A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-23 / 26. szám

KAMENÁR ÉVA VARGA MÁRIA verset és prózát mondani, most fordult a kocka. Ez ugyan még nem lenne baj, ha csupán az történt volna, hogy a felnőttek összeszedték magukat és ök vezetik az ifjú­ságot. De itt arról van szó. hogy a középisko­lások lehetőségeik és tehetségük alatt ma­radnak! A választott versek legtöbbjében sorskérdéseinkkel foglalkoznak — talán a versválasztás a kezdő és zárópont, amiben a tanáraik vagy más felnőttek segítik a munká­jukat? —, de előadásuk általában erőtlen, kidolgozatlan és végiggondolatlan. Ami viszont évek óta változatlan, az a nézők döntő alatti viselkedése. Mintha vala­milyen láthatatlan kisördög „tatárjárásra" szólítaná föl a hátsó sorokban ülőket, mert mindig a vers- és prózamondók verséhye alatt találnak fontos be- és kimennivalót. Hogy ez mennyire zavaró mind a versenyző, mind a figyelni vágyó néző számára — hadd ne elemezzem. A terem akusztikáját, ahol a verseny folyik pedig csak jószándékkal lehet akusztikának nevezni. Pontosabb lenne a „hangelnyelő" elnevezés. A vers- és prózamondók versenyének szín­vonala örvendetes felfelé Ívelésről, az ifjab­bak körében pedig stagnálásról, (visszaesés­ről) tanúskodik. A rendező szervek feladata, hogy a jövőben a verseny helyét és a körül­ményeket körültekintőbben válasszák ki, il­letve befolyásolják. És végezetül lássuk az eredménylistát: HELYZETKÉP — FESZTIVÁL UTÁN BUCHLOVICS PÉTER BÉLÁK CSABA Vers — IV. kategória: 1. helyezett Szabó Emese (Dunaszerdahely — Dunajská Streda) 2. helyezett Stubendek Katalin (Komárom — Komámo) 3. helyezett Zoller Viktória (Losonc — Luce­­nec) Próza — IV. kategória 1. Forgács Miklós (Léva — Levice) 2. Korpás Éva (Komárom — Komámo) 3. Pollag Szilvia (Kassa — Kosice) Vers — V. kategória 1. Buchlovics Péter (Bratislava) 2. Bélák Csaba (Prága — Praha) Juhász Mária (Komárom — Komárno) Varga Mária (Komárom — Komárno) 3. Vajda Barnabás (Bratislava) Próza — V. kategória 1. Kamenár Éva (Galánta — Galanta) 2. Molnár Norbert (Bratislava) 3. Sípos Anikó (Dunaszerdahely — Dunajská Streda) A közönség díja: Varga Mária — Komárom A diák- és felnőtt színjátszó csoportok verse­nyének eredménylistáját lapunk jövő heti számában közöljük! CSANAKY ELEONÓRA Színjátszóink a XXVI. Jókai Napokon 1. Jóleső érzés tudatosítani, hogy Komárom (Komámo) az utóbbi negyed évszázad alatt szinte zarándokhellyé vált. Az évről évre megrendezett Jókai Napok ugyanis nemcsak a résztvevő együtteseket vonzza ide, hanem — egykori sikereik, emlékeik színhelyére — elcsalja a régieket, a már nem játszókat, a műkedvelő mozgalommal rokonszenvezöket, esetleg az amatörléten túljutottakat is. Talál­kozni itt munkással és hivatalnoknövel, tanáremberrel és műszaki értelmiségivel, avagy színésszel, aki vissza-visszajár. Nomeg a hazai magyar amatőrszínházi mozgalom irányítóinak törzsgárdájával is, élén a szak­mai bírálatokra és a szervezők által felaján­lott dijak igazságos elosztására hivatott fesz­tiválzsűrivel ... Őszintén szólva, jómagam mégsem a dijak gazdára találását tartom a Jókai Napok leglényegesebb mozzanatának, hanem azt az újra meg újra jelentkező tanul­ságot, hogy nemzetiségi művelődéspoliti­kánk gyakorlatában igenis, szükség van az amatőr mozgalomban munkálkodó erők rendszeres összemérésére, a különböző szintű és jól előkészített fesztiválokra, ahol együtteseink felmérhetik képességeiket; a rendező szervek viszont mérvadó áttekintést nyerhetnek a csoportok törekvéseiről és a csehszlovákiai magyar amatőr színjátszás egészének helyzetéről. Ezért részt venni a Jókai Napokon, ez nemcsak rangot ad, ha­nem a mit miképpen játszani kérdésében joggal jelent bizonyos fokú elvárást is. Ezt részint a fesztivál küldetéséből eredően, ré­szint az anyanyelv iránti ragaszkodás szem­szögéből kell tudatosítanunk. Már „csak" azért is, mert nemzetiségi seregszemléink közül talán épp a Jókai Napok bizonyítják a legékesebben, hogy az értelmi szülőföldnek is tartott teremtő anyanyelv gyönyörű eszköz képességeink sokszínű felmutatására. Elvég­re a nyelv az tudás, közvetítés, önkifejezés és értelem ötvözése szavakban s mondatokban — hazai magyar színjátszásunkban pedig egyben az alkotás alapja is. így hát semmi­képpen sem mindegy, vajon a közönség elé kerülő produkció kielégíti-e a mai néző igé­nyeit, tartalmasán és kellő művészi szinten szórakoztatja-e a publikumot, illetve erköl­csöt és gerincet erősítő formában hat-e rá? Mindennek tudatában szinte önkéntelenül is adódik hát a kérdés: a XXVI. Jókai Napo­kon látottak alapján milyen művészi és moz­galomirányítási tapasztalatok szűrhetők le? 2. Okvetlenül a pozitívumok közé sorolandó, hogy akárcsak tavaly, a seregszemlének eb­ben az évfolyamában is önálló versenykate­góriát alkotva léptek színre a diákszínjátszók. Ezt azért tartom fontosnak külön is kiemelni, mert úgy érzem, hogy élénk diákszínjátszás nélkül a jövőben a felnőttek amatörszínházi mozgalma is elsorvad(hat). Hogy miért, alig­ha kell bővebben bizonygatnom. Gondolom, vagyunk jópáran (a szükségesnél mégis sok­­kal-sokkal kevesebben!), akik tanúsíthatjuk: akinek diákkorában szerencséje volt valami­lyen néki kedves művészeti körhöz tartozni (például egy diákszinjátszó csoporthoz); az nem felejtheti az együttes élményt, a tudatá­ba, érzelemvilágába, sejtjeibe, zsigereibe be­szivárgott közösségi érzést. Aligha véletlen, hogy a diákszínjátszást a régi iskolák a nevelés szerves részének tekintették. Csak fájlalhatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben az oktatást irányító elméleti és metodikai szak­embereknek nem fért a figyelmébe az órán­­kivüli nevelésnek ez a formája, hogy nem forszírozták jobban az iskolai művészeti kö­zösségek gondozását. A pedagógusok to­vábbképzésének hivatalos rendjéből is kima­radt a „drámatanárképzés", az országos eli­gazításokon évtizedeken át szó sem esett a diákszinjátszás hagyományai ápolásának szükségességéről; és az itt -ott fellelhető színjátszó csoport irányítását végző tanári tevékenység egyelőre azonos bárminő szak­körével. Mindennek tudatában aggasztónak aggasztó, mégsem meglepő, hogy az idei seregszemlére meghívott kassai (Kosice), du­­naszerdahe/yi (Dunajská Streda), ipo/ysági (éahy) és a komáromi együttesen kívül diák­szinjátszó mozgalmunknak nincs igazi de­rékhada, országos tömegbázisa. Ezen részint a központi mozgalomirányítás szintjén, ré­szint a helyi kezdeményezések határozot­tabb szorgalmazása — és támogatása! — révén sürgősen változtatni kell; elvégre az idei fesztiválon látottaknál is jobb színvonal­lal csupán az egészséges versenyszellem és a szélesebb körű konkurrencia kialakulása kecsegtethet... A XXVI. Jókai- Napokon szerepelt diákegyüttesek produkciói azt bi­zonyították, hogy az érzelmekre ható szín­háznak (ha jól játsszák!) éppúgy van létjogo­sultsága, mint a gondolkodtatónak vagy a felnőtt világ anakronizmusait bátran kifigurá­­zónak. A leghangulatosabb előadásnak a dunaszerdahelyi Fókusz diákszínpad János vitéz, avagy JÁNOSKA, A VITÉZKE című produkciót tartottam. A Jarábik Gabriella rendezte előadás népes szereplőgárdája fer­geteges tempóval, ellenállhatatlan humorral adta elő ezt a hurráoptimizmusról, az indu­lókkal és jelszavakkal fémjelzett hétközna­pok csalárdságairól szóló szatirikus játékot. Eszközeiben tisztább, gondolatiságában el­mélyültebb produkció volt a kassai „X" Ipa­rista Kisszínpad komáromi bemutatkozása. Ok Sütő András: Kalandozások Ihajcsuhajdi­­ában című mesejátékát vitték színre Pásztó András kiérlelt rendezésében és jónéhány kitűnő színészi alakítással. Előadásukat fi­gyelve az volt az érzésem, hogy e diákcsapat minden tagja tudja: e színjáték egyszerre tart tükröt a nézőnek és szolgál erkölcsi okulásul azoknak, akik szemlélik játékukat. A diákszinpadok idei versenyének két további résztvevője a komáromi (Schwajda György: Nincs többé iskola) és az ipolysági magyar gimnázium csapata volt (Szophoklész: Anti­goné). Az ő műsoraikban is fellelhető volt a témaérzékenység, a diákos játékosság, a kísérletező kedv; végeredményben azonban nem tudtak többet nyújtani a társadalom szorongásos létállapotának szimpla megfo­galmazásánál. 3. A diákszínjátszók mozgalmának hathatós tá­mogatásával párhuzamosan tenni kellene — Folytatás a 12. oldalon 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom