A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 17. szám
••• Aki valamennyire is ismeri az életet, az biztos, hogy egy véleményen van Oszkárral. Ö ugyanis azt vallja, hogy az életben a legtöbb bonyodalom olyan természetű, hogy egy kis elővigyázattal elkerülhető. Oszkár mégis kutyaszorítóba került Elmondom hát, miért. A nő. Elvira volt a ludas, akinek a kedvéért a fővárosba utaztak, nem is akármiért! Oszkár először csalta volna meg feleségét, Irénét a rendkívül féltékeny természetű asszonyt. Iréné, ha megtudná az Elvira-ügyet. talán meg is ölné Oszkárt. De! A bűn erősebb a veszélynél! — mondta egyszer, valahol, egy szellemes ember és Oszkár egyetértett vele. A szerelemre éhes pár előbb óvatosan körülnézett az utcán, majd be somfordáit a szállodába. A férfi a portáshoz lépett. — Braun vagyok — mondta halkan. — Sürgönyileg foglaltam egy kétágyas szobát a feleségem és magam részére. — Ó, van szerrencsém. Braun úr! — hajlongott a portás. — Boldog vagyok, hogy üdvözölhetem! — lelkendezett és közben intett az előcsarnok túlsó vége felé. Abban a pillanatban megindult feléjük egy csomó férfi, ki magnetofonnal, ki mikrofonnal, ki meg fényképezőgéppel. Mielőtt az elképedt pár megkísérelhette volna a menekülést már körülfogták őket. Az egyik férfiú, zöld aktatáskát szorongatva a hóna alatt, néhány keresetlen szóval elindította Braun Oszkár életének nagynagy tragédiáját. — Igen tisztelt Braun úr! Engem, a szálloda igazgatóját érte a megtiszteltetés, hogy önt és kedves nejét üdvözölhessem abból az alkalomból. hogy a szálloda százezredik vendégei lettek. Az igazgatóság nevében átnyújtok önöknek egy pénzösszeget és felajánlok kéthetes költségmentes itt-tartózkodást, szállodánk egy luxuslakosztályában. Fogadják szerencsekivánataimat! A direktor intésére előlépett egy csinos titkárnő és Elvirának óriási rózsacsokrot nyújtott át. Oszkárnak pedig, aki elképedve, sóbálványnyá váltan állt. egy vastag borítékot nyomtak a markába. A körüfállók percekig tapsoltak, fények villantak föl. kattogtak a masinák, és a riporterek hada szoros gyűrűbe fogta a kitüntetett házaspárt. Oszkár előtt elsötétedett a világ. Amikor magához tért. az igazgató irodájának heverőjén feküdt vizes borogatással a fején. Az igazgató, verejtékes homlokát törölgetve, gondterhelten nézett rá. — Csakhogy magához tért! — mondta örömmel. — Megjegyzem, érthető, hogy elájult, amikor ilyen váratlan meglepetés érte! — Ekkor az irodában levőkhöz fordult. — Uraim, a leghelyesebb az lenne, ha magunkra hagynának bennünket. Kitüntetett vendégünknek nyugalomra van szüksége. A riporterek kivonultak. Oszkár aggodalmasan pislogott utánuk. A szállodás csillapító szavakat mormolt. — Most már nyugalma lesz. Braun úr — mondta és megveregette Oszkár vállát. — Szerencséjüknek híre holnap már benne lesz a lapokban, a rádió és a tévé is bemondja majd ... De ... de mi történt, az istenért ? Csak nem ájult el megint?! Egy újabb nedves törülköző eszméletre térítette Oszkárt. — Igazgató úr — dadogta —, ez az egész ✓ eset... szörnyű ... szinte hihetetlen ... — Valóban ... Csakugyan ... az ön elragadó felesége is ugyanezt hajtogatta. Nagy izgalmában szó nélkül elfutott. Hál' istennek, a fotóriporterek szemfülesek voltak és még idejében lencsevégre kapták. A holnapi lapok biztosan közfik majd az ön bájos hitvesének fényképét is. Ezt hallva Oszkár felnyögött, kezébe temette az arcát, majd megszólalt: — Igazgató úr egy vallomással tartozom. A hölgy, akivel idejöttem, nem a feleségem! Törvényes hitvesem otthon van, és nem tud semmiről se. Ha meglátja az újságokban holnap a képemet és elolvassa, amit alatta írnak, akkor jaj nekem! Az igazgató először értetlenül bámult Oszkárra, majd hirtelen felugrott, mintha kígyó marta volna meg és jajgatni kezdett. — Jaj... Botrány lesz! Ebből óriási botrány lesz!... Micsoda szemrehányásokat kapok én. hogy nem nézettem meg a vendégek iratait. A szállodának jó híre forog kockán! — A házasságom ... az én jó házasságom az magának semmi?! — Bánom is én a maga házasságát! Mit érdekel az engem? — dühöngött az igazgató. — Ember! Maga tönkretette szállodánk hírnevét! Uyen botrányt!!! — Kérem, bocsásson meg — mentegetőzött Oszkár megszeppenve. — Honnan a csudából sejthettem volna, hogy éppen én ... mi leszünk a százezredikek ? Különben is miért kell ilyen nagy felhajtást csinálni ?! — Mi köze hozzá? - kiabálta az igazgató és felugrott ültéből. — Most egy pillanatnyi vesztegetni való időm sincs! Azonnal el kell rohannom. Maga pedig legjobban teszi, ha tüstént hazautazik. Látni sem akarom többé a szállodánkban! — Na de ... hová menjek most ? — kérdezte a hoppon maradt vendég kétségbeesetten. Az igazgató válaszra se méltatta, egyszerűen faképnél hagyta Oszkárt. Oszkár porig sújtva utazott haza. Otthon az volt az első dolga, hogy azt tegye, amit olyankor szoktak a férfiak, amikor ügyük teljesen reménytelen : mindent bevallott! Iréné asszony egy görög sorstragédia bosszúszomjas hősnőjének arckifejezésével hallgatta Oszkár szavait. — Szóval hemperegni akartál azzal a szemérmetlen perszónával ?! — sziszegte. — Egész éjjel dorbézolni akartál! — De hazajöttem ... — rebegte a férj. — Meggondoltam magam. — Mert lelepleztek! A sajtó éberségének köszönhetem! Nem, nem a te lelkiismereted szólalt meg! És most jól jegyezd meg: fia még egyszer előfordul ilyesmi... — Nem, nem! Soha többé... — fogadkozott Oszkár. Iréné — mit is tehetett egyebet? — megbocsátott. Másnap reggel Oszkár az újságokat kereste. — Hova tetted az újságokat? — Elégettem! Nem kell a szégyenedet még nyomtatásban is megőrizni! Oszkár megadóan bólintott. Sohasem tudta meg, hogy a szálloda igazgatójának rohangálását siker koronázta: elérte, hogy a sajtó, a rádió és a tévé ne emlegesse Oszkárékat, ne közöljék a róluk készített képeket. JANUSZ OSEKA (Lengyelország) lakáikiotam ••• Végre-valahára sorra kerültem: lakást kaptam. — A lakásnak sajnos van egy kis hibája — figyelmeztetett a lakásszövetkezet elnöke. — Egy kibírhatatlan szomszédja van, akit kénytelenek leszünk kilakoltatni. Annyira boldog voltam a lakás miatt, hogy csupán legyintettem. — Semmiség — mondtam. — Nem lesz az olyan rossz! — Az illető mindennap leissza magát — folytatta az elnök. — A saját egészségét mindenki úgy teszi tönkre, ahogyan akarja — feleltem. — Igen, de ő nemcsak a saját egészségének árt, hanem a másokénak is. Valósággal megőrjíti a szomszédokat — óvott a részeges lakótárstól az elnök. — Ez amiatt van, mert az emberek gyöngék. Kiegyensúlyozatlanok — válaszoltam. Az elnök azonban elhatározta, hogy nem kímél. — Azonkívül a maga kedves szomszédjának az a szokása, hogy fejszével vagdalkozik. Összetöri a bútorokat, az ajtókat, ami éppen a keze ügyébe kerül. — Majd csak megszelídítem — igyekeztem megnyugtatni önmagamat. — Csak aztán ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem előre. — folytatta az elnök. — Tehát maga a figyelmeztetés ellenére is elfogadja a lakást. Mert azt is tudnia kell, hogy a szomszéd magát is eltalálhatja a baltával, és még vér is folyhat. — Majd csak megteszünk valahogy — mondtam könnyelműen. — A többi szomszéd majd segít, a bíróság előtt pedig bizonyára megszeppen őkelme... Ő bizony nem fél a bíróságtól. Már régóta bizonyítványa van arról, hogy gyengeelméjű. Fogalmam sincs, hogyan fogja elviselni az éktelen lármát, a részeg üvöltözést, a szerencsétlen család segélykiáltásait, különben tegyen úgy, ahogy akarja. — Én elviselem — nyugtattam meg az elnököt. — Manapság olyan nehéz lakást szerezni, hogy egy szomszéd miatt egyszerűen nem szalaszthatom el ezt az alkalmat. — Maga akarta így — jelentette ki az elnök. Hamarosan beköltöztem. Csakugyan, már az első éjszaka volt egy kis ribillió. Szomszédom deliriumos rohamot kapott. Lárma, ordítozás is volt, de azért nem kell túlozni. Hajnaltájt el tudtam aludni, ráadásul altató nélkül. Másnap szomszédom elővette a fejszét. Először a feleségére támadt rá, azután az ajtókat és az ablakokat aprította, míg csak bele nem fáradt. A második napon persze kissé jobban kellett figyelnem a munkámra, mégis elvégeztem valahogy. Elégedetten állapítottam meg. hogy engem nem lehet egykönnyen kihozni a sodromból. A harmadik napon megint ordítás, italozás volt, vodkásüvegek vágódtak a falhoz. Azután lassanként megszoktam a szomszédomat. Ahogyan a vasmunkás is megszokja a hengermű zajosságát. Az elnök figyelmeztetéseiben voltaképp túl sok volt az egyéni fantázia. Tegnap éjjel szomszédom kidobálta a bútorokat az ablakon. Hát aztán ? Sok hűhó semmiért. A harmadik kredenc kipottyanásakor én már jóízűen aludtam. És hogy másnap reggel rám emelte a baltát? De hát lecsúszott a sípcsonto‘mon! — Nem is olyan rémes — gondoltam, miközben a mentő a kórházba vitt. Az ember fokozatosan megszokja a dolgokat, és aztán már mindent elvisel. Feltéve, hogy önszántából választja a szörnyűségeket, és nem mások kényszerítik rá. Ford.: G. Gy. 23
