A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 36. szám
A sirályok nem énekelnek Külföldön, idegen városokban, ismeretlen emberek között mindig a különöset keresem. Ami leírható, lefényképezhető, valamilyen módon országhatárokon túlra is közvetíthető, vagy amit prospektusokból, képeslapokból kiszűrhetek, képzeletemmel élővé színezhetek — az mind csak felszín. A titkok mélyebben vannak: színekbe, izekbe, árnyalatokba rejtőznek. Vagy például a levegőbe. Hiába szívom le az oxigént a tüdőm legmélyébe, illata fennakad az orromban. Elárulja, hogy idegen. Nedves és egy icipicit sós. Güstrow kb. 60 kilométerre fekszik a tengertől. Nyugodt, csendes városka a? NDK-ban, pontosabban Rostock vonzáskörzetében. Amióta kis csoportunk megérkezett — két napja — mindig a tenger jár a fejemben. Vajon milyen lehet a valóságban, töprengek, s már alig várom, hogy végre megpillanthassam. Közelségét érezzük a levegőben is, mert üzenetét a szél akadálytalanul röpíti felénk nyugati irányból. De nem csak a levegő árulkodik a Nagy Víz közelségéről. Már idejövet is rengeteg tavat láttunk. Güstrowban is van kettő: A Sumpf-See meg az Insel-See. De vízzel vannak tele az árkok, a gödrök, a kátyúk is. Puha földön a lesüllyedő- cipő nyomában talajvíz szivárog fel. Aki ezen a vidéken él. bizony nem feledkezhet meg a lépten-nyomon felbukkanó víz hatalmáról. Két napja ismerkedünk a környékkel. Az emberek gondolkozásmódjától kezdve az égbolton szárnyaló ismeretlen madarakig minden arra figyelmeztet hogy idegenben vagyunk. Próbálom megérteni, kiismerni az itt élő emberek természetét. Nekem, az utcákat járó, éberen figyelő idegennek, olyan érzésem támad, mintha az emberek összebeszéltek volna. Mozdulataik pontosak, határozottak, senki nem botlog céltalanul, mindenki fegyelmezett, mindenki tudja, hogy hová, merre és miért. S azt is. hogy melyik a legrövidebb út. Október közepén járunk. Az ősz itt is ugyanazt a hangulatot árasztja, mint otthon, az Ipoly mentén. Csak mintha itt egy fokkal komorabb lenne. Az otthoni ősz könnyelműbbnek, derűsebbnek tűnik. Nálunk tíz óra után már nyoma sincs a reggeli hideg párának, zúzmarának. Mikor a nap kisüt, mintha a természet egy mély lélegzetet venne. Itt a tenger közelében alig van különbség a napszakok között. A reggel komoran köszönt, nincs benne mosoly, sem játékos, nyarat idéző napsugár. A borongós. nehéz köd órák múlva sem változik meg, éppen csak egy kicsit feljebb emelkedik az ég felé, vastagabbá teszi az áthatolhatatlan szürkeséget... Reggel nehezen ébredek. A tanár úr már az ablaknál ül, és készülő tanulmányát böngészi. Csak ketten lakjuk a szobát. Mikor észreveszi, hogy felébredtem, jókedvűen köszönt; és szokásához híven az álmaim felöl érdeklődik. Aztán míg öltözöm, házigazdáink kínos pontosságával rendet rak dolgai körül. A reggeli előtt még nyelünk egyet az otthonról hozott cseresznyepálinkából, aztán kilépünk a nyirkos aszfaltúira. Vöröstéglás épülettömbök között kanyargunk az étterem felé. Asztalunknál, mely az étterem egy kevésbé forgalmas részében vár megtérítve, többen is ülnek már. Az asztal közepén, tiszteletünkre, egy nemzeti színű zászlócska áll. A reggeli a legjobb alkalom arra. hogy megbeszéljük az elmúlt nap eseményeit, s szót ejtsünk a ránk váró teendőkről. Rögtönzött haditanácsnak is nevezhetnénk. De megérkezik Büchner úr, s már vége is a csendes beszélgetésnek. Büchner urat két diplomája sem tette távolságtartóvá vagy komorrá, nem tudunk olyat kitalálni, amit ö nem akarna máris megvalósítani. Most is friss, jókedvű. Miután átadja szokásos reggeli üdvözletét, sürgetni kezd. hogy reggelizzünk, mert az autók már kinn várnak az épület előtt, megyünk a tengerhez. A bejelentés mindannyiunkat lázba hoz. A csoport hölgytagjai máris félbehagyják a reggelit, és sietnek átöltözni. Mi, akik mindig mindenre készen állunk, Büchner úrral egy térkép fölé hajolunk, és gondosan kijelöljük az útirányt. Az előkészületek nem tartanak sokáig. Négy autóból álló kis karavánunk gyorsan átvág Güstrow főterén, átvág a városon, s rákanyarodik a Rostock felé vezető autópályára. Közben megtudjuk, hogy ez az autópálya köti össze Berlint Rostockkal, az NDK legnagyobb tengeri kikötőjével. Ismeretlen helységeket hagyunk magunk mögött, falvakat, városokat. Alig különböznek egymástól. Többnyire egy- vagy kétszintes, jellegzetesen piros téglából épült házakat látunk. Közöttük mértani pontosságú, szabályos utak és sok-sok fa; ahol csak lehet, az út szélén, a házak előtt, a kertekben. A települések egyre sűrűbben követik egymást. Közeledünk Rostock felé. Már a kikötőváros perifériáján járunk. A kertes családi házak után üzemek, nagyobb épületek sora következik. A forgalom egyre nagyobb. Aztán egy széles, mozgalmas utcán haladunk tovább, mint halljuk, az évszázados város központja felé tartunk. Már fel sem tűnik, hogy Trabanton kívül alig látunk más autótípust. Az utca forgatagában ezek diktálják a szelíd, szemlélődésre is módot nyújtó tempót. Jobboldalt váratlanul felbukkan a tengerészeti főiskola világoskék, többemeletes épülete. Aztán az utca váratlanul kiszélesedik, és egy térre érkezünk. A Rathaus meszsziröl is impozáns épületéről kitaláljuk, hogy ez a város főtere. A városháza tér felé eső részén magas, barokkos díszítésű árkádok láthatók. Közelebb érve a gótikus boltíveket is szemügyre vehetjük. Minden világoskék vagy szikrázóan fehér. Csak a legfelül égnek meredő hét büszke tomyocska nem, azok téglaszín űek. A tenger már egészen közel van, jelenti ki Büchner úr, de hangjában szemernyi izgalom sincs. Aztán mintha késleltetni akarná a számunkra legalábbis nem mindennapi pillanatot, pihenőt javasol, meghív bennünket egy kávéra. Miután mind a négy autónak sikerült parkolóhelyet találnunk, elindultunk a városháza alatt lévő híres-neves vendéglő, a Ratskeller felé. Büchner úr szerint, ha már itt vagyunk. nézzük meg közelebbről is. Néhány lépcsőfok után egy hangulatos, tágas pincehelyiségbe kerülünk. Mivel kora délelőtt van, a terem jóformán üres. Kis csoportunkat alacsony. fehérterítös asztalkák és az előkelő környezethez illő nyugalom fogadja. Még jóformán le sem ülünk, mikor a homályból pincérek hada bukkan elő. Még néhány másodperc és aztán ezüsttálcán megérkezik az ínycsiklandóén gőzölgő — számunkra azonban szokatlanul gyenge — feketekávé. Hátunk mögött az egyik sarokban — bizonyára a pincérek jóvoltából — beindul egy zenegép. A hangulat jó, azt is mondhatnám, várakozó. Még a gyenge kávé sem veszi el a kedvünket. Vezetőnk arról beszél, hogy errefelé többnyire tejjel isszák a feketét. Szó esik egyéb furcsaságokról is. Büchner úr szívesen és megértőén magyaráz. Szívesen hallgatnánk öt. ha nem Rostockban lennénk, és nem útban a tenger felé. Így azonban nyugtalanul fészkelödünk a helyünkön, és rá-rápillantunk az óránkra. Végre elindulunk. Régi házak mellett suhanunk el. Mindenhol masszív, fehér falakat, különös formájú homlokzatokat, élénkvörös cseréptetőket látunk. Dacolnak az évszázadokkal és a sós tengeri széllel. Akárcsak a nevezetes őrtorony is, mely kopottas tégláival úgy helyezkedik el az út közepén, mintha nem is az ősi harcok emlékét lenne hivatott őrizni, hanem az lenne a tiszte, hogy arra elvonuló végeláthatatlan autósort akadályozza. Kétoldalt keskeny út vezet mellette és alatta is. Közvetlen közelről figyelhetjük meg töréseit, a város kőbe illesztett címerét, s a torony tetején hetykén lobogó zászlót. Most következik a tenger, figyelmeztet Büchner úr. Hirtelen modernebb városrész tűnik fel. Szótlanul ülünk, és tekintetünk előresiet a sárgamázú kockaházak mellett, hogy az autók sorát is megelőzve végre találkozzon a régen várt csodával, a tengerrel. A régen várt pillanat be is következik. Ám a csoda elmarad. Az első néhány másodperc a csalódásé. Egy szürkészöld szörnyeteg fekszik előttünk, megcsonkítva, bénán, egyenesen futó betonpartok közé szelídítve. A távolban, ahol a horizontot sejtjük, s ahol igazi nagysága kitárulkozhatna előttünk, homány űl. Kiszállunk az autóból, és körbejárjuk a rakpartot. Nézzük az aprón fodrozódó hullámokat. sirályok vagy más, eddig soha nem látott tengeri élőlények után kutatunk titokban. Egy kicsit csalódott vagyok. Reményem. hogy a nagy víz látványa esetleg megvilágít valamit a világ homályos dolgaiból, vagy valamiféle titkos üzenetet fedezek fel a lustán szétterülő hullámokban — lassan szertefoszlik. A tenger hétköznapi egyszerűségében terpeszkedik előttünk. Súlyos csendjét csak egy tengerjáró szomorkás kürtje zavarja meg. Köszöntése valahonnan a ködből érkezik, látni nem látjuk. Szótlanul sétálgatunk fel-alá a néptelen mólón; szeretnénk méltó hangulatot éleszteni az ünnepélyes pillanathoz, de már valódi meggyőződés nélkül. Büchner úr ugyan még magyaráz valamit a Balti-tenger időjárási viszonyairól, különféle zónákról, a gyakori ködről meg a híres kikötő kapacitásáról is, de minket már nem tud felmelegiteni semmivel. Csak bólogatunk fázósan, s kérdéseinket magunkba zárjuk. Aztán egy idő után ő is megunja hallgatag bámészkodásunkat, beterel bennünket a kocsikba, s mig következő úticélunk felé robogunk, magában bizonyára azon töpreng, milyen helyi specialitással lepjen meg minket ebédre. LENDVAY TIBOR Fotór.J. Du ben 11
