A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 35. szám
LOVICSEK BÉLA — Otthon jártam a szüleimnél. — Jó kifogás ... És most...? — Az orvos parancsának teszek eleget, vagyis nagyokat sétálok, csibikém. — Különben semmitől nem tiltott el? — kérdezte Jucika hamiskásan és felnevetett. András megértette a célzást. — Nem, nem — ingatta a fejét. — Mehetünk. Jucika nekilódult, András alig bírta visszatartani. — Ne rohanj, nem késsük le a vonatot! — Dehogy nem! Ha jól számolok, már több, mint egy hónapos késésben vagyunk! Szedd a lábad! Jucika úgy mozgott a lakásban, mint a sajátjában. Nem csoda, nem először járt benne. Elmerült a fürdőkád habos vizében. Mintha fehér, tornyos felhők ölelték volna körül. Csak a kreol arca meg a fekete szeme villogott ki a habból. Nem sokáig áztatta a bőrét. Mohó vágya hamar kiparancsolta a kádból. A bolyhos törülközővel lesuhintotta magáról a vízcseppeket. s nyomban András ágyában termett. — Feketerigó a fészkében — nézett rá András. — Ne papolj annyit — suttogta Jucika —, gyere gyorsan! — Ha a véletlen nem hoz össze, eszedbe se jutott volna, hogy felkeress, pedig már egy hete kijöttél a kórházból, nagyon érdekelne ki után koslattál, hol tekeregtél, biztosan nem egyedül nyomtad otthon az ágyad, csak tudnám kivel, kikaparnám a szemét meg a tiédet is .. J Teltek-múltak a percek, valahonnan meszsziröl halk muzsikaszó szűrődött be a szobába, a lakótelep homokozójában túlkiabálták egymást a gyerekek, és nyöszörgött, sikongott Jucika is nagy-nagy gyönyörűségében. Valamelyik lakás nyitott ablakán át kiszűrődött a rádióból a déli harangszó. Lehunyt szemmel, hanyatt feküdtek egymás mellett. Kellemes fáradtság telepedett rájuk. — Csodálatos voltál — mondta Jucika sokára. — Te is ... Nagyot hallgattak. — Nem gondolod, hogy össze kellene házasodnunk? — kérdezte meg Jucika váratlanul. Andrást meglepte a kérdés. Eddig soha nem esett szó köztük házasságról, pedig már jó ideje jártak együtt. — Mire, kíscsibém, mire házasodnánk össze, a semmire? — Hogy-hogy a semmire? — Se lakásunk, se semmink. — Mások is összeházasodnak a „semmire", mégis megvannak, nem dűl össze a világ körülöttük. — A világ nem dűl össze. Jucika, de a házasságuk előbb-utóbb zátonyra fut — próbált érvelni András higgadtan. — Mit gondolsz, miért van az a rengeteg válás mostanában? — Akik igazán szeretik egymást, nem válnak el. — Dehogy nem!... A sok gond-baj, a sok „semmi" idővel megmérgezi a legnagyobbnak hitt szerelmeket is — okoskodott tovább András. — Nemakarásnak nyögés a vége — mondta a lány szemrehányó hangon. — Mondd ki kerek perec, hogy nem akarsz feleségül venni és kész! — Őszinte leszek, Jucika: valóban nem szándékozom még megházasodni. Jucika arcára szomorúság telepedett. — Mondott szóból ért az ember... — Haragszol? — Nem haragszom, csak fáj valami, itt belül — felelte a lány elkeseredetten. — Szeretnék a feleséged lenni, gyereket vagy gyerekeket szülni neked. András ... Nagyon szeretlek, ha nem tudnád, fene vigye el azt a makacs fejedet! — Amíg nem teremtek magamnak biztos alapot, addig nem nősülök meg — jelentette ki András határozottan. A lány elgondolkodott. — Saját házatok van otthon? — Saját... de miért kérdezed? — Otthon nem találnál munkát? — hajolt a lány András fölé és kérdőn nézett a szemébe. — Nekem itt tetszik ... — Én elmennék veled a világ végére is -»• mondta Jucika elmerengve. — Nevelnék disznót, baromfit, eljárnék dolgozni a szövetkezetbe vagy bárhová, nem félek a vidéki élettől, hiszen én is falun nevelkedtem. Ehhez mit szólsz? — Azt, hogy én nem akarok hazamenni. — Hát akkor itt egyen meg a fene, ahol vagy! — mondta a lány haragosan. Kipattant az ágyból, magára kapkodta a könnyű nyári ruháját és indult. — Megbolondultál? — szólt utána András. — Meg. — Dühösen csapta be maga után az ajtót. András szintén felugrott, felengedte a rolót, szélesre tárta az ablakot és belekönyökölt. Kiváncsi volt, feltekint-e Jucika, ha kilép az épületből. Nem tekintett fel, s távolodóban sem nézett vissza. Ha nem, hát nem, vigyen a szél! Megházasodni? Hogyisne! Nem evett meszet. így talán sikerül végleg megszabadulni tőle. De miért akar? Eddig soha nem jutott eszébe ilyen gondolat. Kicsit megsajnálta. El kell ismerni, hogy játékos természetű, hogy nagyon tud csókolózni, s hogy forró az ölelése. No, és azonkívül? Semmi. A doktornő már a folyosón megérezte a frissen főtt kávé illatát. Mikor belépett az ügyeletes szobába, Horváth doktor mosolya fogadta. — Kérsz? — Ha már megfőzted ... — Parancsolj! — tette a csészét Nóra elé a lenszöke hajú, kissé karvalyorrú, szemüveges férfi. Szótlanul szürcsölték a forró kávét. A doktor egy pillanatra sem vette le a szemét Nóráról. — Úgy látom, Nóra, mostanában nem vagy a bőrödben. Mi történt veled ? — Semmi... Miből gondolod, hogy történt valami? — kérdezte Nóra hideg közönynyel. — Karikás a szemed, mint aki éjjelről éjjelre nem alszik, ideges vagy, csapkodsz, olykor indokolatlanul kicsiségeken is felbőszülsz — sorolta a doktor az észrevételeit, majd elhallgatott. — Miért nem folytatod? — Mondd, Nóra. kedves, meddig akarod még folytatni ezt az apácaszerű életmódot!? — Tévúton jársz, dokikám ... — nevetett fel Nóra. — Az én szemem nem lehet becsapni, kedvesem — mondta a férfi. Szemüvegén olykor megcsillant a beszűrődő fény. — Kettőnek sokkal könnyebb volna elviselni az életet. — Micsoda nagy szavak, és közhelyek persze .. . Egyébként jónéhányszor mondtad már ugyanezt, dokikám. — Amilyen makacs ember vagyok, sokszor elmondom még. — Felesleges, Pista. Soha nem leszek a feleséged. — De miért, Nóra, miért? — Egyszerűen azért, mert nem szeretlek, Pista. — De én nagyon szeretlek téged, Nóra! — Az nekem nem elég ... — A tenyeremen hordanálak, a csillagokat is lehoznám neked az égről, egyszóval minden kívánságodat teljesíteném, és a kislányodnak szerető, gondos apja lennék. — Megáll az ész!...— nevetett fel Nóra. — Hogy ejthet ki a száján ilyen banális dolgokat egy müveit, okos ember? — Ha kinevetsz is tovább mondom, kedvesem: a szerelem elkábrtja és elbutítja az embert, akár az ópium, egyszerre emel a magasba és lök a mélységbe ... — Horváth mondta, mondja a magáét, majd nagy lélegzetet véve továbbfolytatta- — A szerelem nem válogatós, Nóra, egyformán keríti hatalmába a koldust és a királyt, és akit a hatalmába kerít, az képes mindenre. Képes gyermetegen gügyögni, kamaszosan pironkodni, képes ocsmány, útszéli szavakat kiabálni, és képes ölni is. megalázkodva könyörögni, és nem számit, hogy milyen müveit az illető ... — Tőled félni lehet, Pista — jegyezte meg Nóra csendesen, miközben áthatóan fürkészte az egyébként sápadt, penészarcú férfit, akinek most felgyújtotta arcát a hevülete. — Térj észre, Pista, keress valaki mást, hiszen annyi csinos nő futkározik körülötted . . . Biztosan találsz megfelelőt. .. Tehetséges, elismerten jó orvos vagy, mentes minden káros szenvedélytől... Horváth doktor sértődötten csapott bele a levegőbe és kirohant a helyiségből. Nóra az ablakhoz lépett és kitartóan nézett lefelé a nyüzsgő utcára, majd meg a távolban kéklö hegykoszorúra. Nézett, de mintha nem látott volna semmit. A gondolatai egészen másutt kalandoztak. A kollégája szavaira gondolt. 14
