A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 34. szám
A Tábornok üzenete SZÁRAZ GYÖRGY ÍTÉLETIDŐ CÍMŰ DRÁMÁJÁRÓL állították; az egykori uralkodó titkos irattárából előkerült dokumentumok minden vádbeszédnél hatásosabban bizonyították a nemzete ellen támadó király bűnösségét. 1793 januárjában a Konvent — miután csaknem egyhangúan vétkesnek mondta Lajost — 387 szavazattal 334 ellenében halálra ítélte a valaha mindenható monarchiát; január 21-én reggel az új kivégzőeszköz, a nyaktiló hátborzongató csattanása tett pontot a király életére. XVI. Lajos feje a porba hullt, s ez a néhai uralkodó megmentésén fáradozó girondisták veresége volt. A forradalom igazi hívei felismerték, hogy a kivégzés után már nincs mód kényelmes kompromisszumokra s számukra csupán egy lehetőség nyílik a túlélésre: a győzelem. A győzelem pedig 1792 végén és 1793 elején nem is tűnt lehetetlennek: a francia csapatok benyomultak Belgium területére, elfoglalták Savoyát, Nizzát, a Rajna bal partját s valamennyi területet annektálták. Válaszul Európa országai — Svájc, Törökország és a skandináv államok kivételével — franciaellenes koalíciót hoztak létre s a forradalmi hadsereg győzelmeit hamarosan súlyos vereségek váltották fel. 1793 áprilisában az ellenséghez pártolt a girondistákhoz tartozó tehetséges, de elvtelen Charles-Franpois Dumouriez tábornok s ezzel „tökéletesen" kompromittálta pártját. A girondisták hitele szinte napról napra csökkent: képtelenek voltak megoldani a fokozódó élelmiszerválságot, felszámolni a néptömegeket keservesen sújtó drágaságot, az árak maximálását követelő népi mozgalmakat pedig elnyomták. Az általános kül- és belpolitikai helyzetet tovább súlyosbította az 1793 tavaszán Vendée tartományban kitört royalista felkelés; a papok és a nemesek, kihasználva a girondista politikával szembeni elégedetlenséget, sikerrel uszították a parasztokat a forradalom ellen. A girondisták, osztályérdekeiket féltve, nem voltak hajlandók a nép követeléseinek teljesítésére ; körömszakadtáig védték a burzsoá tulajdont s e szűk látókörű politikával saját vesztük előidézőivé váltak. Május végén Robespierre és a jakobinusok a girondisták elleni felkelésre szólították fel a népet. 31-én hatalmas tömeg vette körül a Konvent épületét, az árak maximálását, a girondista vezetők kizárását, a hivatalok és a hadsereg megtisztítását, a gazdagok megadóztatását követelve. Ezen a napon a Konvent még ellenállt a nyomásnak, de június 2-án már 80 000 fegyveres nemzetőr gyülekezett az épület körül; követeléseiknek a Konventre szegezett ágyúk adtak nyomatékot. A képviselők hosszas huzavona után megszavazták a girondisták hangadóinak letartóztatását. A gazdagok hatalma — úgy tűnt — végleg összeomlott, és sok szívben ismét feltámadt a remény: most már a szegények boldogságának korszaka következik ... G. KOVÁCS LÁSZLÓ Lehet a gyűlöletről etikusan szólni? Lehet az esztelen kizárólagosságról értelmes — mi több: érvényes — gondolatokat megfogalmazni ? Az ember hajlamos rá, hogy a felületes Ítélkezés gyakorlatával azt mondja: nem. Az őrület őrület, az esztelenség esztelenség, a logika meg az értelem pedig ezektől teljességgel eltérő kategóriák. Tűz és víz. Árnyék és fény. Száraz György, a Tábornok (mig élt, kollégái nevezték így, a szellemi élet tábornokának), csak mosolyogna e gondolatok hallatán. Mondani talán nem mondana semmit, mert olyan volt: nem sokat beszélt, mondják, akik ismerték. Annál többet tett. Töprengett — és megalkotott valamit. Valamit, ami mellett nem mehetünk el úgy, mintha nem létezne: egy jól meghatározható pilléreken nyugvó életművet, amely szellemi végrendeletként is felfogható. S amely gondolatokat nem volna okos csak úgy ad acta tenni: Száraz György végakaratát be kellene fogadnunk. Mindannyiunknak, akiket illet, akik közép-európainak valljuk magunkat. Vagy pontosabban: kelet-közép-európainak, ugyanis ő egyike volt azoknak, akik hittek e megfogalmazás életképességében, abban, hogy ez a fogalom nagy pontossággal megjelöl népeket, gondolkodásmódokat, problémaérzékenységet, viszonyokat, lehetőségeket, a problémákra való rálátások szögét és egyben a kibontakozás lehetséges útjait is. Valamilyen módon az együvé tartozás címkéje: csehek, osztrákok, szlovákok, magyarok, szerbek, szlovének, horvátok, románok, németek, lengyelek stb. közös meghatározója. A sor persze folytatható, Száraz György közép-európaisága nem kizáró, befogadó kategória. Ugyanakkor azt is elénk tárja, nem elég csak a címkékkel díszelegnünk, ilyen-olyan SZAVAK VIADALA SZAVAK JÁTÉKA Talán holmi családi vitára, hitvesi diszkrét szóváltásra, szomszédok közti perpatvarra gondol az olvasó, amikor kezébe veszi Hernádi Sándor Szópárbaj című könyvét. Pedig nem erről van szó, hanem szellemi viadalra, szavak versenyére, szópárbajra invitálja az olvasót, ahol a szellemi felkészültség, helyzetfelismerés, de nem utolsósorban- anyanyelvűnk alapos ismerete, szókincsünk okos forgatása, ügyes felhasználása dönti el a viadalt. Van, amikor nincs győztes, hiszen önmagával párbajozik, viaskodik a felnőtt és a gyermek, miközben gyarapítja értelmét, tudását, s tágítja látókörét, szellemi felkészültségét. Anyanyelvűnk szinte felkínálja a játék lehetőségét, mert eredeténél és fejlődésénél fogva annyira árnyalatos, annyira bonyolult és egyben annyira egyszerű, hogy játszani, vetélkedni, párbajozni lehet vele. A nagyobbacska gyerek azt mondja kisebb testvérének: — Tudok latinul, jól figyelj! És mondja: „Atonalu dáfusz, visszausz megátusz." — pózokban tetszelegnünk, felszínes általánosításokkal elkennünk a problémát, igenis, nagyon keményen és határozottan kérdez. És ezt sem kizárólagossággal teszi, valamennyiünktől kéri számon: mit tettünk annak érdekében, hogy a fenti megfogalmazások igazak, az idők során egyre igazabbak legyenek.' S mivel a válasz, ha van is, még napjainkban is nehezen értékelhető, elmondja ő maga, többek közt az ítéletidő című drámában (amelyet a közelmúltban vetített ismét a Magyar Televízió a Veszprémi Tévétalálkozó részeként). Már azzal is sokat elmond, hogy a drámai jelen időt egy nagyon kiélezett történelmi időpontba, 1849 tavaszára teszi, a cselekményt pedig e vajúdó időszak nemzeti öszszecsapásainak egyik fókuszába, Erdélybe. S a történések mögött felett-között állandóan ott vibrál a kérdés: csak ez az út járható? A széthúzás útja ? A bécsi oszd meg és uralkodj taktikájának botor kiszolgálása ? Pontosabban nem járható, éppen, hogy ez az út nem járható, ezt bizonygatja végül is elejétől végéig ez a dráma, a szerencsétlen szembenállás csak erőink szétforgácsolásához, ideáink, szép álmaink porba hullásához vezet, a bárminemű ésszerű megoldások elvetéléséhez, a minden oldali csődhöz. Akkor pedig mégis: miért nem képesek ezt belátni a szemben lévő felek? Miért pusztába kiáltó szó a darabbeli kormánybiztos megbékélést hirdető szava, miért veszik el oly tragikusan a gyűlölet fortyogó zuhatagában? Miért kell végül is neki, aki minden porcikájával a megbékélésen dolgozott, éppen sorstársai fegyverétől tragikusan elpusztulnia? Miért a felfokozott emócióké, az évszázados torz beidegződések rációt nélkülöző kirobbanásáé a fő szerep az ilyen éles konfliktushelyzetekben? a nagy csodálkozásból: — Jaj. de érdekes! — kiáltja vidáman és fut ki az utcára, s tovább adja a felfedezést az első jövevénynek. A felnőttek szójátéka is gyakran derültségre, vidámságra ad okot. Reggel munkába menet Imre, az üzem szakácsa, odaszól Kálmánnak, a portásnak: — Ittatok? — Ne hülyéskedj, szolgálatban? — válaszolja Kálmán elutasítóan. — Nem az ivásról kérdezlek, hanem arról, hogy „itt a tok?", mármint a hegedűtök itt van-e? — mondja Imre elégedetten, nevetve, de derülnek a körülöttük állók is, vidámabban kezdik majd a napot. A teljesség kedvéért, Kálmán valóban muzsikus, bajsza alatt parányit bosszankodik, hogy felült a beugratásnak. Ismerték a tréfát nagyjaink is. Arany János például ki merte forgatni a Szózatot, amit azóta is sokat hallunk imigyen: „Hasadnak rendületlenül légy híve, óh, magyar, / Bölcsödtől kezdve sírodig ezt ápold, ezt takard." A Szózat sorainak megmásításáért nem haragszunk Arany Jánosra, s a szöveg mondanivalójához talán nem kell magyarázat. LíU KINCSÜNK AZ/W/WELV mondja, mondja ismétli sokszor, s nagyokat nevet hozzá. Játszanak. .. A kicsi is próbálgatja, de még nem tudja, hogy miről van szó, csak mondja ő is. Aztán a nagyobbacska lefordítja, megmagyarázza értelmét : „A tón a lúd átúsz(ik)... A kicsi nagyot bámul, de aztán felocsúdik Bénító kérdések. Bénító látni a tehetetlenséget, a kilátástalanságot, azt, az egyébként az életből ellesett igazságot, hogy a lövészárokban már késő. Ott már késő meditálni, egyéb megoldásokat keresni, a kibiztosított fegyverek előtt az érveknek kevés esélyük van. Igen, ez a lényeg, itt a lényeg, ezt elkerülni, erre tanít ennek a drámának minden szava. Azt sugallja, hogy a mindennapok, az állandó érintkezések napi porondjain kell megtenni mindent nemcsak az ilyen helyzetek elkerülésére, hanem ezen jóval továbbmenve: éppen a konszolidált időket kihasználva, akkor, amikor erre reális esély van, kell elkövetni mindent az ilyen helyzetek bekövetkeztének meghiúsítására. Nem a problémák eltussolása, de éppen komoly megvitatása és megoldása útján, a valódi együvé tartozás érzésének, de realitásának a megteremtésével egyetemben. Mert ez a lényeg ebben a darabban, mint ahogy ez a lényeg mindennapjainkban is; a közösségvállalás, az egymásrautaltság tudatosítása. Annak felismerése, hogy más út nincs, más út egyszerűen nem létezik. Itt vagyunk tehát. Száraz György végakaratánál, itt a dráma mondandójánál és végső soron a korabeli politika későn felismert révpontjánál is. Kossuth és a forradalmi kormány szegedi nemzetiségi proklamációjára gondolok, amely a korabeli Európában egy raritás volt ugyan, csak sajnos, későn jött, a forradalmi kormány tragédiájára a gyümölcsei már nem tudtak beérni. Igen, a helyzet bénító, és Száraz György mesterien tudja a helyzetekben, a variációkban rejlő lehetőségeket kibontakoztatni, a megoldási lehetőségeket elénk tárni. Még azzal a korlátozással is, hogy a filmen végül is csak az egyik variáció — a rosszabb, az összecsapást, tragédiát hozó — valósulhat meg, s az alternatív út, a megegyezés útja nem. De a végeredmény magáért beszél, a darab megegyezést, békét sürgető sugallata szintén. Az egyedüli lehetséges megoldásé: mert a harc, az erősebb jogán történő ügyintézés éppen nem megoldás. Zsákutca. Ezt is meggyőzően bizonyítja Száraz György. CSÁKY PÁL Krúdy Gyula szerint a szólásmondások, közmondások anyanyelvűnk „aranypénzei", amelyek gurulnak, forognak a nép között. Sok közmondásnak azonban ismerjük egyegy megváltoztatott alakját. Állítólag az egykoron igen népszerű Romhányi József restaurálta a következő közmondást: „Isten majmai lassan őrülnek!" Úgy gondolom, igazi aranypénz vált belőle. Karinthy Frigyes köztudottan nagyon szeretett a szavakkal játszadozni. Ezen játszókedvét sok kötetnyi Írása őrzi. A Szavak című humoreszkjében erről így vall: „Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kiforgatom — játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután kapom be." A nyelvújítás idejében sok új szó keletkezett, a legtöbbjük eltűnt a feledés homályában, de úgy gondolom, hogy bizonyos részüket még ma is használhatnánk. Nekem személy szerint Ozsvald Árpád írásában tetszett a tevepárduc-zsiráf, a débicz-bíbic, de lehetett volna inkább „débios", talán így megmarad, mert a gébics, ami ugyan teljesen más családhoz tartozó madár, ám fentmaradt, neve kiállta az idők próbáját... Most azonban Hernádi Sándor könyvéről van szó, amely huszonhárom feladatkörbe sűríti a szópárbajozás szellemi lehetőségeit és a „kulcs" segítségével útmutatóul, vagy segítségül, ismerteti a megoldás lehetőségeit. MOTESÍKY ÁRPÁD 11
