A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-01 / 27. szám

nem érte el a beérés ideális állapotát —, hogy végre találkozhattunk ezzel a művel, melyre csak egyetlen jelző méltó: gyönyörű. A hétpecsétes könyv az Új Testamen­tumból meríti témáját, nevezetesen János apostol jelenéseiből: „Ezek után látám, és íme egy megnyílt ajtó vala a mennyben ... és üle valaki a királyi székben ... és láték annak jobb kezében egy könyvet, amely be volt írva belül és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel..." pontosan úgy. ahogy azt Albrecht Dürer is megörökítette 1498-ban a korának hangulatát tükröző és Apokalipszis néven ismertté vált 15 Ívből álló csodásán szép és kifejező fametszetsorozatában is. Az Apokalipszis könyve, ez a vádirat az elnyo­mók és leigázók ellen, valamikor az első században keletkezett, mikor a Római Biro­dalomban éhínség és pestis tombolt, és Így az emberiség megpróbáltatásairól szól. Ez a témája Schmidt lenyűgöző oratóriumának is — fenséges és megrázó Halleluja kórusa aligha süllyed a feledés homályába —, mely­nek megszólaltatásához Filharmóniánk veze­tősége vendégkarmestert és részben külhoni szólistákat hívott meg. A hatalmas együttes élén, régi jó ismerősünk Edgar Seipenbusch osztrák karmester állott. János evangélista hatalmas szólamát a Wagner-tenor, Wolf­gang Müller-Lorenz szólaltatta meg, az Úr hangját pedig Theo Adam. A cselekményt kommentáló további szólista-kvartettben a hazai színeket Peter Mikulás és a szárnyait próbálgató ifjú tenorista, Ludovit Ludha kép­viselte nagyszerűen a nemzetközileg elis­mert Carmen Reppel és Marga Schiml olda­lán. Vladimír Rusó pedig a két hatalmas közjáték tolmácsolásával ismét tanújelét adta, hogy jogosan tartozik élvonalbeli orgo­nistáink sorába. VARGA JÓZSEF és mint a neve is mutatja vadászatra hasz­nálták. Közép- és Belsö-Ázsia nomád népe­inél, s így a régi magyarságnál is, egészen a késő középkorig kedvelt szórakozás volt a szelídített ragadozó madarakkal való vadá­szat. A vadászsólymokat oly nagyra becsül­ték. hogy fejedelmi ajándékul is küldték az uralkodóknak. Például az erdélyi fejedelmek évente tizenkét vadászsólymot küldtek a szultánnak ajándékba. A régi népek a saso­kat és sólymokat a bátorság, a villámgyors cselekvés és éleslátás mintaképeinek tekin­tették. Emiatt előszeretettel adták a Turul nevet kiváló fejedelmeknek, bátor harcosok­nak. A török népek történetében két kiváló fejedelem viselte a Turul nevet, mely törökül Tughrul alakban maradt fenn. Az egyik volt Tughrul bég (998—1068) a Szeldzsuk Biro­dalom megalapítója, a másik Ertughrul bég (1198—1288) az Oszmán Birodalom alapjá­nak megvetője. A Tughrul (olvasd: Túrul) szó nőstény va­dászsólymot jelent, az Ertughrul pedig him vadászsólymot. A név alapszava a tughur (toghur) ige, jelentése: szülni, világra hozni. Az -ul névszóképzö felvétele alkalmával azonban a tughur ige hangzókivetövé válik: tughurul helyett tughrul lesz a képzett szó. (Mint pl. a magyarban: dolog-dolga, tükör­tükre stb). A név eredeti jelentése tehát: „az, aki szül", vagyis anya, édesanya; Ertughrul pedig apa, édesapa. BLASKOVICS JÓZSEF Februári történet VILIAM PLEVZA KÖNYVÉRŐL Sajátos műfajú könyv Viliam Plevza: Februári történet című, a napokban magyarul is meg­jelent kötete. A mű tudományos igénnyel íródott, de szoros értelemben nem tekinthe­tő sem monográfiának, sem tanulmánynak. Nélkülözi a monográfiákat és a tanulmányo­kat jellemző és néha már-már szinte olvas­hatatlanná tevő — gyakran a tárgyalt téma szövegénél is terjedelmesebb — jegyzet­­anyagot. Mindez természetesen nem csök­kenti a kézirat értékét és hitelességét. Az „agyonjegyzetelés” mellőzése azt eredmé­nyezte, hogy a kötet monográfia, illetve ta­nulmány helyett inkább történelmi riport, vagy regényes korrajz. Ám a Februári törté­netet bármilyen műfajba soroljuk is, a kötet hiteles, tárgyilagos és rendkívül sok új isme­retet nyújt a februári győzelmet megelőző időszak eseményeiről és a kor politikusairól. Árnyaltan, egyben meggyőzően mutatja be az egykor elhallgatott, vagy csak nagyon egyoldalúan tárgyalt cseh és szlovák politi­kusok (köztük Eduard Benes) tevékenységét, emberi és politikusi magatartását. Abból a, szerintem nagyon helyes, felis­merésből indul ki, hogy súlyos és megbo­csáthatatlan hibát követnek el azok, akik a történelemből kiiktatnak egyes embereket, személyiségeket, vagy pedig szidalmazzák őket csak azért, mert az övékétől eltérő politikai irányvonalat követtek, más volt a világnézetük, szokatlan eljárásmódot alkal­maztak. Igaza bizonyításaként azzal a találó hasonlattal érvelt, hogy a helytelen, oktalan fairtást az erdő csak évtizedek múlva heveri ki. Ugyanaz a helyzet akkor is, ha az embere­ket. a személyiségeket próbáljuk a történe­lemből kitörölni. A szerző álláspontja szerint az „oktalan irtást" egyetlen önmagát becsülő nemzet, egyetlen szilárd alapokra támaszkodni kívá­nó állam sem engedheti meg magának, hi­szen az emberi civilizáció kincsestára első­sorban a valóban kimagasló személyiségek szellemi gazdagságából, történelmileg és osztályszempontból determinált tevékenysé­gükből. működésük eredményeiből tevődik össze. Viliam Plevza világos okfejtéssel bizonyít­ja : Eduard BeneS esetében sem lehet elvitat­ni, hogy valóban következetesen törekedett a burzsoá demokrácia szabályainak és törvé­nyeinek megtartására eszmei ellenfeleivel szemben is. Kétségtelen, hogy a burzsoá demokratikus hagyományok pozitív irányza­tának legkiemelkedőbb alakjai közé tarto­zott. Ha személyiségét átfogóan akarjuk ér­tékelni, nem szabad, hogy megtévesszen a szlovák kérdéssel kapcsolatos sajnálatos magatartása sem. Benest a cseh burzsoá emigráns körök joggal tekintették nemcsak a csehszlovák államiság élő jelképének, ha­nem olyan személyiségnek is, aki képes egy­ségbe tömöríteni az ellenállási mozgalom valamennyi csoportját és a világ demokrati­kus közvéleménye előtt helyreállítani Cseh­szlovákia tekintélyét. A várható fejlődést, különösen nemzetközi viszonylatban nem­csak megfelelő pontossággal, hanem jó elő­re. fel tudta becsülni, ám a legerősebb fegyvere nemegyszer a legnagyobb gyengéje lett. Eduard Benes taktizálása, manőverei megrendítették az emberek bizalmát a lon­doni csehszlovák kormány szándékainak be­csületességében, környezetében pedig — saját táborán belül is — szükségszerűen veszélyes intrikák és színfalak mögötti mes­terkedések forrásává váltak. A háború után, itthon, rendkívül következetes volt a liberális és az evolúciós koncepció alkalmazásában, a kormányválság polgári demokratikus meg­oldásának megfogalmazásában. Megértette azoknak a forradalmi változásoknak az elke­ni tret etlenségét, amelyekkel személyesen nem értett egyet s politikusként nem azono­sulhatott. Miután kimerítette az ellen­állásnak a politikai polgári demokratikus ér­telmezéséből eredő lehetőségeit és eszköze­it. egyszerűen visszalépett, szabaddá tette az utat a politikai harcban győzelemre jutott erők előtt. Szerepének lényegét Viliam Plev­za igy összegezte: „Képes volt önként kitérni a forradalmi erők útjából, s ezzel a haladást segítette elő." A kötet a februári győzelemhez vezető események láncolatával összefüggésben kü­lön fejezetben foglalkozik a magyar kérdés­sel Az 1945 és az 1948 közötti — a csehszlo­vákiai magyarok szempontjából igen nehéz — időszak elemzését arra a közismert törté­nelmi tényre építi, hogy az a koncepció, amely szerint a német és a magyar kisebbsé­get a második világháborúban játszott szere­pe miatt kollektív felelősség terhelte, s ezért az új köztársaságot mentesíteni kellett a kisebbségektől, a Benes vezette burzsoá emigráns körökben született meg. Hogy a burzsoá és kommunista emigránsok vezetői e kérdésben megállapodásra, illetve közös platformra jutottak, annak tulajdonítható, hogy a széles fasisztaellenes nemzeti front kialakításakor a burzsoázia híveinek és a kommunistáknak közösen kellett fellépniök és számolniok kellett a csehszlovák ellenál­lási harc súlyával a fasisztaellenes koalíción belül. Persze, a kitelepítés elvének elfogadá­sa, amely később a magyar kisebbség eseté­ben lakosságcseréhez vezetett, egymaga nem oldotta (nem oldhatta) meg a problé­mát. A szerző arra is utal, hogy „A németek és magyarok esetleges fasisztaellenes aktivi­zálódása teljesen új szempontból vethette volna fel a kérdést. Ilyesmire azonban nem került sor." Kiemeli azt is, hogy a német és a magyar kisebbséggel szembeni eljárást, amelyet 1945 tavaszán a kassai kormány­­program fogalmazott meg (e program a nemzeti és demokratikus forradalom reális programja volt) része lett a csehszlovák álla­mi politikának, amelynek megvalósításán a Nemzeti Front valamennyi tömegszervezete fáradozott. A kassai kormányprogram Vili. fejezete szerint: ,A csehek és a szlovákok áldatlan tapasztalatai a német és a magyar kisebbséggel, amelyek nagy részben enge­delmes eszközeivé váltak a külső hóditó politikának, s amelyek közül főleg a cseh­szlovákiai németek egyenesen felkínálták magukat a cseh és a szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra, erőteljes intézke­désekre kényszeríti a megújított Csehszlová­kiát. A köztársaság nem akarja és nem fogja üldözni a lojális német és magyar nemzetisé­gű polgárait, főleg azokat nem, akik a legne­hezebb időkben hűek maradtak hozzá. A bűnösökkel szemben azonban szigorúan és kérlelhetetlenül fog eljárni, ahogy ezt meg­követeli nemzeteink lelkiismerete, számtalan vértanú szent emléke, a jövő nemzedékek békéje és biztonsága ..." Viliam Plevza azt az álláspontot képviseli, hogy a baloldali erők előtt bármiféle eltérés a kassai kormányprogram szigorú rendelkezé­seitől azzal a veszéllyel járt volna, hogy a kormányban helyet foglaló burzsoá politiku­sok a cseh és a szlovák nemzeti érdekek feladására irányuló próbálkozással vádolják meg őket. A szerző szerint: „A német és a magyar kisebbséggel szembeni akkori fellé­péssel kapcsolatos jelenségek és események értékelésekor döntő kritériumnak a forradal­mi folyamat logikáját kell elfogadni." Szlovákia Kommunista Pártja és a szlovák nemzeti szervek a csehszlovákiai magyarok problémáit 1945 végén az adott körülmé­nyek között igyekeztek megoldani. A kötet idézi Ladislav Novomeskyt, aki 1945. au­gusztus 14-én az SZLKP KB Elnökségének küldött levelében így ír: „Minthogy nincs kilátás arra, hogy az iskolaév kezdetéig lé­nyeges változások következnének be a szlo­vákiai magyar lakosság helyzetében, s nem várható az sem, hogy az iskolaév kezdetéig megindul az általunk javasolt lakosságcsere, újból megfontolásra ajánlom a szlovákiai magyar gyerekek oktatásának kérdését... a modem pedagógiai tudomány a gyermekek anyanyelvi oktatását hirdeti... biztosítani kell számukra az oktatást, ahogyan dolgozó szüleiknek biztosítjuk az élelmiszeradagokat, a lakást, stb." Ladislav Novomesky, Szlová­kia Kommunista Pártjának vezetőségi tagja és számos más hozzá hasonlóan gondolko­dó ember tudta és őszintén remélte, hogy az egymástól elidegenedett, torzsalkodó. egy­mással véres háborút is vivott közép-európai nemzetek népeinek érdekét csakis az új rendezés és a kölcsönös megértés szolgál­hatja. Az új rendezést nálunk az 1948. február 25-én aratott februári győzelem tet­te lehetővé. A nyolc fejezetből álló Februári történet című kötet epilógusa hosszan idézi, hogy a februári győzelemnek milyen jelentőséget tulajdonított Klement Gottwald. Gustáv Hu­­sák és Ladislav Novomesky. Összegezéskép­pen leszögezi, hogy Csehszlovákia dolgozó népének győzelme kezdete volt a mélyreható gazdasági, szociális és politikai változások­nak, a cseh és a szlovák nemzet, valamint a köztársaságban élő nemzetiségek szocialista távlataihoz kötődő legszebb eszmények megvalósításának. Viliam Plevza munkáját Dósa László és Gály Iván fordította magyarra és a Pravda Könyvkiadó jelentette meg. BALÁZS BÉLA 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom