A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-26 / 22. szám
KINCSÜNK f\l ANYAKT SZEMÉVEL VAGY SZEMÉRE? Egy ismerősöm arra kért, tegyek igazságot közte és a barátja közt. Ö úgy véli, helyesen mondta így: Vilma a jobb szemével tisztábban látta az apró betűket. A barátja azonban vitába szállt vele, s azt állította, helyesen így kell mondani: a jobb szemére tisztábban látta az apró betűket. Mondjuk meg mindjárt, hogy annak van igaza, aki így mondta: Vilma a jobb szemével tisztábban látta az apró betűket. Nézzük meg, miért. Azt, ugye, mindnyájan tudjuk, hogy szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk, orrunkkal szagolunk, kezünkkel tapintunk, nyelvünkkel Ízlelünk valamit, vagyis érzékszerveink esetében a megfelelő tárgyas igék -val, -vei rágós határozót vonzanak. Miért gondolta akkor a vitatkozó fél, hogy az idézett mondatban -ra, -re rágós határozót kell használni ? Alighanem azért, mert a lát a hall ige a szemmel és a füllel kapcsolatban valóban -ra, -re rágós határozóval áll — ha a mondatnak nincsen határozott tárgya. Nem lát a jobb vagy a bal szemére, nem hall a fél fülére — ez így helyes, ilyen esetben nem mondhatjuk ezt: nem lát a fél szemével, nem hall a fél fülével stb. Azt is tudnunk kell, hogy a szemmel és a füllel kapcsolatban nemcsak a lát és a hall ige szokott előfordulni állító vagy tagadó formában, hanem a vak és a süket melléknév is, melyek aztán a mondatban névszói állítmányként szerepelhetnek. Azt sohasem mondjuk: vak a fél szemével, süket a bal fülével, hanem a -ra, -re rágós határozót használjuk: vak a fél szemére, mind a két szemére vak, süket a jobb fülére, mind a két fülére süket és így tovább. A mi vitás esetünkre az a szabály vonatkozik, hogy mihelyt kimondjuk, mit lát vagy hall, illetve mit nem lót vagy nem hall valaki, akkor a szemével lát vagy nem láb illetve a fülével hall vagy nem hall valamit. Például: Az esetet saját szememmel láttam. Ezt a hírt csak fél füllel hallottam. Kijelentését a saját füleddel hallhattad. Te is láttad a balesetet a saját szemeddel; stb. Hiba volna, ha valaki most azt a következtetést vonná le mindebből, hogy a szem és a fül esetében a -ra, -re rágós határozó csak akkor helyes, ha a mondat tagadó értelmű. Ez nem így van, mert a következő állító mondatok teljesen hibátlanok: Egyformán lát mind a két szemére; messzelátó a bal szemére, jól hall mind a két fülére stb. A vitatott mondatnak — mint láttuk — határozott tárgya van: tisztábban látta az apró betűket, ennélfogva feltétlenül a szemével határozó benne a helyes, nem pedig a szemére. MAYER JUDIT . . . ÁLLJUK AZ IDŐT" Öregszik a fiatalságunk, ötlött eszembe a gondolat, amikor azt olvastam, hogy Czine Mihály hatvanéves. Lobogását, hihetetlen munkabírását, országjáró elszánását ismerve alig hittem a szememnek. Tersánszky J. Jenő szavaival azt is mondhatnánk: „Csak föl a fejjel... Ember, ne hagyd magad!“ Küzdelmeire, a hatalom „ügyeletes" képviselőivel vívott csatározásaira gondolva azonban inkább a maga fogalmazta (és Szabó Pálra illesztett) „Legények vagyunk. Begyürjük a süvegünket, álljuk az időt" szavakat találjuk találóbbnak, bár őszintén szólva azt sem tudom, van-e süvege, azt viszont mindenképpen, hogy állja a sarat. Kevés olyan elszánt „igehirdetője", tudós irodalmára van a kortárs magyar irodalomnak, mint Czine Mihály. Irodalomtörténészként, kritikusként, a népi irodalom és a nemzetiségi irodalmak elkötelezett elemzőjeként idestova negyven éve van jelen az irodalmi életben. Szlovákiának alig van olyan tájegysége, ahol nem járt volna, ahol ne ismernék imponáló irodalmi tájékozottságát, népben, nemzetben és néptestvériségben gondolkodó szemléletét, kiváló szónoki adottságait, muzsikálóan szép jelzőit, azt a könnyedséget és eleganciát, ahogy a legbonyolultabb dolgokról is beszélni tud. Fáradságot nem ismerve járja Erdély, a Vajdaság és Dél-Szlovákia tájait, mert a népszolgálat számára missziót, predesztinált sorsot jelent. A kelet-közép-európai sorsközösség fáradhatatlan hirdetője, akit „ellenlábasai" különféle jelzőkkel illetnek, ő azonban megmarad minden helyzetben az emberiesség szószólójának. Czine a forradalom, a magyar jakobinus elkötelezettség, az „elnyomottak, összetörtek", a „magyarok és nem magyarok" keservét, a Kárpát-medence népei gondjainak egygyökerűségét éppoly jól ismeri, mint a példává magasodott Ady-eszméket, a néphez szóló, a népről beszélő és küzdelmeivel összenőtt Móricz és Juhász Gyula, az avantgarde Kassák Lajos, vagy a közelmúlt óriása, Illyés Gyula törekvéseit. Kritikusi munkásságéban ott találjuk a kortársak, Simon István, Nagy László, Sarkadi Imre, Sütő András értékelését, az emberség és hűség megtestesítőjeként jellemzett Fábry Zoltán, vagy a jakobinus Balogh Edgár példáját, illetve a fiatalabbak, Dobos László, Duba Gyula és mások munkásságának megméretését. Király István a „diatogusmorál" megtestesítőjének mondja, mi a prédikátorok hitével és elszántságával megáldott „strázsán álló őrzők" legjobbját látjuk benne. Messziről és mélyről érkezett a tudományba. Az alvégekről, tízgyermekes juhászcsaládból került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az Eötvös-kollégium tagjaként. Dolgozott az Új Hang szerkesztőségében, az MTA Irodalomtörténeti Intézetében, 1964 A hatvanéves CZINE MIHÁLY köszöntése óta pedig az ELTE Bölcsészettudományi Kara a munkahelye. Egyetemi tanár, a XX. századi magyar irodalom tanszékének a vezetője. Irodalomról vallott felfogására olyan kiválóságok hatottak, mint Ady, Móricz Zsigmond. József Attila, Németh László és Dlyés Gyula, akinek pályáját értékelte. Tanulmányaiban a magyarság és emberség, a magyarság és haladás útjait, útjelzőit keresi. Meggyőződéssel vallja, hogy a magyar irodalomnak nemcsak bátor kísérletezői, hanem világirodalmi rangú alkotásai is vannak. Adyval együtt azt tartja, hogy „a magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára". Munkásságában meghatározó helye van a népiség elve hangsúlyozásának, valamint a népi írók tevékenysége árnyalt, de határozott és egyértelmű értékelésének. A népiség elve az ő felfogásában a baloldaliságot és a szocializmus igazságának vállalását egyaránt jelenti. Emberséget, fényt és melegséget keres az alkotók üzeneteiben. Kritikusként elsősorban az értékközpontú szemlélés és a segítő jóakarat jellemzi. Mintha a Móricz által vallott kritikusi hitvallás volna sajátja, amely a kritikában nem a „fullánkot" tartja fontosnak, hanem (a méhecskéhez hasonlatosan) a mézgyüjtő hajlandóságot. Huszonöt évesen kapott József Attila-dijat. Alig harmincévesen úgy lépett az irodalomtudományba, hogy első müve, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig című monográfiája (1960) kivívta a szakma elismerését. A monográfia második kötete nem készült el, lenyűgöző tárgyismerete azonban azóta is alapművé tette kötetét. Megírta viszont az akadémiai irodalomtörténet Móricz-fejezetét, s egy kismonográfiát is megjelentett (Móricz Zsigmond. 1968). A Gondolat Kiadó stílustörténeti sorozatában megírta A naturalizmus (1967) című kötetet a Szépirodalmi Kiadó Arcok és vallomások sorozatában pedig Szabó Pálról rajzolt pályaképet (1971). Feltehetően a „megcsavarodott utak" (Görömbei) és a személyes elfogultságok is okozták, hogy 1964-ben irt romániai magyar irodalomtörténetéből sokáig csak részlet jelenhetett meg, a XX. századi magyar irodalomtörténeti munkája (szerbhorvát nyelven — 1976-ban — az újvidéki Fórum Kiadó és a Matica Srpska kiadásában jelent meg) viszont eddig nem talált magyar kiadóra. Czine Mihály munkásságát a legteljesebben a Nép és irodalom című kétkötetes munkája (1981) öleli fel. Már a fejezetcímek is jelzik érdeklődésének sokrétűségét (Népiség és demokratizmus. A Nyugat sodrában, Avantgarde és irodalom. Nép és irodalom stb.). Második kötetében a kisebbségi-nemzetiségi irodalmakról nyújt áttekintést. A legterjedelmesebb a romániai magyar irodalommal foglalkozó .rész, de megtaláljuk a csehszlovákiai magyar irodalom „harmadvirágzását", valamint a jugoszláviai magyar irodalomról szóló értékelést is. A közelmúltban Erdélyi csillagok címmel az erdélyi irodalom antológiáját is megjelentette. Czine nemzetiségi szemléletében nem tagadja a közös gondok és az összetartozó szálak szerepét, az irodalmak kölcsönhatását. Nem kendőzi el azonban azokat a gondokat sem, melyek a nemzetiségi irodalmakat, főleg romániai magyar irodalmat, az elmúlt évtizedekben kibontakozásában fékezték. Makacs meggyőződéssel hadakozott az elmúlt években a nemzeti közöny ellen, Adyval együtt vallotta azonban azt is, hogy „Magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad." Nép és irodalom című kötete sajnos, kereskedelmi úton nem került nálunk forgalomba. Ez, persze, nem Czinét minősíti, hanem azokat a ma már túlélt körülményeket, melyek sorompót állítottak az embereszményt sugárzó művek elé is. Mert az ő életelve, hogy azokat mutassa, láttassa, akik „térdig hóban, szívük fagyban" is „viszik a szivárványt a hegy magasába", s a szomszédnépek, a „tejtestvérek" felé is. Bonyolult, összetett világunkban az elmúlt hónapokban ugyan némileg tisztult az ég alja, s az „európai ház" építése is sürgetővé, közös gonddá vált. Mégis nehéz volna azt hinnünk, hogy a küzdelmekben edzett Czine szivárványos tájakra érkezett. A „mégis, mégis, mégis" Ady-hitével aligha kívánhatunk mást, mint erőt, egészséget a nemes küzdelemhez, a népek testvériesülése szolgálatához. És mindehhez „új s új lovat", mert az élet számára is eleve úgy rendeződött, hogy „Az Embernek, míg csak van ember, / Megállni nem lehet." FONOD ZOLTÁN Fotó: Bogoty János 10
