A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 12. szám
Cégér gyanánt akasztották a bolt bejáratához ezt a hatalmas, mintegy INNEN ONNAN ötméteres nadrágot Malaysiában. Szerencsére nem akadt rá vevő, de a bolt fo'rgalma megnőtt. Mindössze tízéves az a fiú, aki tagja volt annak a japán csapatnak, amely beírta nevét a Guinness rekordok könyvébe (fent). Neves tettük a következő: 50 köbcentiméteres Honda Elite XL motorkerékpárral (lent) parttól partig vándoroltak az Egyesült Államokban. Útvonaluk 5 600 kilométer hosszú volt Los Angeles, Nevada, Utah, Colorado, Kansas, Missouri, Illinois, Indiana, Ohio és Pennsylvania államokon keresztül vezetett New Yorkba, de mindössze 128 óra és 47 percet tartott. KÖNYV Franciaországi élmények Libusa Minácová Putovanie za neznost'ou (Vándorlás a gyengédséghez) c. novelláskötete több mint egy tucatnyi rövid írást tartalmaz. Az írások nagy része, inkább feldúsított karcolat. Annak az olvasórétegnek címezték, amely a könyvet a kellemes időtöltés kedvéért veszi kezébe. Mit titkolóznánk. Van egy ilyen réteg. És vannak írók, akik színvonalas irodalmat kínálnak az ilyen olvasóknak. Minácová könyve jó könyv. Mondom ezt akkor is, ha elolvasása után nem lettem bölcsebb. Megnyugtatott viszont az e bizonyosság, hogy időmet mégsem pocsékoltam feleslegesen. A novellák önéletrajzi ihletésüek. Minácová huszonnégy esztendősen a Sorbonne-on tanulhatott ösztöndíjasként. Mindöszsze néhány hónapot töltött francia földön, s az ottani élményeit később ezekbe a rövid prózai írásokba sűritette. Minácová jónéhány könyvet írt az elmúlt évtizedek alatt. A most másodízben megjelenő Vándorlás a gyengédséghez c. munkája számára a legkedvesebb, és legsikeresebb. Prózája hagyományosan realista. Nem találkozunk itt nyaktörő fordulatokkal, sem áthághatatlan olvasói akadályokkal. De találkozunk hittel és örömmel megírt „fejezetekkel", amelyek olvasmányosak, rövidek és könnyedek. Hangulatosak. Néha líraiak. De nem sziruposak. Egy-egy bekezdés vagy novellácska hangulata még napokon át kísért majd bennünket. S ez már maga a csoda. A szerző utószót írt a második kiadáshoz, amelyben közli: úgy érzi mindent elmondott erről az életszakaszáról. És úgy mondta el, ahogyan elmondani akarta. S a tizenöt novellához már nem lehetett újabbakat lejegyezni. (Slovensky spisovatef, 1987)-vajkai-SZÍNHÁZ A nagy béke Azt hiszem, még az előadás első félórája után is túl sokat vártam az NDK-ban élő Volker Braun 1976-ban írt, a darab cselekményét tekintve több mint két évezreddel ezelőtt játszódó színművétől, amely a hajdanvolt Cs-chin államban lezajlott forradalom példáján napjaink időszerű társadalmi kérdéseit feszegeti. Nevezetesen azt, hogy az egyén vajon miként képes befolyásolni a társadalmi javak igazságosabb elosztását, az egyszerű halandók közhangulatának alakulását... Nyilván már ebből a röpke témafölvetésből is kitűnik, hogy a brechti hangsúlyokat kereső Volker Braun drámája valóban közérdekűvé, valóban egyetemessé válhatna — ha tényleg lényeges problémákat feszegető és a figyelmünket elejétől végig lebilincselő darabról lenne szó. Sajnos, a szerző azonban megragad a földhözragadt szociális problémák szintjén. Igaz, jellemei között akad öszszetett és hiteles karakterfigura, ám aránytalanul több a sematikus, elnagyolt vázlat. E történetben éppen úgy benne van a tragédia lehetősége, mint a komédiáé, de a darab végül is megtorpan a szélsőségek szakadéka előtt és nem nö fel saját lehetőségeinek magaslatára. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mert a bratislavai Új Színpad Poétikai Együttesének igyekezete azt jelzi, hogy távolról sem egy baráti ország drámairodalma iránti kötelező penzumot teljesít A nagy béke című darab előadásával. Ellenkezőleg: az utóbbi egy-másfél évad bemutatói azt jelzik, hogy e társulat dramaturgiája szeretne mielőbb és minél többet ledolgozni abból a késésből, ami hazai színházművészetünket az utóbbi tizenöt-húsz év alatt már-már a megfeneklés veszélyével fenyegette. És ha Volker Braun darabja nem is jelent egyértelmű művészi sikert, a próbálkozás, a vállalkozás komolysága mindenképpen figyelemreméltó. A Poétikai Együttes legfrissebb bemutatóját Martin KákoS rendezte, aki — részben a szerző, részben a saját hibájából — több tekintetben is adós marad a társadalmi értékrend válságának s az emberi kapcsolatok ziláltságának felmutatásával. Kár predig, mert éppen a szerző ihletője, Brecht írja: a ma úgy lép a holnapba, hogy a tegnapból táplálkozik. Sajnos, épp ez az okulási hajlam hiányzik A nagy béke című előadásból. Miklósi Péter HANGVERSENY Zenekari koncertek A Szlovák Filharmónia csütörtöki-pénteki koncertjeinek januárban és február elején a sok-sok személyi és programváltozás volt a közös nevezőjük. Sajnáltuk, hogy Peter Schreier zenekari Mozart-estje meghiúsult, annál is inkább, mivel a helyettesítő Oliver Dohnányi még változott programmal sem tudott egyenrangú Mozart-tolmácsolást produkálni. Zdenék Kosler főleg Richard Straussnak hódoló koncertje is a karmester betegségének áldozata lett. A mindig készséges „beugró" természetesen most is nagymesterünk, dr. Rajter Lajos volt. aki gyönyörű estben részesítette hallgatóságát. Műsorát a hozzá oly közelálló „bécsiekből" — Mozart, Brahms és Beethoven müveiből állította öszsze. Ügyelve arra, hogy ritkábban szereplő szerzemények szólaljanak meg, választása Mozart Titus nyitányára és Beethoven F-dúr Vili. szimfóniájára esett. (Ezenkívül elhangzott még az eredetileg is tervezett Brahmshegedűverseny, amelynek az osztrák Christian Altenburg volt a szólistája.) Közönségünk lelkes szeretettel köszönte meg Rajter és zenekara teljesítményét. Egy következő esten — már századunknak hódolva — George Gershwin F-dúr zongoraversenye és Szergej Prokofjev 10O-as opuszszámot viselő V. szimfóniája szerepelt. Ragyogó dramaturgia, márcsak azért is, mert Gershwin-mű a Szlovák Filharmónia műsorrendjén tényleg csak fehér hollóként jelenik meg. Az est további érdekessége, hogy a zenekar élén az egyértelműen kedvező benyomást tett japán karmester, Tadaaki Otaka állt, aki nagy megértéssel, biztos stilusérzékkel keltette életre Prokofjev gyönyörű müvének partitúráját. Ez az est sem volt azonban zavartalan. A Gershwin-mű szólistája, a bolgár Bóján Vodenicsarov ugyancsak betegségére hivatkozva, fellépését kénytelen volt lemondani. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a budapesti Fellegi Ádám repertoárjában is szerepel ez a klasszikus műveket tolmácsoló művészek játékrendjén ritkán megjelenő mű; a magyar pianista vállalta a fellépést. Fellegi személyében egy briliáns zongoristát ismerhettünk meg. Azt a legnemesebb értelemben vett virtuóz stílust képviseli a legszínvonalasabban, melynek hiányában ezt a rapszodikus Mt HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK ötletszerűséggel megalkotott jazz-fantáziát és improvizáció-láncolatot szinte elképzelhetetlen megszólaltatni. Ráadásként Liszt II. Magyar rapszódiáját játszotta, de olyan lélegzetelállítóan, olyan kisugárzással, annyi tűzzel és árnyalatokra érzékeny kifejezéssel, amivel még a „Mester" is elégedett lett volna. Varga József TELEVÍZIÓ Video narko Volt idő, amikor úgy gondoltuk, hogy a huligánkodás, hippiség. a gyerekkorban elkezdett cigarettázás, alkoholizálás, narkotizálás, valamint mindenféle társadalmi szabályainkra és etikánkra leadott „övön aluli ütés" negatív irányba terelheti korunk szellemét! Azt hiszem, aggodalmunk bizonyíthatóan indokolt volt. A divat (őrület!) ugyanis a kor vívmányaként bekövetkezett szabadságot extrém módon liberalizálta, és összekuszálta a felépítmény egyik ága, nevezetesen a művészetek iránti ítélőképességünket! Ami a filmművészetet illeti, e területen az érdeklődés olyannyira csak egy műfaj — a krimi — felé irányul, hogy lassan-lassan a lírai(bb) hangvételű alkotások kiszorulnak a mozikból! Pedig idestova már minden ötödik-hatodik háznál lesz házi vetítő, illetve videó is, s ezáltal lehetővé válik, hogy a filmek között egyéni„ízlésünk" szerint válogassunk! Nos, ez a válogatás (szerintem) azt a szomorú tényt igazolja, hogy a pomófilmek keresettségével egyvonalban van a krimi, sőt, a horrorfilmek „népszerűsége". Eme tény fölött újfent aggodalmaskodik társadalmunk béke és szeretet után áhítozó rétege, akinek szilárd meggyőződése, hogy a filmművészet is figyelemreméltó hatással van az emberi tulajdonságok — ha úgy tetszik: lelkiség — kialakulására. A Magyar TV a minap „Video narko" címen, amolyan véleménykutató műsort sugárzott. Felkértek néhány videózó gyereket (Írd és mondd!) és Réz András filmesztétát; fejtsék ki véleményüket, miért nélkülözhetetlen a mai ember számára a szörnyűség élménye?! És mit tesz isten, megmagyarázták! A filmesztéta és a gyerekek véleménye (indoklása) megegyezett! Szerintük: „Kell a frász!" Azért kell, hogy a stresszhatások által bennünk felgyülemlett indulatokat levezethessék (leföldeljék). Ez lenne hát a helyes és megnyugtató válasz az embert féltő aggodalmakra? A rézangyalát! De hiszen — továbbfejlesztve ezt az elméletet — egy „jó kis" atomháború még jobban „leföldelné" rakoncátlan indulatainkat! Sőt, egészen biztos, hogy a túlélők frászt is kapnának! Kérem tisztelettel, nem lenne hasznosabb arra törekednünk, hogy békeszeretö, egymást becsülő — uram bocsá' egymást szerető — szorgos-dolgos, törvénytisztelő (és nem korrupt, bundázó, izgága!), sőt szabadjon magamra licitálnom: finomlelkü embereket neveljünk? Minden kéznél lévő eszközzel? Még videóval is? Kovács József 9
