A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-23 / 26. szám
••• Napjainkban a nemzetiségi kérdés egyre gyakrabban szerepel a világ tömegtájékoztatásának híranyagában, s ez nem egyszerűen a gyorsuló társadalmi mozgások következménye. A nemzetiségi léttel, a nemzeti kisebbségek vélt, vagy válós beolvasztási szándékaival, leglényegesebb jelük, anyanyelvűk kopásával, e közösségek emlékezetének — kultúrájának továbbélésével, alakulásával kapcsolatos elemzések és valóságot tükröző híradások a közelmúltig azért sem tartoztak gyakrabban a hírközlések anyagába, mert a meghatározó jelleggel bíró politikai elvek a szocialista közösségben teljes nézet- és álláspontazonosságot, bizonyos egyneműséget követeltek meg. A százszázalékos egység mindenáron való demonstrálása nem kedvezett a másságnak, így az etnikai sokszínűségnek sem, s inkább a sajátosságok feladását sugallta és az esetleges nemzeti, nemzetiségi érdekek: a nyelvtörvények, az oktatásügyi és kulturális szabadságjogok — tehát a nemzetiségi kollektív jogok igényében egyfajta elkülönülési igyekezetét, egységet megbontó nemkívánatos szándékot láttatott e gyakorlat. Ennek fokozatos felszámolása, valamint a tömegtájékoztatás nyíltságának elterjedése folytán egyre gyakoribb a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos hírközlés. A másság létjogosultságának elismerése és a helytelen nemzetiségi gyakorlat következményeinek felszámolása több esetben olyan érzelmi gátszakadást is eredményezett, amely egyensúlyzavarral fenyeget s a nemzeti kisebbségek politikai-társadalmi igényei, vélt és valós sérelmei gyakran — a régi gyakorlat csökevényeként — azonos, egyformán hamis értékelést kapnak a közvélemény számottevő hányadában, ami nem mindig a valóságból, inkább a tömegtájékoztatás bicsaklásaiból táplálkozik. E félreinformálás mindkét változata — a hurrá-optimizmus (minden nagyon jó és szép) és a szándékos borúlátás (minden rossz és tarthatatlan), mert nem tükrözi a valóságot — káros. A borúlátó, mindent befeketítő híresztelések a legtöbbször figyelmen kívül hagyják a nemzetiségi lét különbségeit. Pedig mekkora a különbség! A nemzetiségi problematika már csak azért sem azonos és azért is más és más minden országban (sőt még országon belül is különbözik az egyes nemzetiségek esetében), mert nem tehetünk egyenlőségjelet az egyes nemzeti kisebbségek történelmi fejlődése, létszáma, területi elhelyezkedése, szociális helyzete, összetartástudata, vagy a többség nyelvétől, kultúrájától, esetleg vallásától való különbsége közé. Egyet azonban minden bizonnyal megállapíthatunk: a nemzetiségi kérdés sem nálunk, sem máshol nem tekinthető egyszer s mindenkorra HB ■ ■■ hol a var r Kővár (Koláry) apró falu, s Nagykürtös (Velky Krtís) irányában nyelvhatár. Az egyik faluszéli takaros porta kapujában, ifjú anyukával diskuráló fiatal levélkézbesitö nem sok érdemleges adatot tud a falucska eredetéről, de ez, azt hiszem, érthető is, hisz nem idevalósi. — A település régmúltját nem ismerem — mondja kedves mosollyal —, ám jelenkorát, mindennapjait már a többi polgárral együtt élem magam is. Kovácsik Margit négy esztendeje postás, félműszakban dolgozik, a küldeményeket a nagycsalomjai (Velká Caiomia) postahivatalból hordja naponta. — Újságokra szívesen előfizetnek az emberek — magyarázza —, a rádió meg a televizió mellett ugyanis sok családnál épp a sajtó biztosítja a napi hírforrást, s a kultúrát. Annak pedig, aki netán megirigyelné a munkámat, elárulom: havonta 1 030 koronát keresek, s ezért, ha bírom, a csomagokat is elcipelem, kézbesítem a címzetteknek. — Úgy tudom — veti közbe a mellettünk álló, gyermekét dajkálgató fiatalasszony —, hogy Jakus Vince foglalkozik múltrögzitö krónikairással. Arra, odébb, a főtéren, a harangtoronynál lakik — igazit útba készségesen. Jakus Vince vállát már hetven esztendő nyomja, ízes beszédű nyugdíjas pedagógus, kereken harminc esztendeig tanította a kővári meg a környékbeli gyermekeket az anyanyelv szeretetére, a betűvetés tudományára. Szíves szavú ember, hellyel, felesége pedig pár perc múltán illatos kávéval kínál. — Krónikánkat a néhány éve elhalálozott kollégám, Török Gábor kezdte el írni — teszi elém a vaskos kötetet —. jómagam tőle átvállalva folytatom a megkezdett munkát. Helybéli vagyok, itt jártam iskolába, s egykori tanítóm, Fajtlík Antal rengeteg érdekes történetet mesélt a falunk történelméből. Felnőtt fejjel elhatároztam: mielőtt végleg feledésbe merülne papírra vetem, megörökítem fiaink, unokáink s az utókor számára mindazt, amit kies településünk múltjáról hallottam, meg olvastam. A falu neve Árpád-kori oklevelekben is felbukkan. Az első, 1244-böl származó okirat a Kővári családot megalapító Hunt nemzetségbéli Miklós fia Pázmány birtokaként, s Terra-Koarszeg formában említi a települést. A későbbi századok folyamán Kuar, majdmeg Kuarszeg, Kówár, s később Kohar néven jegyezték az aprócska Ipoly menti községet. Régebben a faluhoz tartozott a Magyarországhoz került Kiskóvár és a Szobok-puszta is. Egykoron kővár is állt a falu közepén. Egyik alagútja a kékkői (Modry Kamen) várral biztosított föld alatti, titkos összekapcsolódást.-t- Egy — a gyerekkoromban még sokat emlegetett romantikus történet szerint — anekdotázik szives vendéglátóm — a nyomasincs vár legmélyebb, legeldugottabb pincéjében rejtették el a környék hatalmas urai, aranyeke, hat aranyökör és egy aranybéres formájában a vidéket elözönlő török hordák elől vagyonukat. A helyről készült rajzos írást pedig megsemmisítették ... Kisiskolás koromban még ezekben az alagútgaratokban bújócskáztunk, játszottunk. Egy bizonyos: amikor a szomszéd házépítésbe fogott, az alapásásnál tekervényes pincerendszer nyomára bukkantunk. A húszas évek elején házak kerültek a hajdani vár romjaira, s talán éppen itt, ahol most a házam előtt a nagyforgalmú út szeli ketté a falut, erre pompázott a kővári kővár legimpozánsabb díszterme. A múltban sokat szenvedett a község: hódító hadak porig rombolták, lakóit rabszíjra fűzve elhurcolták, máskor halálos szörnyű kór, majdmeg tűzvész tizedelte lakóit, a 4
