A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-23 / 26. szám
A City Hall, a torontói városháza jellegzetes épülete Tanuló,, voltam Amerikában Irány Kanada A tanfolyam hatodik hetét a kanadai Torontóban töltöttük az Ontario Hydro Corporation vendégeként. A tanfolyamon résztvevő országok közül több üzemelte kanadai CANDU típusú atomenergia reaktorokat (pl. Mexiko, Dél-Korea, India, Argentína stb.) A szocialista országok közül csak Romániában épül ilyen reaktorokkal ellátott atomerőmű. A CANDU-reaktorok biztonságáról az Ontario Hydro torontói kutatóközpontjában hangzottak el előadások. A kanadai program részeként látogatást tettünk az üzemelő Pickering és építés alatt álló Dariington atomerőművekben is. A hivatalos program befejeztével vendéglátóink jóvoltából a Niagara-vízesést is megnézhettük. Toronto A torontói Delta Chelsea Inn. Hotel, ahol laktunk, mindjárt az első napon meglepetéssel szolgált. Alig érkeztünk meg a repülőtérről, épp elkezdtünk kicsomagolni, amikor megszólalt szobánk hangszórója, arra figyelmeztetve, hogy tűz van, azonnal hagyjuk el az épületet. A hirt első hallásra nem vettük komolyan, de többszöri megismétlése után legszükségesebb dolgainkat összekapkodva sietve távoztunk huszonnegyedik emeleti hotelszobánkból és a vészkijáraton át elhagytuk az épületet. Néhány perc múlva kiderült, hogy csak vaklárma az egész. Nem volt tűz. A hotel automatikus tűzvédelmi rendszerébe beépített füstérzékelök meghibásodása váltott ki tüzriadót. Mindenesetre a tűzoltók is kivonultak, alkalmat adva a hotel turistáinak, hogy lencsevégre kapják az aranyozott sisakos, piros egyenruhás „firemaneket". A hivatalos program feszessége miatt kevés időnk maradt a Torontóval való ismerkedésre. A város az Ontario-tó partján épült. A méretek, a város építészete inkább európai nagyvárosokra emlékeztet, mint Chicagóra. Legrégibb utcája a Yonge street, egyben a város főutcája is. Séta közben, kirakatait nézegetve nagyapám jutott az eszembe. Biztos ő is erre sétálgatott távoli családjára, falujára gondolva akkor a harmincas évek közepén, amikor munka után ebbe a hazájától távoli, kontinensnyi méretű országba vetette a sors. Egy évet élt Torontóban, aztán átment a jobb munkalehetőséget ígérő Vancouverbe. Itt további négy évig dolgozott, majd visszatért hazájába, hogy összekuporgatott dollárjain végre családjának otthont teremtsen. Az esti fényben pompázó metropolist a világ legmagasabb tv és hírközlési tornyának kilátójáról csodáltam meg, láttam autóktól forgalmas utcákat, s a forgalomban — az amerikai kontinensen először — SKODA és LADA típusú gépkocsikat. Csakúgy, mint nagyapámnak, nekem is sok élményben volt részem, de élményeimet vele nem oszthaA Pickering atomerőmű Torontói utcarészlet Hot dog árus Toronto központjában tóm meg, mert egy küzdelmekkel teli életút után már békésen nyugszik faluja, Ipolyvarbó temetőjében. A Niagara-vízesésné/ Torontóból indulva kétórás buszozás után értük el a Niagara-folyót, amely 56 km hoszszan folyik az Eire-tóból az Ontario-tóba határt képezve a kanadai Ontario tartomány és az egyesült államokbeli New York állam között. A folyó mentén vitt az utunk a több mint 1 000 hektáros Niagara-parkon keresztül, míg valahol a folyó közepe táján elértük a vízesést, pontosabban a vízeséseket. Mert kettő van. Egyik az amerikai oldalon: American Falls (Amerikai-vízesés); a másik a kanadai oldalon: Lópatkó-vizesés. Az utóbbi nevét az alakjáról kapta. Ötvenhat méter magasságból zúdul itt alá a hatalmas víztömeg. Az Amerikai-vízesés két méterrel magasabb. Nem tartoznak viszont a világ legnagyobb vízesései közé. Afrika folyóin nagyobb vízesések találhatók. Kilátótornyok magasodnak a vízesések fölé, ahonnan megfelelő belépődíj ellenében el lehet gyönyörködni a látványban. A Lópatkó-vizesés lábához le is lehet menni egy alagúton. Az alagút taraszáról a turista alulnézetből gyönyörködhet a vízzuhatagban. A lenntartózkodás idejére esőkabátot kölcsönöznek a látogatónak, hogy ruhája száraz maradjon. A vízesés körül egy kis város alakult ki, amit szintén Niagara-vízesésnek neveznek. Lépten-nyomon Niagara-emléktárgyakat árulnak, de van elvarázsolt kastély és panoptikum is. Óriási turistaattrakció ez a hely. Vonzza az embereket, hozza a pénzt. De hát ki ne akarná látni az amerikai kontinensnek ezt a ritka természeti kincsét? Bevallom, én egy kicsit csalódtam. Leírhatatlan szépségű, vadregényes természetet képzeltem el. Igaz, a vízesést megcsodáltam, elkápráztatott, de az már nagy kár, hogy kiirtották körülötte a természetet. Az utolsó hét Letelt egy hét Kanadában. Utazunk vissza Chicagóba. Torontóból alig 50 perces repülőút. Hétfőn reggel hét órakor indult a gépünk, nyolc óra után néhány perccel már a chicagói O'Hara repülőtéren vártunk az intézet autóbuszára, de az nem jött. Egész eddigi ittlétem alatt csodáltam a pontos szervezést, a program szinte percnyi aprólékossággal történő kidolgozását és megvalósítását. Minden hibátlanul működött. Már szinte vártam, hogy mikor kerül homokszem ebbe a jól olajozott amerikai gépezetbe. Aztán ez is bekövetkezett. A busz két és fél órát késett. A késés igazi okát nem tudtuk meg. Az utolsó héten még egy kellemes találkozásban volt részem Argonne-ban. H. Előd, egy budapesti energetikai kutatóintézet tudományos fömunkatársa érkezett meg, hogy a NAÜ felkérésére előadást tartson a nálunk is üzemelő WER 440-es reaktorok biztonságáról a tanfolyam résztvevőinek. Előd jó barátom, évek óta munkakapcsolatban állunk egymással. Nagyot nevettünk, amikor az jutott eszünkbe, hogy mit is mondtunk volna annak, aki akárcsak egy fél évvel ezelőtt azt jósolja nekünk, hogy április elején az Argonne National Laboratory egyik szobájában mi együtt barackpálinkát iszogatunk és magyar szalámit falatozunk. Meghallgattuk az utolsó hét előadásait, aztán csoportonként számot adtunk az elvégzett feladatokról. Mindenki elégedettnek látszott: a tanfolyam szervezői és előadói azért, mert úgy érezték, hogy sok mindenre megtanítottak bennünket, mi pedig azért, mert sok mindent megtanultunk. Már csak a diplomaosztás volt hátra. Kicsiptük magunkat azon a péntek délelőttön. Az ünnepségen ilyenkor szokásos beszédek és kölcsönös köszönetnyilvánítások hangzottak el. Ezután jött a búcsúebéd, majd a búcsú. Nem volt könnyű egymástól búcsút venni. Barátságok szövődtek köztünk az elmúlt két hónap alatt és nem valószínű, hogy még valamikor találkozunk. Egy azonban biztos: hála Argonne-nak, életre szóló élmények birtokosai lettünk. Utazunk haza Sokan már pénteken délután elutaztak. Voltak, akik haza, mások megspórolt pénzükön világot látni. Mi hárman szombat reggelre rendeltünk taxit, hogy kivigyen a repülőtérre, s onnan New Yorkon keresztül Frankfurtba majd Prágába repüljünk. A PANAM légitársaság gépe New Yorkból Frankfurtba több mint egy órát késett, ezért majdnem lekéstük a LUFTHANSA prágai járatát. Az utolsó pillanatban szálltunk fel a gépre. Felszállás után egy órával már Prágában voltunk. Veröfényes vasárnap délelőtt fogadott, s aztán egy kis meglepetés: a késés miatt bőröndjeiket nem tudták átrakni, s ezért Frankfurtban maradtak, a következő járattal érkeznek. Öt óra várakozás, s aztán még egy repülőút Bratislavába. Felülről nézve Frankfurt, New York. Chicago és Toronto után Bratislava olyan kicsinek tűnik, de istenem. olyan kedves nekem ... Hazaérkeztem. KOVÁCS ZOLTÁN A szerző felvételei 17
