A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 35. szám
„Fejlődés ellen nincs orvosság" Szent-Györgyi Albert Nobel-dijas biokémikus frappáns mondásának igazságtartalmát aligha vonja bárki is kétségbe. Hiszen az emberiség több ezer éves tapasztalata a legjobb bizonyíték rá, hogy minden buktató ellenére a tudomány és a társadalom is állandó mozgásban, fejlődésben van, az előző stádium mindig magában hordozza az új, minőségileg magasabb fejlődési fok csiráját. A tudomány fejlődése folyamán, annak egyre szélesebb körű alkalmazásának következtében napjainkra sikerült eljutni egy újabb átmeneti korba, amikor a hogyan tovább kérdése az átlagosnál drámaibb formában vetődik fel, a rá adott válasz helyessége szabja meg az egész további fejlődést. Legutoljára az ipari forradalom idején játszódott le a maihoz hasonló, alapvető változásokat eredményező folyamat: azok az országok, amelyeknek — a különböző objektiv és szubjektív tényezők megfelelő összjátéka révén — maradéktalanul sikerült koruk műszaki-tudományos eredményeit a gyakorlatba átültetni, rendkívül jelentős előnyre tettek szert, aminek behozása sziszifuszi erőfeszítéseket követelt meg azoktól, akik nem tudtak rögtön a kezdet kezdetén csatasorba állni. Ez a helyzeti előny nagymértékben befolyásolta a későbbiek folyamán a fejlődés menetét és irányát is. Századunk tizes-húszas évei a lázas munka és a nagy felfedezések jegyében teltek, így alakult ki először a relativitáselmélet, később a kvantumfizika, majd ezek betetőzéseként a részecske- és magfizika. Míg a tudósok a nagy felfedezések lázában égtek, eközben szép csendesen virágzásnak indult egy több ezer éves tudományág, a kibernetika. Persze, mint minden sommás ítélet, ez is csak részben fedi a valóságot. Tény, hogy az ókori görögök által megalkotott, eredetileg a hajókormányt jelölő „kübernosz" tudománya jó néhány jelentésváltozáson ment keresztül, később szakterületekre oszlott, egyik ága lett a számítástechnika, míg a másik a vezérlés- és irányítástechnika, bár igaz, hogy a megjelölés mégsem szakadt el eredeti jelentésétől. Hiszen a számítógép ugyanúgy irányít egyegy termelési folyamatot, akárcsak a hajókormány a lavírozó vízi jármüvet. A századunk negyvenes éveinek elején — mindenekelőtt Neumann János és Norbert Wiener által megalkotott — programvezéreit számítógép elsősorban tudományos számítások elvégzésére volt alkalmas, ennek megfelelően a részecske- és magfizikával foglalkozó tudósok munkáját segítette. Viszont ez idő tájt még kevesen gondolták, hogy a kutatóintézeteken kívül másutt is felhasználható lesz az elmés szerkezet. Erre már csak azért sem volt kilátás, mivel az elektroncsövek ezreiből összeállított berendezés több szobát megtöltött és nem kevés villamos energiával működött. A helyzet gyökeresen megváltozott a tranzisztor megalkotása után (1948-ban), hiszen ebben a félvezető áramköri elemben milliomod milliméternyi távolságokon játszódnak le az anyagban egészen hasonló folyamatok, mint a triódában az egy centire elhelyezett elektródok között. A nagyságrenddel kisebb áramfogyasztásról és a tápfeszültségről már nem is beszélve. A két találmány — a számítógép és a tranzisztor — házasságából született meg a modern számítástechnika. Mindenki nagy megelégedéssel fogadta ezt a fejlődési irányt, különösen azon vállalatok képviselői, amelyek csillagászati haszonra tettek szert az új technológia révén. Csakhogy eközben történt egy és más. Ki figyelt oda az ötvenes-hatvanas évek lázas fejlesztési időszakában akár Európában, akár Amerikában a távol-keleti szigetország, Japán szakembereinek a tevékenységére? Senki. Ennek persze megvolt az oka: a Felkelő Nap Országának fiai voltak azok, akik tanulmányutakra jártak a fejlettebb országokba, ahonnan hazatérve igyekeztek a lehető legjobban hasznosítani szerzett ismereteiket. Magyarán: koppintottak, ahogy csak bírtak. Hajót és hidat, autót és repülőt, tévét és számítógépet egyaránt. Nem vették őket komolyan, hiszen tudományos ismereteik — kezdetben — hézagosak voltak, nyersanyaguk otthon szinte semmi, ennek megfelelően nem is jöhettek komolyan számításba a nemzetközi piacokon. A fennhéjázó ipari nagyhatalmak aligha számoltak azzal, hogy milyen fantasztikus értéket képvisel az emberi munkaerő. Különösen a megfelelően kvalifikált. így aztán két évtized elteltével a lenézett, megmosolygott, félvállról vett távol-keleti ipar félelmetes vetélytárssá nőtte ki magát, nevének puszta hallatára ma már borsózik a nagy nemzetközi konszernek vezetőinek a háta, sietve próbálnak lezárni előttük annyi vámsorompót, amennyit csak lehet. Európa keleti fele a közelmúltig a kívülálló szelíd derűjével szemlélte az eseményeket, abban a megnyugtató hitben, hogy itt számunkra semmilyen komoly tét nem forog kockán. Csakhogy a rohamos mennyiségi fejlődés hamarosan minőségibe csapott át: először megjelentek a folyamatirányító számítógépek, ezeket követték az ipari manipulátorok, majd ezek összekapcsolásából megszületett az átprogramozható, több munkafolyamat elvégzésére alkalmas robot. Ez viszont elérhető közelségbe hozta a műszaki tudományos forradalom megvalósítását, annak a minőségi folyamatnak a beindulását, amelyben minden sztereotip, ismétlődő' munkafolyamattól megszabadítják a gépek az embert, hogy ő egyre inkább alkotó tevékenységnek szentelhesse magát. Megjelentek az első számítógépes tervezőintézetek, sőt kísérleti jelleggel teljesen automatizált, számítógépvezérlésü gyárak is működnek már. Ezzel párhuzamosan reális lehetőségként merült fel a veszély, hogy ismét megnövekszik a szakadék a legfejlettebb iparral rendelkezők és azok között, akik a fejlődés e létfontosságú szakaszában lekésik a haladás szerelvényéhez való „csatlakozást". A felismerést gyors cselekvés követte: állami szintű programok születtek a műszaki fejlődés eredményeinek a gyakorlatba való ültetéséről, a technológia fejlesztés meggyorsításáról. Legfőbb célként az elektronizáció, a számításirányítás és robottechnika mielőbbi bevezetése szerepelt a gazdasági élet minden területén. , Az automatizáció révén végre elérhető «a régen kitűzött, de maradéktalanul ez idáig megvalósíthatatlan cél: a sorozattermék minden egyes darabjának azonos minősége. A robotok alkalmazása nagy mennyiségű munkaerő felszabadulásával jár, amelyet más munkaterületre kell átirányítani. Ezzel a gépek megszabadítják az embert a mechanikusan végzett munkától, lehetővé téve számára alkotó jellegű tevékenység folytatását, így rendkívüli mértékben felduzzadhat a tudományos kutatók, mérnökök, újítók, feltalálók száma, ami végső soron újabb felfedezéseket, találmányokat eredményez, ez pedig termelésnövelő tényezőként jelentkezhet akár néhány éven belül. Mivel mindezeket a strukturális változásokat elsőként a japánok hajtották végre, egyre nagyobb érdeklődés kezdett megnyilvánulni aziránt, milyen módszerekkel lehet fenntartani a fejlődésnek az általuk diktált ütemét. Az rögtön az első megközelítésben nyilvánvalóvá vált, hogy anyagi érdekeltségre mindenképpen szükség van, hiszen nem szakítható el az anyagi juttatás a nyújtott teljesítménytől. Ennek megfelelően a bérdifferenciálásnak lényeges szerepe van a teljesítmény növelésében. Ez elsősorban a kelet-európai szakemberek számára szolgált tanulsággal. A nyugati szakemberek számára viszont az volt a meglepetés, hogy náluk nem tapasztalt különféle szociális juttatásokkal stabilizálják a munkaerőt: az egész család részvételével üzemi kirándulásokat szerveznek dolgozóiknak, különféle sportfelszereléseket, üzemi üdülőt kölcsönöznek ingyen az alkalmazottaknak. Ebből nyilvánvaló lett, hogy a furfangos japánok egyesítették a két világrendszer legfőbb előnyeit: az anyagi érdekeltséget és a szociális juttatások rendszerét, mindezt a teljesítmény növelése érdekében! A mélyebb analízis aztán egyéb okokat is a felszínre hozott. Kiderült például, hogy milyen fontos szerepe van a hagyományoknak. A japánok fegyelmezettsége, hangyaszorgalma, munkaszeretete évszázados tulajdonság. Ezeket a hagyományos értékeket napjainkban tudatosan fejlesztik tovább. Európa népei a legszorgosabbak közé tartoznak, ennek köszönhető, hogy az Óvilág mindig a fejlődés élvonalába tartozott, viszont a hagyományos értékek továbbvitelére kontinensünkön egyre kevesebb gondot fordítanak. Pedig bátran kijelenthető, hogy Európa nélkül a világ nem tartana ott, ahol van, hiszen századokon keresztül a legnagyobb feltalálók és felfedezők itt születtek és napjainkban sincs miért szégyenkeznünk. Viszont itt lenne az ideje ismét igazi tartalmat adni azoknak az értékeknek, amelyek az elmúlt évtizedek folyamán egyre inkább frázissá koptak, mint a hűség, a szorgalom, a haza- és munkaszeretet, becsület, emberség, tisztesség. Ezzel párhuzamosan útját állni az ügyeskedőknek, a sápszedőknek, a munka nélkül pénzt bezsebelőknek. A harmadik tanulság levonására nem is kellett a szigetországba menni: a japánok soha nem szégyelltek tanulni. Képesek voltak mindig fel- és beismerni, ha valamiben gyengébbek másoknál, ennek megfelelően volt bennük annyi alázat, hogy elmentek tapasztalatgyűjtésre ahhoz, akitől a legtöbbet tanulhattak. Ugyanennek a világszemléletnek a tükre iskolarendszerük is. A legkorszerűbb ismereteket igyekszik átadni. A vállalatokon belül is nagy gondot fordítanak a dolgozók továbbképzésére: napjainkban átlagban a munkaidő egyötödét (hetente egy napot!) szánnak a szakemberek továbbképzésére. Abból az elvből kiindulva, ha gazdasági visszaesés van, fel kell készíteni a dolgozókat a jövő megváltozott feladatainak elvégzésére. Már csak amiatt is, mivel a jelenlegi műszaki fejlődési ütem mellett számolni kell azzal, hogy senki sem választhat magának egy életre szóló foglalkozást. A ma kisiskolásai például, mire a jövő század húszas-harmincas éveiben nyugdíjba mennek, legalább négy-öt komoly szakmai átképzésen kell átesniük, a változó körülményeknek megfelelően. Napjainkban egyre többet beszélnék az ún. posztindusztriális társadalom kialakulásáról. A megtévesztő jelző látszólag azt sugallja, hogy az iparnak csökken a szerepe, eljön egy iparosítás utáni társadalom. Erről szó sincs, csupán azt jelenti, hogy a jelenlegi helyzethez képest radikálisan csökken az ipari tevékenységet folytatók száma. Ez teljesen természetes folyamat, akárcsak az ipari forradalom idején, amikor a mezőgazdasági dolgozók aránya csökkent radikális mértékben. Ahogyan ma a mezőgazdaság csak a lakosság töredékét foglalkoztatja, a jövő ipara sem fog nagyszámú munkaerőt igényelni. Egyes hosszútávú prognózisok szerint a jövö évezred első évtizedének végén az ipar mindössze a munkaképes lakosság 15— 20 %-át foglalkoztatja majd. A műszaki-tudományos forradalom minden más jelentős minőségi változáshoz hasonlóan nem cél, csupán eszköz egy új, boldogabb jövö megteremtése felé, amelyben az ember megszabadul az örömtelen munka nyűgétől, ehelyett alkotó tevékenységnek szentelheti életét. Csakhogy mindezek eléréséért keményen meg kell dolgoznunk mindannyiunknak. Mert bár igaz, hogy a haladás ellen nincs orvosság, viszont megfelelő „kezelés" hiányában, hozzáértés híján, visszahúzódó csoportérdekek mindenáron való érvényesítése esetért, alaposan elhúzódhat az a folyamat, amelynek felgyorsítása végső soron mindannyiunk érdeke. OZOGÁNY ERNŐ 16
