A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-01 / 14. szám

GYIMESI GYÖRGY

Dzsingisz kán

földjén

5060

A változtathatatlanba beletörődve mentem ki a jurta udvarára. A háziasszony már egy nagy üstben vizet melegített. Zsargal pedig éppen azon fáradozott, hogy meglegyen az üstbe való: bárányt ött éppen, méghozzá számomra szokatlan, kegyetlennek tűnő módon. A szerencsétlen halálra ítélt állatot a hátára fektette és a gyomra táján annyira felmetszette a hasát, hogy a résen beférjen a jobb keze. Az élő állat hasüregében aztán kitapogatta a lüktető aortát, amelyet karomszerüen behajlított ujjával kettészakított. A szegény barom úgy múlott ki, hogy még bégetését sem hallatta.

Ennek a báránynak a húsából nem tudtam enni. Hiába kínálgattak vele, de hozzá sem nyúltam még egy betévő falathoz sem. Pláne nem a frissen főzött májashurkához. Gyomorrontásra hivatkozva vacsorám, gasztronómiai élvezeteim netovábbja, ma is a forró tejeskávé maradt.

Mogoék ma este későn jöttek haza. Alighanem az ivót is ellenőrizhették, mert eléggé kapatosak voltak és megérkezésük után menten ágynak dőltek. Előbb még azonban figyelmeztettek, hogy hajnalban indulunk Bajanhortgorba. Az ilyen figyelmeztetéseket azonban már megtanultam, hogy nem kell komolyan venni, mert barátaimat kényelmes, ráérő embereknek ismertem meg, akik tán nem is tudják, mi fán terem a sietős kapkodás és a pontosság. Most azonban tévedtem. Már hajnali ötkor megelevenedett az unokaöccs jurtája. Az egész család szertartásosan megreggelizett a tegnap leölt bárány húsából, én pedig megittam a hagyományosnak számitó kávémat. Ezekután pedig kisereglett búcsúztatásunkra nem csak az unokaöccs családja, hanem ott voltak a szomszéd jurták lakói is, kicsik, nagyok egyaránt. Itt is tejet loccsantottak utánunk és integettek, amíg csak alakjukat el nem nyelte a kerekek által kavart porfelhő.

Előttünk, útunkat keresztezve egy száraz folyómeder húzódik, a partján több irányban futnak szét a keréknyomok. Zsargal a legrövidebb utat választja és a meder közepén megül az autónk a homokban. Hiába erőlteti a motort, hiába forognak a kerekek, előre egy tapodtat sem mozdulunk, lefelé azonban annál többet, mert a pörgö kerekek egyre mélyebbre ássák le magukat. Mogoval megpróbáljuk kitolni az autót a homokból, de mozdítani sem tudjuk. Erre aztán kipakoltunk belőle mindent, húst, kumiszt, trófeát, takarókat, mindent, ami terhet jelentett, de az eredmény ugyanaz, nem sikerült egy icipicit sem elmozdulni a homok rabságából. De

mire jó. ha az ember sokat olvas. Ekkor már eszembe jutott, hogyan segítenek magukon hasonló esetben a sivatag vándorai. Elkapartuk a kerekek alól a homokot és szépen alájuk fektettük a sátorunkat, a takarókat, az edények tokját és a derékaljakat. A módszer bevált és háromszori újrafektetés után simán kikecmeregtünk a mederből. De csak néhány percre, mert egy hasonló helyen ismét a homokba süppedtünk. Kezdődhetett minden elölről, a kipakolás, a teregetés, a visszapakolás. Több mint másfél óránkba került ennek a két száraz medernek a leküzdése.

Bajanhongorig már teljesen eseménytelen volt az utazásunk. Autónk kitartóan falta a kilométereket, mi pedig kitartóan nyeltük a port. Az ismét tiszti egyenruhát öltött Mogo hiába takaródzott be a medvebőrrel, a minden zugba behatoló finom por ott is megtalálta kékes egyenruháját, hogy tányérsapkájáról ne is beszéljek.

A bajanhongori benzintöltöállomás a várostól nyugatra egy dombon található. Aki sosem járt ott, annak sem kell kérdezősködnie, hogy hol keresse, mert szinte minden a köves pusztában megszomjazott teherautó első útja odavezet. Most is legalább harminc teherautó várakozik, hogy rá kerüljön a feltöltés sora, vagy pedig megéhezett pilótája befejezze a falatozást. A várakozó sofőrök kérés nélkül előzékenyen a sor elejére engedték „táltosunkat", az egyetlen személygépkocsit a hosszú sorban, mert hiába, isten után az egyenruhának van a legnagyobb varázsa, hatalma és tekintélye. Mégsem folytattuk a tankolás után azonnal az utunkat, mert Mogo türelemre intett minket, leállíttatta az autót jó messzire a benzinkúttól, és ö maga pedig hosszas tanácskozásba bocsátkozott annak a kezelőjével. Félóra elmúltával az autónkban folytatta a tárgyalásait a zömök férfival, de az is lehet, hogy csak a teli kumiszos kanna vonzotta őket ide.

Mivel egyetlen szavukat sem értettem, kiszálltam az autóból a tűző napra. A közeli homokos repülőtéren éppen egy belföldi járatot lebonyolító gép emelkedett a magasba elképesztő porcsóvát vonva maga után, miközben engem közrefogott egy kecskenyáj. A jámbor jószágok a teherautók között csipegetik még rövidebbre a már korábban többször is rövidre legelt fűszálakat. Ahány kecske, annyi fajta. Több mint száz legelészik belőlük körülöttem, de még véletlenül sem találok köztük egyetlen olyat sem, amelyik legalább némileg hasonlítana a köszáli kecskére. Ezek biztosan valamilyen más kecskefajnak az ivadékai. De egyszerre csak vége a kecskefigyelésnek, mert beteges köhögéssel felberreg a Volga motorja és látom, hogy engem cserbenhagyva a köveken himbálódzva elindul vissza, a benzinkút felé. Mire odagyalogolok, már csak azt látom, hogy Zsargal egy varázslót is megszégyenítő ügyességgel és büvészi lelményességgel egy kanna olajat rejt el a telepakolt autó belsejében.

— Erre minek van szükségünk? — kérdem Mogot a kannára mutatva.

— Terveim vannak vele — mondja titkolódzva és olyan minden fogát kimutató hahotázásba kezd, amilyent eddig csak holmi sületlen viccek elpufogtatása után hallottam tőle.

A benzinkúttól behajtottunk a városba. Nem kell érdeklődni sem, jól tudom, csakis a rendőrségre mehetünk, hiszen vissza kell adnunk a kölcsönvett fényképezőgépet és a nem is használt japán mordályt. Ez öt, esetleg tíz percet fog majd igénybe venni. Ennél biztosan nem fog tovább tartani a fegyver visszaszolgáltatása. A városban ugyanis nem szerettem volna sokáig elidőzni, nagy mehetnékem volt, mprt még a nap folyamán el szerettem volna jutni Arvajher környékére, oda, ahol az argalit láttuk, hogy ott letáborozva a következő napot teljes egészében e nemes vad keresésére fordíthassam. Mogo számára azonban nem volt ennyire sürgős a továbbutazás. Túlságosan' is jól érezhette magát rendörkollégái között, miközben engem a fene evett meg a türelmetlenségtől, amelyet némileg azzal igyekeztem elűzni, hogy megszámoltam, hány lépés széles a rendőrség épülete előtti parkocska és ugyanez mennyi tyúklépésben.

A perzselő nap elöl visszavonulok az autóba. amelynek mindkét oldalán kinyitottuk az ajtaját, hogy egy kis huzat legyen benne, és még elszenderegve is szidom magamban a magáról megfeledkező Mogot, amikor egy rendőr lép az autónkhoz. Első gondolatom az, hogy engem is behívnak egy kis tereferére a parancsnoki irodába, de fenét, a rendőr nem értem, hanem a kumiszos kannáért jött. Még lötyögött benne jó tíz liter az italból, minek következtében reálisan számíthattam arra, hogy addig nem látom viszont a vendéglátómat, amig a kanna fenekére nem néznek. Ez pedig eltarthat még akár jó két óráig is.

Ami az időjárást illeti, nem sokat tévedtem. Valóban majdnem két óra hosszat kerülgetett az autóban a hőguta meg a közönséges gutaütés is, míg végre viszontláttam Mogot egy főhadnagy kíséretében, aki a kannát hozta utána. A főhadnagy, szigorú, marcona képű ember volt, olyan, akitől a tatárjáráskor különösen ríadozhattak őseim, de csodák csodájára a kumiszos kanna alján még mindig lötyögött valami tartalom. Még nagyobb csodának kellett tekinteni, hogy a kumiszcipelő ember be tudta magát préselni Mogo mellé a sok szarvtól és cucctól mindössze egy személyesre redukálódott hátsó ülésre.

A hosszú várakozás és a rendőr jelenléte miatt meg mertem kockáztatni a kérdést, hogy hova megyünk tulajdonképpen?

Jó, hogy ülök, mert vendéglátóm a legtermészetesebb hangon és a legcsekélyebb pátosz nélkül, mégcsak elragadtatásom kifakadását sem provokálva azt mondja, hogy argalira vadászni. És már megint röhög vendéglátóm, annyira derül saját szellemességén, hogy megint mutogatja hosszú metszőfogait, de úgy, hogy rángatódzik tőle a válla és könny csordul a szeméből.

Mi itt ilyen nevetséges?

Talán én, hogy annyira szerettem volna elérni a célom, és hogy nagy igyekezetem ellenére mégsem sikerült?

Vagy tán mégis komolyan beszél?

— Mogo, ne viccelj velem, tüstént mondd

meg, hogy mit forgatsz a sötét kobakodban!

— Még hogy viccelek! Már megmondtam, hogy folytatjuk a vadászatot.

— Ez az egyenruhás elvtárs is velünk jön?

— Dehogy, ö csak elkísér minket egy másik elvtárshoz, aki tnajd velünk jön. A bajanhongori parancsnoknak hálás lehetsz, a kérésemre mindent elintézett. Körbetelefonálta az egész megyét vadjuhok után érdeklődve. Ha csak egy kis szerencséd lesz, megszerzed az argali szarvát. Már kísérőt is sikerült szereznünk. Most éppen érte megyünk a munkahelyére.

Újabb kirobbanó nevetés: — Már tudod, hogy minek kellett az olaj?

Most már én is felengedtem, sőt széles jókedvemben úgy csapkodtam beporozott hátát, hogy füstölt, mintha csak egy liszteszsákot paskolnék. Az ilyen kitolás ugyancsak kedvemrevaló dolog.

A város szélén egy üzem vaskapuja előtt álltunk meg. Fölötte vörös alapon fehérbetüs jelszó éltette a pártot és a Népköztársaságot — ezeket a jelszavakat már megtanultam —, a kapu mögött pedig faládák kazlai tornyosultak. Azt azonban nem tudtam sem kitalálni, sem kiolvasni, hogy miféle üzem előtt szorongtam, miközben a két rendőrtiszt bebocsájtást nyert a kapun. Nemsokára azonban hüledezve regisztráltam, hogy a két rendőr egyedül jön vissza és ül be szótlanul a kocsiba.

— Mi van, nem jön a kísérő? — érdeklődöm palástolatlan aggodalommal.

— Jön, csak előbb átöltözködik.

Valóban, néhány perc múlva egy halántékán deresedö, még az enyémtől is ráncosabb homlokú férfi lépett az autónkhoz.

— Bira! — mutatkozott be határozott egyszerűséggel. És mondja tovább a szövegét, amiből semmit sem értek, mert nem tud oroszul és az én eddig szerzett mongol nyelvtudásom még nem haladja meg a kéttucatnyi szót. Mogo tolmácsolja aztán nem kis megkönnyebbülésemre, hogy Bira szívesen vállalja a vadásztatásomat, csak előbb haza kell mennie a felszerelésért. Ekkor Mogo már a hátsó ülésen felhalmozott málhán hasalt a rendőr által támasztva egyik combját, nehogy lecsússzon róla, míg a rendőr ölében Bira trónolt oly picire összehúzódva, hogy csodával hatásos módon még a hátsó ajtót is sikerült rájuk csukni. Persze, csak kívülről.

Előbb a morcos képű, de számomra most a világ legszimpatikusabb rendőrét vittük vissza a munkahelyére, majd Bira jurtája előtt töltöttünk el egy félórácskát. Ekkor már egy cseppet sem bosszankodtam a várakozás miatt, mert gyermeteg lélekkel jól tudtam, a legszebb, a legutolsó pillanatban egyenesen az égből pottyant ajándékra várakoztam. Vagy Mogo már eleve így szervezte meg az utamat? Csavaros észjárású ember, minden kitelik tőle.

Miközben Bira a jurtájában készülődik, van egy kis időm hogy egy kicsit részletesebben is szóljak a már annyi sokat emlegetett argaliról. Ám lehet, hogy az argali részemről való bemutatása teljesen fölösleges igyekezet. De az is lehet, hogy mégsem. Valaki esetleg még keveset olvasott erről a vadjuhról. Kössünk hát kompromisszumot: akinek közeli ismerőse a világ vadjuhai közül ez a legkülönb, az hanyag eleganciával ugorjon át ezeken a sorokon. Való igaz, hogy amint a jó bornak nem kell cégér, az argaliknak sincs szükségük nagy propagációra. Ismeri őt, fáj rá a foga, vágyik a csigájára széles e nagy világnak minden igényesebb vadásza. De csak kevesen jutnak el a közelébe és még kevesebb azoknak a száma, akik a puskájukat is rá süthetik. Mert az argali is szigorúan védett állat, amelynek vadászata csak külön engedély alapján lehetséges.

(Folytatjuk)

14