A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-21 / 17. szám

••• Aki valamennyire is ismeri az életet, az biztos, hogy egy véleményen van Oszkárral. Ö ugyanis azt vallja, hogy az életben a legtöbb bonyodalom olyan természetű, hogy egy kis elővigyázattal elkerülhető. Oszkár mégis kutya­szorítóba került Elmondom hát, miért. A nő. Elvira volt a ludas, akinek a kedvéért a fővárosba utaztak, nem is akármiért! Oszkár először csalta volna meg feleségét, Irénét a rendkívül féltékeny természetű asszonyt. Iréné, ha megtudná az Elvira-ügyet. talán meg is ölné Oszkárt. De! A bűn erősebb a veszélynél! — mondta egyszer, valahol, egy szellemes ember és Oszkár egyetértett vele. A szerelemre éhes pár előbb óvatosan körül­nézett az utcán, majd be somfordáit a szállodá­ba. A férfi a portáshoz lépett. — Braun vagyok — mondta halkan. — Sürgö­­nyileg foglaltam egy kétágyas szobát a felesé­gem és magam részére. — Ó, van szerrencsém. Braun úr! — hajlon­gott a portás. — Boldog vagyok, hogy üdvözöl­hetem! — lelkendezett és közben intett az előcsarnok túlsó vége felé. Abban a pillanatban megindult feléjük egy csomó férfi, ki magnetofonnal, ki mikrofonnal, ki meg fényképezőgéppel. Mielőtt az elképedt pár megkísérelhette volna a menekülést már körülfogták őket. Az egyik férfiú, zöld aktatás­kát szorongatva a hóna alatt, néhány keresetlen szóval elindította Braun Oszkár életének nagy­­nagy tragédiáját. — Igen tisztelt Braun úr! Engem, a szálloda igazgatóját érte a megtiszteltetés, hogy önt és kedves nejét üdvözölhessem abból az alkalom­ból. hogy a szálloda százezredik vendégei lettek. Az igazgatóság nevében átnyújtok önöknek egy pénzösszeget és felajánlok kéthetes költség­­mentes itt-tartózkodást, szállodánk egy luxus­lakosztályában. Fogadják szerencsekivánata­­imat! A direktor intésére előlépett egy csinos tit­kárnő és Elvirának óriási rózsacsokrot nyújtott át. Oszkárnak pedig, aki elképedve, sóbálvány­­nyá váltan állt. egy vastag borítékot nyomtak a markába. A körüfállók percekig tapsoltak, fények villan­tak föl. kattogtak a masinák, és a riporterek hada szoros gyűrűbe fogta a kitüntetett házas­párt. Oszkár előtt elsötétedett a világ. Amikor ma­gához tért. az igazgató irodájának heverőjén feküdt vizes borogatással a fején. Az igazgató, verejtékes homlokát törölgetve, gondterhelten nézett rá. — Csakhogy magához tért! — mondta öröm­mel. — Megjegyzem, érthető, hogy elájult, ami­kor ilyen váratlan meglepetés érte! — Ekkor az irodában levőkhöz fordult. — Uraim, a leghelye­sebb az lenne, ha magunkra hagynának bennün­ket. Kitüntetett vendégünknek nyugalomra van szüksége. A riporterek kivonultak. Oszkár aggodalma­san pislogott utánuk. A szállodás csillapító sza­vakat mormolt. — Most már nyugalma lesz. Braun úr — mondta és megveregette Oszkár vállát. — Sze­rencséjüknek híre holnap már benne lesz a lapokban, a rádió és a tévé is bemondja majd ... De ... de mi történt, az istenért ? Csak nem ájult el megint?! Egy újabb nedves törülköző eszméletre térí­tette Oszkárt. — Igazgató úr — dadogta —, ez az egész ✓ eset... szörnyű ... szinte hihetetlen ... — Valóban ... Csakugyan ... az ön elragadó felesége is ugyanezt hajtogatta. Nagy izgalmá­ban szó nélkül elfutott. Hál' istennek, a fotóri­porterek szemfülesek voltak és még idejében lencsevégre kapták. A holnapi lapok biztosan közfik majd az ön bájos hitvesének fényképét is. Ezt hallva Oszkár felnyögött, kezébe temette az arcát, majd megszólalt: — Igazgató úr egy vallomással tartozom. A hölgy, akivel idejöttem, nem a feleségem! Tör­vényes hitvesem otthon van, és nem tud sem­miről se. Ha meglátja az újságokban holnap a képemet és elolvassa, amit alatta írnak, akkor jaj nekem! Az igazgató először értetlenül bámult Oszkár­ra, majd hirtelen felugrott, mintha kígyó marta volna meg és jajgatni kezdett. — Jaj... Botrány lesz! Ebből óriási botrány lesz!... Micsoda szemrehányásokat kapok én. hogy nem nézettem meg a vendégek iratait. A szállodának jó híre forog kockán! — A házasságom ... az én jó házasságom az magának semmi?! — Bánom is én a maga házasságát! Mit érde­kel az engem? — dühöngött az igazgató. — Ember! Maga tönkretette szállodánk hírnevét! Uyen botrányt!!! — Kérem, bocsásson meg — mentegetőzött Oszkár megszeppenve. — Honnan a csudából sejthettem volna, hogy éppen én ... mi leszünk a százezredikek ? Különben is miért kell ilyen nagy felhajtást csinálni ?! — Mi köze hozzá? - kiabálta az igazgató és felugrott ültéből. — Most egy pillanatnyi vesz­tegetni való időm sincs! Azonnal el kell rohan­nom. Maga pedig legjobban teszi, ha tüstént hazautazik. Látni sem akarom többé a szállo­dánkban! — Na de ... hová menjek most ? — kérdezte a hoppon maradt vendég kétségbeesetten. Az igazgató válaszra se méltatta, egyszerűen faképnél hagyta Oszkárt. Oszkár porig sújtva utazott haza. Otthon az volt az első dolga, hogy azt tegye, amit olyankor szoktak a férfiak, amikor ügyük teljesen re­ménytelen : mindent bevallott! Iréné asszony egy görög sorstragédia bosszú­szomjas hősnőjének arckifejezésével hallgatta Oszkár szavait. — Szóval hemperegni akartál azzal a szemér­metlen perszónával ?! — sziszegte. — Egész éjjel dorbézolni akartál! — De hazajöttem ... — rebegte a férj. — Meggondoltam magam. — Mert lelepleztek! A sajtó éberségének kö­szönhetem! Nem, nem a te lelkiismereted szó­lalt meg! És most jól jegyezd meg: fia még egyszer előfordul ilyesmi... — Nem, nem! Soha többé... — fogadkozott Oszkár. Iréné — mit is tehetett egyebet? — megbo­csátott. Másnap reggel Oszkár az újságokat kereste. — Hova tetted az újságokat? — Elégettem! Nem kell a szégyenedet még nyomtatásban is megőrizni! Oszkár megadóan bólintott. Sohasem tudta meg, hogy a szálloda igazgatójának rohangálá­sát siker koronázta: elérte, hogy a sajtó, a rádió és a tévé ne emlegesse Oszkárékat, ne közöljék a róluk készített képeket. JANUSZ OSEKA (Lengyelország) lakáikiotam ••• Végre-valahára sorra kerültem: lakást kaptam. — A lakásnak sajnos van egy kis hibája — figyelmeztetett a lakásszövet­kezet elnöke. — Egy kibírhatatlan szomszédja van, akit kénytelenek le­szünk kilakoltatni. Annyira boldog voltam a lakás miatt, hogy csupán legyintettem. — Semmiség — mondtam. — Nem lesz az olyan rossz! — Az illető mindennap leissza ma­gát — folytatta az elnök. — A saját egészségét mindenki úgy teszi tönkre, ahogyan akarja — felel­tem. — Igen, de ő nemcsak a saját egész­ségének árt, hanem a másokénak is. Valósággal megőrjíti a szomszédokat — óvott a részeges lakótárstól az elnök. — Ez amiatt van, mert az emberek gyöngék. Kiegyensúlyozatlanok — vála­szoltam. Az elnök azonban elhatározta, hogy nem kímél. — Azonkívül a maga kedves szom­szédjának az a szokása, hogy fejszével vagdalkozik. Összetöri a bútorokat, az ajtókat, ami éppen a keze ügyébe kerül. — Majd csak megszelídítem — igye­keztem megnyugtatni önmagamat. — Csak aztán ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem előre. — folytatta az elnök. — Tehát maga a figyelmezte­tés ellenére is elfogadja a lakást. Mert azt is tudnia kell, hogy a szomszéd magát is eltalálhatja a baltával, és még vér is folyhat. — Majd csak megteszünk valahogy — mondtam könnyelműen. — A többi szomszéd majd segít, a bíróság előtt pedig bizonyára megszeppen őkel­me... Ő bizony nem fél a bíróságtól. Már régóta bizonyítványa van arról, hogy gyengeelméjű. Fogalmam sincs, hogyan fogja elviselni az éktelen lármát, a ré­szeg üvöltözést, a szerencsétlen család segélykiáltásait, különben tegyen úgy, ahogy akarja. — Én elviselem — nyugtattam meg az elnököt. — Manapság olyan nehéz lakást szerezni, hogy egy szomszéd mi­att egyszerűen nem szalaszthatom el ezt az alkalmat. — Maga akarta így — jelentette ki az elnök. Hamarosan beköltöztem. Csakugyan, már az első éjszaka volt egy kis ribillió. Szomszédom deliriumos rohamot kapott. Lárma, ordítozás is volt, de azért nem kell túlozni. Hajnaltájt el tudtam aludni, ráadásul altató nélkül. Másnap szomszédom elővette a fej­szét. Először a feleségére támadt rá, azután az ajtókat és az ablakokat aprí­totta, míg csak bele nem fáradt. A második napon persze kissé job­ban kellett figyelnem a munkámra, mégis elvégeztem valahogy. Elégedet­ten állapítottam meg. hogy engem nem lehet egykönnyen kihozni a sodromból. A harmadik napon megint ordítás, italozás volt, vodkásüvegek vágódtak a falhoz. Azután lassanként megszoktam a szomszédomat. Ahogyan a vasmunkás is megszokja a hengermű zajosságát. Az elnök figyelmeztetéseiben voltaképp túl sok volt az egyéni fantázia. Tegnap éjjel szomszédom kidobálta a bútorokat az ablakon. Hát aztán ? Sok hűhó semmiért. A harmadik kredenc kipottyanásakor én már jóízűen alud­tam. És hogy másnap reggel rám emelte a baltát? De hát lecsúszott a sípcsonto­­‘mon! — Nem is olyan rémes — gondol­tam, miközben a mentő a kórházba vitt. Az ember fokozatosan megszokja a dolgokat, és aztán már mindent elvisel. Feltéve, hogy önszántából választja a szörnyűségeket, és nem mások kény­szerítik rá. Ford.: G. Gy. 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom