A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-13 / 3. szám
érvényű igazságokat kimondani. A tapasztalat az, hogy a pénz többnyire más, sürgetőbb feladatokra kell; emellett a szakmunkásképzés nem olcsó dolog. Egy-egy korszerű gép vagy egyéb eszköz beszerzése szép kis summára rúg, ami a tábla- és krétaköltségekhez szokott hivatali ügyintézőknek horribilis összeg. A szakmunkásképzésben a vállalatoknak is egyre kevésbé van módjuk a feltételek javítására, ami előbbutóbb a tanműhelyek lezülléséhez vezethet. Például azért, mert — az egyre szűkülő pénzügyi alapra való hivatkozással — a megvásárolt gépek sem kerülnek mindig rendeltetési helyükre. Nem egy vállalatnál ugyanis a tanítás céljaira vásárolt gépeket a termelésben használják fel. Egy, a Nehézgépipari Müveknél kapott adat szerint egyetlen forgácsolótanuló kiképzésére az állam kereken százezer koronát költ. Ez az öszszeg egyébként csaknem a tízszerese annak, mint amennyibe egy élelmiszeripari szakmunkás tanítása kerül. Bordás Sándor szakoktató elé ömlesztem mindazt, amit a szakmunkásképzéssel kapcsolatban az üzemekben hallottam. Egyáltalán nem lepődik meg, úgy látszik, hallhatta már elégszer valamennyit. — Nézze — kezdi —, nálunk a gépek és egyéb berendezések állapota kiváló. A földön szinte fémforgácsot sem látni, mert azonnal eltakarítják. A piszkos, rosszul felszerelt üzemekhez képest a mi tanműhelyeink paradicsomnak tűnnek De lehet, hogy ez is baj, mert a tanulóink úgy érzik: elkényeztetjük őket... Tény, a vállalatnak szintén nagyon kényelmes dolog, hogy a tanuló nemcsak az elméletet, hanem a gyakorlati tudnivalókat is nálunk sajátítja el. Például a forgácsolószakmára duplán igaz ez, hiszen a fiúk szinte az első perctől, amikor elkezdik tanulni a reszelést, már értéket termelnek. Egy másodikos, harmadikos gyerekre viszonylag bonyolult munkát is rá lehet bízni. A szakmunkástanuló így olcsón növeli a hatékonyságot, ráadásul a munkaerőhiányt is enyhíti. Ráadásul a forgácsolószakma a legfontosabbak közé tartozik, hiszen a gyártási technológiákban kulcsszerepe van. A gépipari termékek túlnyomó többsége esztergapadon, marógépen, köszörűn nyeri el végső alakját, ezért ezek a műveletek meghatározó jelentőségűek a gyártás mennyisége és minősége szempontjából. Csoda hát, hogy akkor kapunk őszinte dicséretet, ha szeptemberben teljes osztálylétszámmal indulunk? — Panaszolják viszont az üzemekben, hogy a gyerekek sok mindenhez értenek egy kicsit, de semmihez sem igazán. — Az esztergályosok, a marósok és a köszörűsök másfél évig nagyjából ugyanazt az anyagot tanulják, s csak azután szakosodnak a saját szakmájukra. Erre azért van szükség, mert univerzális szakembereket szeretnénk nevelni, akik nem csupán egy, hanem több foglalkozásban is megállják a helyüket, ha arra kerül a sor. És a mai világban, vagy még inkább a jövőben, nagyon nagy szükség lesz arra, hogy egy-egy ember ne csupán egyfajta géphez értsen. Ezt elsősorban a termelés rugalmassága követelné meg. Kétségtelen, hogy a frissen levizsgázott, vagy érettségizett szakmunkás nem teljesen .érett dolgozó. Nem is lehet az. Éveknek kell eltelnie ahhoz, mire mindent megtud, amit a szakmájához tudnia kell. Az már nem a mi bűnünk, ha közben a lazsálást és a többi rossz beidegződést is eltanulják. Sok éves tapasztalataink szerint az üzemek többségében a frissen végzett fiatalokat magukra hagyják. Nemigen törődnek azzal, hogy jó szóra, irányításra és erős kézben tartásra van szükségük; ám annál jobban csodálkoznak azután, ha a csalódott ifjú hirtelen odébbáll. A szakoktató végigjártatja szemét a géppel teli tanműhelyben, ahol már most sem hajol minden masina fölé egy-egy fej. IV. A riporter ezen a néhány hasábon — természetesen — nem vállalkozhat arra, hogy a hazai szakmunkásképzés minden gondját, baját, illetve annak nemzetiségügyi sajátosságait is fölvesse. (Itt jegyzem meg: Szlovákiában 4 magyar tanítási nyelvű szakmunkásképző intézet van és 22 szakmunkástanuló iskolában működik magyar osztály is.) Az pedig különösképpen nem egy riport feladata, hogy valamiféle megoldást is találjon a fölvetődő kérdésekre. Annyit viszont sikerült kideríteni, hogy a létszámhiány néhány szakmán belüli, illetve annál jóval általánosabb oktatási, munkaerő- és bérgazdálkodási okra vezethető vissza. Ráadásul sok munkahelyen alacsonyak a dolgozókkal szemben támasztott igények is. S mivel a követelmények különbségei nem fejeződnek ki a bérek differenciáltságában, a munkaerő — ha mégoly frissen végzett szakmunkásról is van szó — a kisebb ellenállás, azaz a mérsékeltebb munkatempót kívánó, ám annál több fusit kínáló foglalkozások irányába áramlik. Mindezek a jelenségek azonban már túlmutatnak a szakmunkásképzés belügyén. Egyben azt is jelzik, hogy a létszámhiány enyhítéséhez es a munkásfoglalkozások becsületének visszaállításához szélesebb körű gazdasági és foglalkozáspolitikai gondok megoldásán keresztül vezethet út. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György A párkányi (Stúrovo) alapiskola krónikájában az iskola újraindulásával kapcsolatban a következő bejegyzés található: „Nagy nehézségekkel indult az iskolai munka, nem voltak padjaink, asztalaink, táblák hiányában az ajtókra írtak, számoltak." Ugyanerre pár évvel ezelőtt néhai Brigan Dezső, az iskola első igazgatója így emlékezett vissza: „Az akkor már működő Csemadok helyi szervezete adott egy helyiséget. Padokat az egész környékről szedtük össze. De széket nem találtunk ... így esett meg, hogy minden szülő készített a csemetéje számára egy hokedlit. Ahány hokedli — annyiféle: kicsi, nagy, alacsony, magasabb ... De volt mire ráülniük a gyerekeknek, s volt magyar iskola —■ ismét taníthattunk..." Az 1950/51-es tanévet igy kezdték Párkányban, 73 tanulóval, mint a szlovák iskola egyik osztálya. Brigan Dezső mellett Reichel Jánosné tanította akkor a gyerekeket. ADr. Csicsay Alajos következő tanévet már öt tanerővel kezdik. Az 1953/54-es iskolaév az átszervezés jegyében zajlik; ekkor hozták létre az ún. „tizenegy éves iskolát", s ennek következtében az alsó és a felső tagozatokat összevonják. A párkányi magyar tanítási nyelvű iskola fejlődését bizonyítja, hogy 1953-ban az új épületbe való átköltözés idején tanulóinak összlétszáma 510. akiket 22 pedagógus tanít már. Az iskola további létszámbeli gyarapodását fokozza, hogy az 1956/57-es tanévben a kéméndi és az ebedi felső tagozatokat is idekapcsolják. A hatvanas évek közepén 33 osztályban már 937 diákot tanítanak. A korábban kapott épület ezt a diáktömeget már nem tudja befogadni, ezért a város különböző pontjain levő, e célra megfelelő épületekben is folyik a tanítás. A jelenlegi Ady utcai épületbe 1965. január 1 -jén kezdik meg a tanítást 18 tanteremben. A hatvanas és a hetvenes évek fordulóján a körzetesítés kezdetén idecsatolták a helembai, a garamkövesdi. a kicsindi, a bajtai, a lelédi, a nánai és az ebedi iskolákat is. Az akkori kilencéves alapiskolában ez időben az alsó tagozatra 336, a felső tagozatra pedig 545 tanuló járt, az osztályok száma elérte a 35-öt. Amikor dr. Csicsay Alajos — akitől az iskolára vonatkozó adatokat kaptam — átAz ebedi öregiskola udvarán vette az intézet igazgatását. 56 pedagógusa volt a párkányi iskolának. A hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján haladta meg a párkányi alapiskola diákjainak a száma az ezret. Ebben — pontosabban az 1981/ 82-es tanévben — a diákok száma 1 0Ö7; az osztályok száma pedig 31. Az iskola pedagógusállománya 59 fő. Ettől az időtől számítva a párkányi magyar tanítási nyelvű alapiskola az egyik legnépesebb iskolává lett. (Tudomásom szerint csak az egyik dunaszerdahelyi alapiskola előzi meg.) A jövő évek során a létszám még valamelyest emelkedett, olyannyira, hogy tavaly szeptemberben, amikor ott jártam, a tanulók létszáma 1 225 volt, s a 36 osztályban 71 pedagógus tanított. Az Ady utcai főépületben van 20 osztály, a Komensky utcán 5, Ebeden ugyancsak 5, Nánán 3 és Garamkövesden szintén három osztály nyert elhelyezést. Hozzá kell tennem, hogy a korábbi „nagy körzetet" némileg csökkentették, igy csupán Helembáról Garamkövesdről, Nánáról és Ebedről járnak ide a gyerekek. Le lédet és Bajtát az ismételt integráció máshova csatolta. Folytatás a 19. oldalon 13
