön az asszonyok csapataival, akárcsak 1789 októberében ... A felkelők az árak maximálását, a terror visszaállítását követelték, mindenekelőtt pedig az oly sokáig megtagadott kenyeret. Este a Konvent alakulatai megfutamították őket, másnap azonban új rohamra indultak. Délután hatalmukba kerítették a Konvent épületét, de ahhoz már nem volt bátorságuk, hogy a képviselőkkel is leszámoljanak. A Konvent elnöke ígéretekkel és meghatóan szép szavakkal ámította a felkelőket, akik rövidesen békésen hazavonultak. Hittek az ígéreteknek s ezzel önként mondtak le a győzelemről; a burzsoázia időt nyert, katonaságot vezényelt Párizsba és május 22-én leverte a lázadást. Azonnal kezdetét vette a megtorlás: több tucat embert halálra ítéltek, jónéhányat pedig deportálásra, várfogságra vagy börtönbüntetésre. 1795 májusában a plebejus mozgalom végleg vereséget szenvedett; a csaknem hatesztendei harcban kimerült, szervezetlen, az eltökélt vezetést nélkülöző nép már nem tudott eredményesen harcolni a hatalmát minden eszközzel megszilárdító burzsoázia ellen. A forradalom polgári úton haladt tovább; az események menetét ezentúl a pénz urai szabták meg — és a katonák. Egy álom hajnala 1795 májusában a legmakacsabb reménykedőknek is be kellett látniuk, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség álmának megvalósulása csupán a távoli, beláthatatlan jövő reménye lehet. A jogi egyenlőség érvényben maradt ugyan, de a forradalom vívmányainak igazi haszonélvezője a tulajdonosok osztálya lett; uralma a néptömegek számára elsősorban az éhínség, a nélkülözés „jogát" jelentette. A forradalmat odahaza vagy az emigrációban túlélő arisztokrácia számára azonban a burzsoá köztársaság éppoly elfogadhatatlan volt, mint a „csőcselék" hatalma. A plebejus mozgalom letörése felbátorította a royalistákat, s 1795 nyarán és őszén kísérletet tettek az új rend megdöntésére. Júliusban fegyveres emigránsok csapatai szálltak partra a quiberoni félszigeten, ám a köztársasági hadsereg rövid idő alatt szétverte őket. A monarchista reakció október elején Párizsban próbálkozott fegyveres felkeléssel. A Köztársaság, úgy tűnt, végveszélybe került; a lázadók rövid idő alatt hatalmukba kerítették a főváros legnagyobb részét. A védelem megszervezésére a Konvent egyik vezéregyénisége, Barras kapott megbízást. Barras maga mellé vett egy tüzértisztet, akire még Toulon ostromának idejéből emlékezett s tisztában volt a képességeivel. A tüzértiszt ágyúkkal fogadta a felkelők csapatait; a megsemmisítő erejű kartácstüz s az utána következő szuronyroham órák alatt véget vetett a lázadásnak. Mindez a köztársasági naptár szerint vendémiaire 13-án történt; az ellenforradalmi felkelést leverő tiszt a „vendémiaire tábornoka" elnevezést kapta a közvéleménytől — Bonaparte Napóleon kilépett az ismeretlenség homályából. Az ö ideje azonban még nem érkezett el ... 1795. október 26-án feloszlott a Konvent, mely háromesztendős kanyargós pályafutás után teljesítettnek látta küldetését és befejezetté nyilvánította a forradalmat. A törvényhozó hatalom a Vének Tanácsa és az Ötszázak Tanácsa kezébe került, a végrehajtó hatalmat pedig egy öttagú Direktórium gyakorolta. A Direktóriumra megoldhatatlannak látszó feladatok vártak: biztosítania kellett volna a rendszer stabilitását, kétfrontos harcot kellett vívnia a királypárti és a plebejus ellenzékkel s meg kellett védelmeznie az ország határait, hiszen a háború — igaz, ekkor már „csak" Anglia és Ausztria ellen — változatlanul folytatódott. A nyomorgó nép elégedetlensége a lázadás állandó veszedelmét jelentette a hatalom számára. 1769 tavaszán a hatóságok különös összeesküvést lepleztek le: olyan mozgalom nyomára bukkantak, amely egy kommunisztikus alapokon álló társadalom megteremtését tűzte ki céljául; a Gracchus Babeuf és Filippo Buonarroti által irányított mozgalom az Egyenlők Összeesküvése néven vonult be a történelembe s vált a jövendő forradalmainak előfutárává. Babeuföt és társait letartóztatták, majd hosszú fogság és elhúzódó bírósági tárgyalás után halálra illetve deportálásra ítélték őket. A belső ellenséget látszólag legyőzték, de a köztársaság stabilitásához a külső ellenség feletti győzelemre s a külországi hadizsákmányra volt szükség, mert a háborús évek a pénzügyi csőd szélére juttatták az államot. A Direktórium 1795 végén kidolgozta a jövő évi hadjárat tervét; a franciák Dél- Németországban akartak döntő csa: pást mérni az ellenségre, egy kisebb hadseregnek pedig Olaszországban kellett volna fedeznie a fősereg támadását. Az olaszországi csapatok parancsnokává „vendémiaire tábornokát", Bonaparte Napóleont nevezték ki. A Direktóriumnak sejtelme sem lehetett arról, hogy ezzel a lépéssel saját bukását készíti elő. Az itáliai sereg vezérének nevét néhány hét alatt egész Európában megismerték. Napóleon átkelt az Alpokon és világraszóló győzelmek sorozatával ejtette ámulatba a kortársakat. A szardíniái s az osztrák csapatok rémülten hátráltak a félelmetes generális elől. Az olaszországi mellékhadszintérböl főhadszintér lett. Napóleon meghódította Észak-Olaszországot, 1797 tavaszán pedig már Bécset fenyegette. Ausztria fegyverszünetet kért a diadalmas hadvezértől; Párizs lelkesen ünnepelte a köztársaságot győzelmekkel elhalmozó tábornokot. Azt még senki sem tudta, hogy e kivételes képességű katona már elhatározta: nem lesz a polgárok alárendeltje s kardjával új birodalmat hoz létre, melynek dicsősége elhomályosítja minden eddigiét... Napóleon a világtörténelem nagy álmodozói közé tartozott, de volt tehetsége, akaratereje és kitartása álmai megvalósításához. Európa egén új csillag szikrázott fel. a majdani Császáré ... Ausztria legyőzésével egyidöben a Direktórium ismételten visszaszorította a royalistákat, s átmenetileg megerősödve hódító terveket szövögetett. 1798 májusában Napóleon nagy hajóhad élén Egyiptomba indult, hogy az afrikai ország elfoglalásával megnyissa az Indiába vezető utat s majdan India meghódításával megtörje az angolok hatalmát. Egyiptom elfoglalásának feladatát csodálatos gyorsasággal végre is hajtotta, de szíriai hadjárata kudarcba fulladt. Miután hajóhadát az angolok megsemmisítették, a tábornok saját sikerének a foglya lett. Ő azonban nem tétlenkedett: uralkodóként rendezkedett be Egyiptomban s hatalmának megszilárdítására törekedett, ám ekkor váratlanul ijesztő hírek jutottak el hozzá Európából: megtudta, hogy távollétében a franciákat kiverték Itáliából, Franciaországot az anarchia küszöbére sodorták az állandó belharcok és pártviszályok, a Direktórium minden hitelét és tekintélyét elvesztette s a 10
