A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 35. szám
A sza bad ság útjai I IV. A szabadság nevében „Ez menni, menni, menni fog ..énekelték boldogan a június 2-i győztesek, de az optimizmus vajmi kevéssé volt indokolt. A határokat ismét ellenséges seregek lépték át, a vendée-i lázadás pusztító tüzként terjedt tovább, számos megyében pedig a hatalomból kibuktatott girondisták robbantottak ki lázadásokat. A Hegypárt irányítása alá került Konvent előtt megoldhatatlannak látszó feladatok tornyosultak: vissza kellett verni az intervenciót, meg kellett szüntetni a polgárháborút s megoldást kellett találni a legégetőbb szociális problémákra. A nemzetőrség ágyúi biztosították a nép győzelmét a Konvent ellenében, de nem biztosíthatták a nyomor felszámolását: az éhség és a drágaság újfent az utcára kergette a tömegeket, akik radikális intézkedéseket követeltek a közjó érdekében. A Hegypárt, bár győzelmét e lázongó tömegeknek köszönhette, igyekezett mérsékelni és kordában tartani a népi mozgalmat, mivel maga mellé akarta állítani a burzsoázia számottevő részét; a polgárság megnyugtatására elhatárolta magát a forradalmi, plebejus diktatúra gondolatától s a valahai harmadik rend egységének megőrzésére törekedett. A megbékélésre irányuló politika azonban az adott helyzetben nem lehetett sikeres: a girondista felkelés fenyegető gyorsasággal terjedt, július elején már hatvan megye lázadt fel a Konvent ellen; a köztársasági csapatok egymás után véreztek el Vendée végeláthatatlan erdőségeiben, a harcterekről egyre vadabb rémhírek érkeztek... Halaszthatatlanul cselekedni kellett. A Konvent az egység megteremtése s a szociális követelések részbeni kielégítése érdekében törvényt hozott az emigránsok földjeinek felosztásáról, a még megmaradt hűbéri kiváltságok megszüntetéséről, megszavazta az új, minden eddiginél demokratikusabb alkotmányt, de a törvények nem győzhettek a fegyverek ellenében. A Hegypárt vezetői közül ezt Marat ismerte fel elsőként: forradalmi terrort, diktatúrát követelt, mivel véleménye szerint csak a legkönyörtelenebb rendszabályokkal lehet megmenteni a köztársaságot. Robespierre vonakodott a terror gondolatától, ám amikor július 13-án egy fiatal, nemesi származású lány a fürdőkádjában leszúrta Marat-t, ö is magáévá tette a meggyilkolt forradalmár nézetét. A diktatúra valósággá vált: az áprilisban alakult Közjóléti Bizottságban Robespierre és jakobinus társai jutottak vezető szerephez s a bizottság egy éven át a forradalom vezérkaraként irányította Franciaországot. Létrehozták a Forradalmi Törvényszéket, a harcterekre s a lázadó megyékbe konventbiztosokat küldtek, törvényt hoztak a harácsolok ellen. A Közjóléti Bizottság újult erővel kezdte szerRobespierre vezni az ellenforradalom letörését és az intervenció visszaverését; a Konvent augusztus 23-án kihirdette az általános népfelkelést. A népi mozgalom hatalmas méreteket öltött, ám ezt korántsem csak a hazafias lelkesedés motiválta: a fokozódó élelmiszerválság ismételt tüntetésekhez vezetett, a munkástömegek kenyeret, az élelmiszerek árának maximálását, a gyanús elemek letartóztatását követelték; a plebejus nyomás hatására napirendre került az immár törvényesített terror. Szeptember végén rendeletben maximálták az árakat és a béreket, októberben pedig megkezdődtek a nagy politikai perek és mozgásba lendült a terror gépezete. A nyaktiló, melyet „nemzeti borotvának" neveztek el, egyre szaporábban működött : kivégezték az egykori királynét, a girondista vezetőket, egymás után léptek a vérpadra az alkotmány ellen uszító papok, az összeesküvést szövő arisztokraták, az üzérek, a harácsolok, s egyre nagyobb számban a munkások, a kisiparosok s a kézművesek is, akiknek nem volt más bünük, mint az elégedetlenség, a nyomor miatti panaszkodás vagy bíráló nézetek hangoztatása. Robespierre és társai nem alantas ösztönöknek engedve vezették be a terror alkalmazását — ez a lépés szükségszerű volt és elkerülhetetlen, mivel a kialakult s a köztársaságot végveszéllyel fenyegető helyzetben a Forradalmi Törvényszék drákói szigora és a terror nélkül lehetetlen lett volna megmenteni a forradalmat. A szabadságért s a szabadság nevében kellett ölni; az ellenség megsemmisítése a forradalom önvédelmét szolgálta, ám azt is látnunk kell, hogy a terror egyre inkább kétélű fegyvernek bizonyult. Robespierre és legközelebbi munkatársa, Saint-Just azt akarta, hogy a rémuralom egyúttal az erény uralma is legyen, s kizárólag erényes emberek gyakorolhassák, a valóság azonban hamar leszámolt ezzel az illúzióval: a terror végrehajtói között Marat egyre több karrierista, harácsoló vagy éppenséggel szadista hajlamú s a forradalmat lejárató egyén tűnt fel, mind gyakoribbá váltak a túlkapások, az áldozatok között egyre több volt az ártatlan; a terror iránti népi lelkesedést egy idő után csömör majd félelem váltotta fel, s ennek a változásnak végzetes következményei lesznek... 1793 őszén azonban a terror még a forradalom győzelmét segítette elő. A girondista lázadást leverték, az általuk elfoglalt városokba ismét bevonultak a Konvent csapatai; a kiküldött biztosok több helyen kegyetlen bosszút álltak a lakosságon: Lyonban néhány nap alatt 1 667 embert lőttek agyon, Nantes-ban pedig vízbe fojtották az elfogottakat, vajmi keveset törődve a bűnösök és az ártatlanok arányával. Toulon sokáig ellenállt a köztársasági csapatok ostromának. ám egy Bonaparte nevű fiatal tüzérkapitány remek haditervei alapján végül is visszafoglalták a várost.. . Decemberben megsemmisítő csapást mértek a vendée-i felkelők seregére; ekkor már a frontokon is változóban volt a helyzet, a Közjóléti Bizottság által újjászervezett seregek élén álló s immár szigorúan ellenőrzött tábornokok — túlnyomó többségük már a harmadik rend soraiból került ki — sorozatos győzelmeket arattak az intervenciósok fölött — az igazat megvallva más választásuk nem nagyon volt: vereség esetén, kötelességük elmulasztása miatt nem egy esetben nyaktiló várt rájuk is. 1793 nem csupán a harc esztendeje volt, hanem az alkotásé, az építésé is; a forradalmárok megpróbálták lerakni egy új rend alapjait. Az alkotmány sok tekintetben ma is példamutató cikkelyei nem léptek hatályba, de kialakult egy új s ma már világszerte érvényes mérték és súlyrendszer, a háború fellendítette a műszaki fejlődést, októberben életbe lépett a keresztény időszámítással gyökeresen szakító köztársasági naptár. A naptár bevezetése egyúttal azt is jelezte, hogy a forradalom egyre inkább vallásellenes jelleget ölt; a plebejusok köréből kiinduló dekrisztianizáció számos templom bezárásához, egyházi emlékek megsemmisítéséhez vezetett, s a vallásos tömegek érzékenységének megsértésével nem keveset ártott a forradalomnak. Ennek következményei 1794 nyarán nyilvánulnak majd meg — 1793-ban, az óév utolsó napján az emberek reménykedve tekinthettek az új esztendő elé, mely talán meghozza a végleges győzelmet ... Győzelem és bukás Győzelem, de vajon kié ? Kézenfekvőnek látszik a válasz: a jakobinus diktatúra, a Közjóléti Bizottság győzelme került karnyújtásnyira. A történelem logikája azonban rövidesen azt az osztályt juttatja majd hatalomra, amely most kénytelen-kelletlen aláveti magát a diktatúrának, eltűri jogainak megsértését, kereskedelmi szabadságának korlátozását, mivel tudatában van annak, hogy a jakobinusok vezette nép segítsége nélkül nem szabadulhat meg a külső s a belső ellenforradalom veszélyétől, s nem lehet vagyonának és kivívott jogainak haszonélvezője. A burzsoázia saját biztonsága és majdani egyeduralma érdekében elfogadta á jakobinus uralmat, de sóváran várta a pillanatot, amikor megszabadul tőle. E pillanat 1793 végén közeledni látszott: a köztársaság erői minden harctéren diadalmaskodtak, ezzel egy időben pedig a Közjóléti Bizottságot két oldalról is egyre hevesebb támadások érték. Támadták a Jacques Hébert és Anaxagoras Chaumette vezette baloldali radikálisok, a „veszettek", akik a legszegényebb rétegeket képviselték és az ö szociális követeléseik teljesítését akarták, s ugyanakkor egyre hevesebb támadásoknak voltak kitéve a Danton és Desmoulins körül csoportosuló engedékenyek részéről, akik a terror túlzásai ellen tiltakoztak és a rémuralom megszüntetését követelték. Mindkét csoport nagyon is reális veszélyekre figyelmeztette a jakobinusok vezetőit: arra, hogy a szegények sorsán a forradalmi kormány sem enyhített, ezért kiábrándulhatnak a diktatúrából s akár szembe is fordulhatnak vele; Danton és hívei pedig a már-már irracionális méreteket öltő terror ártalmasságára mutattak rá; az országban ekkorra már kialakult az általános gyanakvás és bizalmatlanság légköre, az első kivégzéseket még lelkesen megéljenző tömegeken félelem lett úrrá — senki nem tudhatta, mikor milyen cselekedetével vagy kijelentésével „iratkozik fel" a nyaktiló jelöltjeinek listájára. Saint-Just már 1794 telén érzékelte a nép növekvő csalódottságát és közömbösségét, amikor — még csak önmagának — bevallotta: „A forradalom megfagyott." Igaz, nem sokkal később egy híressé vált dekrétumában az alábbi kijelentést olvashatjuk: „A boldogság új eszme Európában ..." — ám 1794 tavaszán ez az eszme elérhetetlen, éteri 10
