A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 2. szám
Magányos köszáli sas gubbaszt egy sziklabércen, majd egy tisztáson feltűnnek az első szarvasok is. Három közülük ácsorog, kettő a fűben heverészik. Egészen közeire hagyják magukhoz gördülni az autót és azt is tűrik, hogy lefényképezzem őket. Ez azonban korántsem szívderítő; lesújtó látvány a koronájától megfosztott erdők királya! Ugyanis ezeknek a bikáknak nincs agancsuk. Nincs, de volt. „Gonosz” emberek fosztották meg őket fejdíszüktöl, amikor az még készen sem volt. Mert ezeket a szarvasokat nem vadászat céljából, nem is húsuk miatt, hanem háncsban lévő éretlen agancsuk miatt tartják. Ebből kifolyólag világos, hogy a farm területén nem folyik vadászat. A szarvasok egészen addig, mígnem június húszadikán el nem kezdődik a „termelés". Ekkor a szerencsétlen állatokat egyre szűkülő bonyolult karámrendszereken keresztül terelik oda. ahol végülis lefürészelik az agancsukat. Az agancsok fűrészelésének idénye augusztusban fejeződik be, amikor azok már annyira érettek, annyira kemények, hogy értéktelenné válnak a gyógyszeripar számára. Mert az éretlen agancsból, a „pántból" gyógyszer készül, egy immár világszerte ismert erősítő, serkentő és ajzószer. Az egymillió tugrik értékű évi termelés csaknem egészét Nyugat-Németországba szállítják, míg a hagyományos vásárlóknak. Japánnak és Kínának manapság már jóval kevesebb jut belőle. Kérésemre a mellénk állított kísérő bemutatta nekünk a „panttermelés" technológiáját is. Ennek az a lényege, hogy a fűrészelésig viszonylag szabadon élő szarvasokat a már említett egyre szűkülő karámrendszeren keresztül hajtják, terelik leendő kínzópadjuk félé, amelyen túljutva és agancsuktól megszabadítva egy újabb évre megint nyugtuk lesz. A bikák agancsának fűrészelésére egy elmés alkalmatosságot agyaltak ki az állatok megkínzói. A karám legszűkebb folyosójából a hajtott bika egy még keskenyebb, körülbelül három méter hosszú fedett folyosóra jut be, amelynek padlóját egy emelőszerkezet segítségével egyetlen mozdulattal le lehet süllyeszteni úgy, hogy egyszeriben kicsúszik a csapdába került bika lába alól a talaj. Ugyanabban a pillanatban egy másik emelő segítségével párnázott deszkákat szorítanak az állat mindkét oldalához. Most már nincs menekvése, a két deszka közé szorítva hiába rúgkapál, az állatnak szörnyű kínokat okozva kézi fűrésszel könyörtelenül lefűrészelik vérbő agancsát. A fúrészelés után fellépő sokkhatás következtében aránylag sok bika elpusztul, főleg a legértékesebb, legnagyobb agancshozamú öreg bikák közül. „Tavalyi termelésünk 1 360 kilogramm pant volt!" — hirdeti egy büszke, vörösbetűs felirat a „kínzószék" homlokzatán. Ez a legtöbb a farm eddigi történetében. De már tervek születtek a termelés növelésére, amelyet a szarvasok számának növelésével óhajtanak elérni. Jövőre ki akaiják bővíteni a farm területét is, hogy a többlet szarvasok is elférjenek benne. A beruházás rövidesen megtérül, hiszen a pant iránti keresletnek csak a kisebbik hányadát tudják kielégíteni. De kérdem én, ha már annyira fontos és jövedelmező ez a termelés, miért nem jut néhány tugrik érzéstelenítő injekció beszerzésére is? Szegény állatok nem szenvednének annyit a fájdalmas műtét alatt, meg tán a fűrészelés is könnyebben menne, ha az állat nyugodtan tartaná a fejét. Véleményemet elmondtam a farm vezetőjének és kézi patikámból adtam neki néhány ampulla Mesocaint, hogy próbálja ki az általam javasolt eljárást valamelyik állaton, ha majd újból megindul a „termelés". A lefűrészelt vértől csöpögő agancsokat egy rozoga épületben mártogatják meg forró vízben, majd egy pajtaszerű szellős épületben kiszárítják. Ezzel exportképessé válik az áru; a további feldolgozás már nem itt történik, az a gyógyszergyárak feladata, s alkalmasint féltett titka. Újra felhangzik a maralbikák artikulátlan hangzású kórusa. Sajnálom ezeket az állatokat, bár szenvedésükkel az embernek hajtanak hasznot. Gyerünk innen, minél hamarább! Immár az egyik kopár hegyoldalban legelésző legalább ötven főt számláló tar fejű szarvasok csapata sem tudja lekötni a figyelmemet. Kísérőnk szívesen bemutatná közelről is a terelő karámokat, de megköszönöm a készségét és inkább hazavisszük. Felesége a jurtájuk mellett éppen száraz tehéntrágyából épít télire kutyaólat deszkasovány házőrző ebüknek. Délutáni programomat is Pagva szervezi. Kapva az ajánlatán, hogy bemutat a Ganden főlámájának, de nincs szerencsénk, mert az egyházi méltóság még nem tért haza külföldi útjáról. Így aztán némi töprengés után úgy döntünk, hogy előbb meglátogatjuk Mongólia utolsó vallási fejedelmének és egyben világi uralkodójának, a Vili. Bogdo gegen téli rezidenciáját, a Nogon-orgot — a Zöld palotát —, utána pedig a vadászati múzeum gyűjteményeit nézzük meg. Mindkét múzeumban már tavaly is voltam, de mivel a jóból sosem elég és egyetlen múzeum anyagával sem lehet megismerkedni egyetlen látogatás alkalmával, mint idömilliomos máshol nem üthettem hasznosabban agyon az időt, mint a tudomány és kultúra eme két székházában. A Zöld palota előtt bebocsátásra várva az volt az első benyomásom, hogy az idő a mongol múlt és művészet eme remekét sem kíméli. Bár még nem harapott nagyon bele, de már nagyon kóstolgatja, nyalogatja. Például a tetőzet zöld színe sokkal halványabb lett tavaly óta és a bejárattal szemben álló, a gonosz szellemek feltartóztatására emelt, buddhista motívumokkal díszített falon is megszaporodtak a repedések pókhálói. Ezzel szemben a jampaj, a diadalkapu még most is hivalkodóan szép és gazdagon díszített felkunkorodó tetösarkai mintha az istenek kényeskedve felhúzott fitos orrát ábrázolnák. A jampaj mögött következő, a tulajdonképpeni bejárat kapuját Geleta szerint hajdan szinarany veret díszítette, s még a kapugyürüt tartó oroszlán feje is színaranyból volt. A mai kapu már sokkal szerényebb-szegényebb; csak a hit védelmezőinek rápingált vicsorgó, karmos-kardos figurái ijesztenek rá a jámbor szemlélőre. Tetöoromzatán azonban még ma is aranyosan csillognak Buddha első tanításának ábrázolásai: a tanítás kereke és a két gazella. Egyetlen látogatói vagyunk a Bogdo hajdani személyi kolostorának. Rajtunk kívül csak a szél surrant be ide, egy letűnt világ emlékei közé, amely noha csak alig több mint hatvan éve szűnt meg létezni, mégis évszázadok tespedt merevségét, mindennemű fejlődés bénultságát, az istennek kikiáltott ember ma már nevetségesnek ható dicsőítését testesíti meg a modem kor embere számára. Szótlanul állunk, nézelődünk a belső udvaron. Fejünk felett apró csengőkön és kolompokon játszik mélabús gyászzenét a huncutkodó szellő. Néhány évtizede még zajos, pezsgő élet volt ebben a Tola partján felépített káprázatos kincsekkel teli mesebeli épületegyüttesben. Itt tartották a legnagyobb ünnepi istentiszteleteket ... Magával ragad a képzelet. Látni vélem a kopasz, szögletes koponyájú, szenvtelen, merev arcú fejedelmet, amint aranyozott trónusán ülve egy hosszú, a másik végén szerteágazó zsinórt tart a kezében, amelynek megérintéséért tusakodik a vallási révületbe esett tömeg. Hitük szerint csak meg kell érinteniük a Bogdo ma már üveg alatt őrzött zsinórját, és azon keresztül, mint kábelen a villanyáram, eljut az isteni emberhez a kívánságuk és visszaáramlik rajta hozzájuk a Nagy Láma áldása. A Zöld palota kolostorának kincsei közül rám a legnagyobb benyomást az első Bogdo gegen, a tizenhatodik században élt ZanVazar bronzból öntött aranyozott istenségeket ábrázoló kecses tartású finoman kidolgozott, ízlésesen színezett szobrai tették. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, az ázsiai Michelangelo Buonarotti nyűgözött le csodálatosan szép műveivel. A szentélyek közelében áll a hajdani uralkodó orosz ízlésű zöld tetejű faháza. földszintjén és emeletén egyaránt nyolc-nyolc szobával. Ezt az épületet a Bogdo gegen 1924-ben bekövetkezett halála után a mongol kormány múzeummá alakíttatta át. Az átalakítási munkálatokat immár régi ismerősünk, Geleta József vezette. Az itt felhalmozott kincsek, az utolsó egyházi uralkodó személyes tárgyai, kincsei, ajándéktárgyai, öltönyei, bútorzata kielégítik minden bámészkodó kíváncsiságát. Kinekkinek ízlése, érdeklődési köre szerint más tárgy emlékképe ragad meg legjobban az emlékezetében. Rám a legnagyobb benyomást az egyik földszinti teremben felállított jurta tette, amely kereken száz darab párducbörrel van befedve. Valamit azonban hiába kerestem. Tavaly még megvolt a Bogdo kitömött állatseregletében az igazi ritkaságnak számító, a kipusztulás küszöbén álló, rejtett éjszakai életet élő, mohazöld, új-zélandi bagolypapagáj, kakapo preparátuma. Nem tudom, hova tűnhetett el. Remélem, nem adták át idő előtt a teljes enyészetnek, hiszen ez volt az állattani gyűjtemény legértékesebb darabja és még nem volt megjavíthatatlan állapotban. És már tavaly is hiányzott maga a Bogdo gegen „preparátuma". Valaha — fényképem is van róla — a Csoizi Lama Chure kolostor templomának szentélyében egy üveges aranyszekrényben volt elhelyezve a legutóbb elhunyt Nagy Láma arannyal bevont holtteste. Titokzatosan mosolyogva, nyitott szemmel nézett keresztül az üvegen a különleges eljárással tartósított, főpapi csúcsos süveget viselő múmia. Nem sikerült megtudnom, hol mosolyog ma a bebalzsamozott holttest, megvan-e még egyáltalán, esetleg hová rejtették? A kérdés annál is inkább jogos, mert az örök otthonának szánt kolostor sincs már meg. A délután maradék részét is állatpreparátumok és vadásztrófeák között töltöttem. Aki vadász Mongóliában jár, ki ne hagyja a mongol vadászszövetség múzeumának látványosságait. A múzeum modem mongol 14 Dzsingisz kán földjén
