A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 16. szám
Fák, madarak, virágok Miért is lett éppen április a fák, erdők, madarak, az élő természet hava, pontosan nem tudom, de sejtem, azért esett így a választás, mert ebben a hónapban serken új életre az erdő, a rét, ekkor kezdődik el a nedvcsatornákban az élet áramlása, ekkor ébred dalra és szerelemre a visszatérő vagy éppen áttelelő madár is. Az ébredő, rügyező fákkal, bokrokkal, réttel, virágokkal, a cserregő, pityegő, halkan fuvolázó madarakkal együtt újraéled az ember is: „kitavaszodik" szíve-lelke, belemosolyog a napsugaras reggelbe, s a friss lendület zsibbadt tagjait mozgásra, cselekvésre, munkára serkenti. Ha van ok ünneplésre — ez ok a javából! Vannak azonban fák, bokrok, amelyekben nem nyílnak meg ilyenkor tavasszal az életnedv csatornái, vannak virágok, amelyek nem szolgálhatják többé az örömérzést és a gyönyörűséget. És vannak madarak, amelyeket nem éleszti többé dalra, nászrepülésre, szerelmi bódulatra sem a napfény, sem a tavasz lüktetése. Mindezt végiggondolva tudatosítjuk éppen ebben a hónapban — nem csak ebben —, hogy a természetet nem elég csodálni, hanem ápolni és védeni is kell... * * * Kora reggelenként elsőként nem a szemem, hanem a fülem ébred, mégpedig kellemesen: az ébresztőóra tolakodó csörgését jóval megelőzi a feketerigók finom érzékkel hangszerelt hajnali fohásza. A parkok karbantartásának egészen elvárosiasodott eme szerény közlegényei s egyben koszorús bajnokai a madárnyelven írott költészetnek, sokszor kerülnek szorult helyzetbe és gyakran hallom esti fuvola-szólamaik helyett rémült vészkiáltásaikat. A kóbor macskákká lefokozott, egykori hobby-cicák ugyanis a loncbokrok alatt keresnek maguknak búvóhelyet, menedéket — de, sajnos, zsákmányt, prédát is. A gyanútlan fészekrakó, tojásain kotló, kicsinyeit szorgalmasan tápláló szülőkre, csemetéikre éhesen villanó szempár, életveszedelem leselkedik ... S a lakók, akik az egykori hobby-cicát megúnván, világgá eresztették, sőt kergették, aligha veszik észre, hogy éppen miattuk jajdul fel a madár vészjelző hangja vidám trillázás helyett... * * * Újabb történelmünk során elszoktunk a koronázott fejektől, legfeljebb a szépségkirálynök bájos homlokán türjük meg az ékes rangjelzést. De a fák esetében más a helyzet, a fákat „koronázottan" akarjuk, szeretjük látni. Az egyik fővárosi negyedben az utóbbi két-három évtized folyamán ugyancsak szépen felkapaszkodtak az egykor nem eléggé előrelátóan kiültetett kanadai jegenyék. Jellemző rájuk, hogy virágzás után amolyan tavaszvégi „hóhullást" idéznek elő, magházuk finom pihéi ellepik a parkokat, bejutnak a nyitott ablakokon a lakásokba, de kellemetlenül csiklandozzák az emberek szemét, légzöszervi utait is, sőt, egyeseknél komoly allergiás tüneteket idéznek elő. Nos, cselekedni kellett! Jöttek a fejszés-fűrészes emberek és lenyakazták, „koronavesztetté" nyilvánították a jegenyefákat. Megszégyenítettem csonkjaik úgy meredeznek a tavaszi ég felé, mint fenyegető kar s egyben segélykiáltás ... Sokszor elnézem azokat a jegenyefákat, amelyeket a „fasors" jóvoltából (habent sua fata ..,) s éppenséggel apám közreműködésével is, a Fekete víz partjára kerültek: negyven éve erősödnek, terebélyesednek és nincsenek senki útjában. Az önhibájukon kívül a városba került jegenyék megjárták. Gyermekkori emlékeim között élénken élnek a téli-koratavaszi famunka örömei. Volt ebben szálfa-kitermelés, ritkítás, csökölés, azaz a tuskó fáradságos kiásása, botolás, azaz gallyazás — de mindig velejárt a tűzrakás élménye, a szalonnasütés öröme. Alig vártuk a parancsot: Gyerekek, szedjétek a szerszámokat, ma élesítünk, holnap vágunk ... Földünk végében a Kis Duna-menti parton elébb kifűrészeltük, kivágtuk, megritkítottuk a bokrokat, fattyú hajtásokat. Ezután került sor a nagyobb fákra: megtisztítottuk törzsüket az alsó ágaktól, hogy sudarasan nőhessenek és kapjon elég napot a partoldal, szép kaszálófű nőhessen rajta. A kivágásra szánt nagyobb fákat vagy csököstül döntöttük ki, vagy „ringató fűrésszel" ringattuk álomba a törzset, a csököt pedig magában, csákánnyal, ásóval, kapával szabadítottuk ki a földből. A botoló fákról levágtuk megvastagodott ágaikat. Ezután következett az anyag feldolgozása. Rőzsevágás, pőzskészítés. A vastagabb fűzfaágakat meg a törzseket méteres hasábokra vágtuk, ölbe raktuk. A sudárabb, formásabb léceket úgy formáltuk meg, legyen arzsag kemencefűtéshez, gyümölcsfa-feltámasztáshoz, dióveréshez — sok mindenre van (volt) szükség a ház körül. A téli-koratavaszi famunka örömeinek-gondjainak felidézésével ezernyi apró, kedves képkocka csillan meg bennem ... Néha-néha nosztalgiával vegyes kíváncsiságból el-elsétálok arra, ahol egykor a „vízpartunk" volt. Idegen, elrettentő kép tárul elém. A nyárfák ugyan olyanok, mint az egykoriak voltak, de az aljnövényzet gubancosán összenőve, iszalaggal beborítva, gyommal benőve riaszt. Az iszalag fölfutott a fák tetejére, onnan lógatja le futóit, őserdei liánokra emlékeztetve. S legsiralmasabb a botolófák képe. A megvastagodott, súlyossá növekedett ágakat a törzskorona már nem bírta megtartani — hát szétvált, szétszakadt, az ágak maguk alá teperték a facsemetéket, a bokrokat, úgy várják a megváltó enyészetet. Pedig ennyi gally, ág, tüzelőfa be sok meleget adhatna ... * * * 12
