A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 17. szám
Viktória és a kutyák Óriási házak árnyékában baktatok Viktória unokámmal a cukrászda felé, nem azért megyünk az árnyékban, mintha túl melegünk lenne ilyenkor, tavaszelőn, hanem, mert bárhonnan süt is a nap, ezek a behemót paneltornyok árnyékot vetnek ránk, dehát mit tegyünk? Ez van. Viktória immár ötéves, s amióta ezt tudja, nem hajlandó kézenfogva sétálni velem, előrefut, hátramarad, beszalad holmi üres füves térségbe, virágokat tép, bogarakat gyűjt, énekelve, dalolgatva, s csak akkor iramodik felém visítva és bújik a hátam mögé, amikor az egyik toronyház mögül nagy kényelmesen előballag egy borzas, hatalmas, négylábú szörnyeteg s pont a közelünkben egy kék lámpaoszlop mellett elkezd illetlenkedni. — Hát ez meg kicsoda, nagyapa ? — kérdi reszkető hangon. — Bernáthegyi úr — válaszolom kurtán —. nem kell tőle félni, nagyon jámbor kutya. — Ez egy kutya, nagyapa? De hát nagyobb, mint az oroszlán az állatkertben I — kiáltja éneklő hangon s előbújik a hátam mögül. Ha csakugyan kutya, akkor nincs baj, Viktória imádja a kutyákat, s úgy látszik, hisz még nekem; csak el ne játsszam a bizalmát! — Miért emeli föl ez a kutya a lábát, nagyapa? Fáj neki? — kérdi most már mosolyogva, és én tudom is, hogy ez beugrató kérdés, Viktória mindent lát, mert igen jó a szeme. — Azt hiszem, táncolni tanul — válaszolom nagykomolyan. — Juj. de buta vagy te, nagyapa — kiáltja nevetve — hát nem látod, mit csinált? — s a nedves lámpaoszlopra mutat. Most már mindegy, oda a tekintélyem Viktória előtt. Már a hangja is parancsolóvá válik. — Hívd ide nekem azonnal ezt a Bernátot! A parancsot muszáj teljesítenem. — Bernát — szólok a tőlem telhető legszelídebb hangon — gyere ide, légy szives! Az óriás fölemeli busa nagy fejét, kissé megmozgatja lógó fülét, de nem mozdul. Viktória arca morcossá válik, nagyot toppant piros csizmájával s mint egy pöttömnyi őrmester, nem túl hangosan, de igen erélyesen rászól az óriási ebre. — Bernát, azonnal gyere ide! S ámulva látom s riadtan figyelem, ahogy a hatalmas állat félénken elindul Viktória felé, szolgálatkészen megáll közvetlen előtte, fölemeli a fejét és szelíden szembenéz unokámmal, mintha a további parancsát várná. Viktória pedig, mintha minden felmenője állatszelídítő lett volna, bátran és mosolyogva megveregeti a bernáthegyi nyakát, megvakargatja az állát, míg én rémülten és kétségbeesve figyelem, hátha egyszercsak Zs. Nagy Lajos 14 Nem nyúlok a tócsába, mint ő, úgy is tudom, hogy hideg, hiszen az éjjel esett, s itt az árnyékban fel sem melegedhet. — Mit csináljak kislányom, nem a mi ?! — Menj, mondd meg annak a szakállasnak, hogy fázik a kutyájának a lába! — Ugyan, nem is ismerem őt. Viki lehajol a reszkető kutyához és ismét simogatni kezdi, azután fölnéz rám, látom, hogy a szeme tele van könnyel. — Nagyapa, veszel nekem egy fagyit? — Milyen legyen, Viki? — Mogyorós vagy csokoládés. Belépek a cukrászdába, az első, akit megmeggondolja magát ez a szörnyeteg és leharapja unokám gyönyörű szőke fejét. Hálistennek semmi ilyesmi nem történik, amikor Viki megúnja a barátkozást. faképnél hagyja Bernátot meg engem is és futva indul a cukrászda felé. Igen ám, de a kutya, mint aki végre meglelte igazi gazdáját, szalad utána. Mi lesz ebből, töröm a fejem, s azt hiszem unokám is ezen töpreng, mert hirtelen megáll, s amikor utolérem ezt kérdi; — Mit gondolsz, nagyapa, befér Bemét a liftbe? , — Micsoda? Csak nem akarod őt hazavinni? — Miért ne? Azt mondd meg, belefér-e a liftbe vagy nem. Nem bírja kivárni a választ, hát vidáman trallalázva és szökdécselve előreszalad. A kutya meg utána. Már egészen komolyan azon tépelödöm, hogy fog bennünket Viki anyja kivágni, ha beállítunk a lakásukba ezzel a hatalmas bernáthegyivel, arra is, hogy talán soha ebben az életben nem engedi el velem sétálni az unokámat, ha megjelenünk az ajtóban a fenevaddal. Amely pedig egyáltalán nem vad, olyan gyönyörűen üget Viktória mellett, hogy öröm őket nézni, még a lépést is igyekszik tartani unokámmal, ami csak azért nem sikerül, mert neki több a lába, mint a kislánynak. De azért megörülök, amikor éles füttyszót hallok s utána rekedtes férfihangot: „Duncso-o-o, Duncso-o-ó!" A kutya is megáll, unokám is megáll. A bernáthegyin látszik, nem tudja, mit tegyen, lehasal a járda mellé a fűre, s szűkülve néz Viktóriára, szinte könyörög, hogy maradhasson. Unokám hozzálép, lehajol, megsimogatja. — Látod, nem is vagy Bernát, eredj szépen haza, a gazdádhoz. S a borjúnagy, jámbor kutya, mintha tökéletesen értene magyarul, elindul nagy bánatosan a kiabáló és füttyögő ember felé, de előbb szép. piros, lapátnyi nyelvével megnyalja Viktória kezét. Viktória olyan mérges, hogy nem kell neki se fagylalt, se sütemény, se rágógumi, semmi ; most látott először bernáthegyit, összebarátkozott vele, s máris elvesztette; durcásan, sőt dühösen rugdal egy kavicsot, mint aki végleg úgy döntött, hogy futballista lesz, attól tartok, hogy kirúgja a cukrászda kirakatát. Jó tíz percig tarthat a haragja, pontosan addig, amíg a cukrászda elé nem érkezik egy szakállas úriember, pórázon kutyát vezet, ez is hatalmas állat, van olyan magas, mint a bernáthegyi, csak sokkal karcsúbb, de az „arckifejezése" olyan méltóságteljes, mint valami öreg angol lordé, s ez a kutya szájkosarat is visel. A szakállas körülnéz, talál egy betonoszlopot a teraszon, rátekeri a pórázt, maslira köti, ahogy a cipőfűzőt szokás, s kutyájára se pillantva bevonul a cukrászdába. Az elég baj, hogy nem nézett a kutyájára, mert épp egy tócsa elé kötözte, úgy, hogy az állat két mellső lába a vízben van, a póráz nem engedi öt hátrább húzódni. — Dán dog! — rikoltja boldogan Viktória és abbahagyja a futballozást. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy unokám minden kutyafajtát ismer, amely itt él a telepen (legfeljebb bernáthegyit nem látott még azelőtt), ebből a szempontból sokkal műveltebb, mint a nagyapja, aki legfeljebb a farkaskutyát (német juhász), a bernáthegyit és esetleg még a pulit képes felismerni. — Dán dog? — kérdem vissza fitymálva — no és? Nem szép kutya. Csupa folt. — Nekem meg csakazért is tetszik — mondja ö és odasiet a kipányvázott kutyához, igen ám, de az morogni kezd. ettől Viki egy kicsit megriad, hátrább húzódik, ahol a kutya nem érheti el és beszélni kezd hozzá: „Hát nem ismersz meg, te csacsi...?" — hallom a hangját, szépen, halkan beszél a dán doghoz, mint egy hittéritő; a kutyán szájkosár, nem kell félnem, hogy megharapja az unokámat, kissé távolabb megyek, ki a napfényre, cigarettára gyújtok és nézem a lakótelepet, jó idő van, egyre többen jönnek ki sétálni, itt a teraszon is egyre többen söröznek; a lakótelep látványa untató, talán öt perc sem telik el, visszafordulok, s tessék, Viktória már a dán dog nyakát simogatja. S a dán dog nem morog, szeretettel néz Viktóriára, s azt hiszem, ha tudna, dorombolna is, mint a macska, Viki pedig büszkén néz fel rám, amikor észreveszi hogy visszajöttem. — Miért emelgeti ez a kutya is a lábát, nagyapa? — kérdi. Először azt hiszem, ismét ugratni akar, de azután látom, hogy a kikötött dog valóban emelgeti a lábait, méghozzá a mellsőket, hol a jobb mellső lábát, hol a balt. Nem nehéz kitalálni, hogy miért, lám már Viktória is rájött. — Nagyapa, ennek a szegény kutyának fázik a lába. Nyúlj csak bele, milyen hideg ez a víz.
