A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 2. szám
Az amerikai elnökválasztást követően Michael Dukakis kénytelen volt takarodót fújni. A sors iróniája, hogy épp azon a trombitán, amelyet híveitől kapott ajándékba ... Vlagyimir Viszockijról, a ma már legendás szovjet énekesről, színészről és költőről egy tankhajót neveztek el, amelyet nemrégen ünnepélyesen vízre bocsátottak. Hupikék törpike — óriáska kiadásban (a helyszín: a brüsszeli operaház előtere) KÖNYV Kodolányi Júlia: Apám A húszas években nagy feltűnést keltett Kodolányi János föllépése. Az író egy életvitelében és erkölcseiben zárt területnek, a nyugat-magyarországi Ormánságnak mindennapjait jeleníti meg, drámai képekben ecsetelve a leépülő ősi magyar településeket, az egyke-rendszert, a szellemi sötétséget. Elbeszélésében, regényeiben feltárta a közvélemény előtt a pusztuló magyarság helyzetét, a lassan előrenyomuló svábság térfoglalását Baranyában. Kodolányi a Nyugat második nemzedékének egyik legmarkánsabb írójává küzdötte föl magát, műveit egy egész ország olvasta, tanulmányozta. Móricz Zsigmond baráti kezét nyújtotta felé. Működésének első szakaszában a korabeli magyarság élete volt regényeinek, elbeszéléseinek, tanulmányainak tárgya. Később a magyarság történetéhez fordult, hatalmás, széles távlatokat nyitva az elmúlt korok felé. Működésének utolsó szakaszában a misztikum köti le érdeklődését, bibliai tárgyú regényeket ír, közben papírra veti emlékezéseit. Több könyvét különböző nyelvekre is lefordították. Kodolányi többször megfordult Finnországban, utazásairól útinaplójában számolt be a magyar közönségnek. Regényeit, elbeszéléseit ma is szívesen forgatják, különösen történelmi műveit, a Juliánus barátot, a Vas fiait, stb. Kodolányi Júlia, az író lánya apja gazdag életének mindennapjairól ad számot, érintve apja, anyja származásának körülményeit, a család küszködését, szegénységét, a gyakori költözködést, az akarattyai otthon örömeit és szomorúságait. Emlegeti apja barátait, ellenségeit, felvázolja az írók látogatásait. Érdekes a második világháborús rész. Hogyan vészelték át Pest ostromát, s hogyan kellett újra kezdeniük az életet a nincstelenségben. Szót ejt apja elmarasztalásáról, mellőzéséről, barátai pálfordulásáról, majd az újbóli fellendülésről. A könyv legszivszorítóbb része a befejező szakasz, apja, majd anyja betegségei — test és lélek lassú pusztulása. Kodolányi Júlia ebben a részben mélyül el igazán, itt forrósodik föl írása az emlékek szorításában. Aki olvasta és szereti Kodolányi János műveit, bizonyára érdeklődéssel veszi kézbe a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatának új könyvét, hogy közelebbről is megismerje az irót és embert, akinek nagyívü írói munkássága korszakalkotó volt a maga korában. (Dénes) SZÍNHÁZ Nagybőgő Talán egy évtizede még elcsodálkoztunk volna a kitűnő nyugatnémet szerző, Patrick Süskind mélylélektani modernségén. Napjainkban viszont, amikorra hozzánk is elérkezett az 1981-ben írt Nagybőgő című monodrámája, inkább már csak azt a képességét tiszteljük, hogy egy aktuálisan társadalmi színezetű, ám valójában egyéni sorsot és gondhalmazt az ötlet szintjéről miként tud drámaírói bravúrrá fokozni. Mert amit e tekintetben Süskind elénk tár, az már önmagában is művészet a javából. Tudniillik bármely másodrendű prózairó legalább egy jócskán elnyújtott novellát, de még inkább regényt kanyarítana Süskind ötletéből. Nevezetesen arról, hogy a zenekarok hátsó soraiban ülő és sok tekintetben jogos mellőzöttséget érző, már-már az öregedéstől is tartó nagybőgős álomvilágot kerekít meglehetősen hétköznapi múltjából s jelenéből; és ebbe próbál belevonni mindenkit, aki hajlandó meghallgatni rossz egyéni közérzetének vélt vagy valós okait. Süskind külön érdeme, hogy addig csürte-csavarta az ötletét, amíg megszületett a Nagybőgő, ez a látszólag egyszerű, november derekán a Slovkoncert bratislavai „S"-stúdiójában is műsorra tűzött — de például a legendás hírű Berliner Ensemble színpadán szintén játszott — bestseller izű játék. A bratislavai bemutatót Martin Porubjak rendezte, aki a rendkívül jól induló expozíció után mindvégig tartani tudja a szünet nélkül is csaknem kétórás előadás tempóját. Természetesen, a fő érdem ebben Martin Hubáé, aki tehetségét és energiáját nem kímélve, az igazi jutalomjátékok színvonalához méltóan, valóban magas művészi nívón jeleníti meg a nagybőgős szerepét. Ritka alkalom egy színész számára az ilyen tükörjáték, hiszen egy másik előadóművész bőrébe bújva játszhatja el saját alkotóművészi korosztályának meglehetősen tipikus képviselőjét; sőt egy bizonyos ponton talán önmagát is. Színészi remeklésébe még az is belefér, hogy helyenként képes ironikusan szemlélni a figurát; de mielőtt ezt soknak éreznénk, a nagybőgős öngúnyolö „maszkja" mögül ismét előtűnik a védtelen, kiszolgáltatott ember. Martin Huba alakításának legnagyobb erénye azonban, hogy nem válik szét a játék és az élet, és életre kel az írói gondolat is — a színész jóvoltából. Miklósi Péter Tosca Puccini népszerű operáját, a Toscát láthatta a prágai Smetana Színház közönsége 1988. november 16-án. A mű jelenlegi színpadi koncepciója már éppen nyolcéves s újatkeresö, de vitára ingerlő érdekessége, hogy a cselekmény indifferens környezetbe való helyezésével teljesen megtagadja a helyi koloritot. Mint ismeretes, a műnek három jelentős szerepe van, éspedig olyan, melynek megszólaltatása minden drámai szopránnak, minden tenoristának és baritonnak vágyálmai közé tartozik. Puccini ragyogó színpadi érzékkel irányította Sardou drámája alapján a szövegkönyv megírását, melyhez aztán hasonló zsenialitással komponálta meg a zenés színpadon már 88 éve élő Tosca gyönyörű és közkedvelt muzsikáját. Persze, hogy ez a zene úgy is szólaljon meg, ahogy az komponistájának lelkében megfogant, ahhoz egyenrangú tolmácsokra is szüksége van. Nos, ilyen szerencsés csillagzat jegyében született előadás volt ez a prágai, melyen olyan egyéniségek működtek közre, mint az amerikai Olivia Stapp a címszerepben, a lengyel Krysztof Molenda Cavaradossiként — sajnálatos, hogy az eredetileg kiszemelt Peter Dvorsky betegsége miatt lemondott —, az olasz Franco Bordoni Róma rettegett rendőrfőnökeként és a mi Ondrej Lenárdunk a zenekar élén. Olivia Stapp nyáron Abigail szólamával remekelt és mutatkozott be nálunk a várjátékok alkalmával, s most Tosca szólamával ismét bizonyította kitűnő tehetségét. Pompás hangbeli diszpozícióban énekelt. Tömören csengő szenvedélyes drámai kitörései és szárnyaló hangja a legtisztább élvezetben részesítettek. Szerepfelfogásából azonban, melynek alapszínét elsősorban a féltékenység árnyalataiból keverte ki, némileg hiányoltam a szerelemben feloldódó asszony szeretetének melegebb színösszetevőit. Molenda a drezdai Semperoper élvonalbeli lírai tenorja a Bohémélet poétájaként többször vendégeskedett már a Szlovák Nemzeti Színház színpadán is. Igaz, ö még nem tartozik abba a minőségi kategóriába, ahová partnemője, teljesítménye mégis értékes volt. Fényesen, szárnyaiban énekelt s drámai szenvedéllyel átitatott tűz sugárzott alakításából, mely különben Lenárd koncepciójának is alapkomponensét képezte. Ettől a szinte egységes drámai összhatástól Bordoni Scarpiája némiképp elhajlott. Telt szépszínű orgánuma inkább Verdi bariton hőseinek megelevenítésére predesztinálja. Ezt a cinikus, velejéig romlott rendőrfőnököt meglágyítja és — ugye furcsán hangzik — szinte túlságosan is szépen énekli. Jó volt viszont hallani, hogy e márkás énekestriónak Ondrej Lenárd a zenekari árokból egyenértékű kíséretet biztosított. Varga József HANGLEMEZ Zakatol a szív Új nagylemezével megint maximális optimizmussal, életvidáman startolt a DOLLY ROLL. hogy követve a korábbi irányvonalat, kissé korszerűsítve, újítva a hangzáson, visszatérjen az élvonalba. Az erőfeszítés eredménye egy olyan album lett, mely az együttes pályafutásának talán legjobb korongja. A Dolly Roll lemezeit mindig más síkban, más megközelítésben kell recenzálni, ez a zenei stílus ugyanis távol áll mindennemű már beskatulyázott irányzattól, a sajátos Dolly Roll-os kép nem téveszthető össze más magyar együttesével, ugyanakkor érdekes színfoltját jelenti ennek a rockporondnak. Amennyiben ezt a lemezt az igényesség szempontjából vizsgáljuk, nem könyvelhetjük el gyenge hanganyagnak, mert slágerzenét írni sem olyan könnyű, mint azt a szakemberek és kritikusok egy része gondolja. A közönség bizonyos rétege ugyanis pontosan erre a zenére „fizet be", ezt érzi számára legmegfelelőbbnek — a hétköznapi szürkeség, a napi gondok után még szabadra engedheti fantáziáját, fürödhet a nap sugaraiban, meg az óceánban, kalandozhat régi emlékei közt, míg el nem jut az újromantikáig, ahol már a szíve vidámabban zakatol. A Dolly Roll öt tagja felhőtlen dalaival pontosan ezt a célt tűzte ki maga elé, s nem hiába — az évek bizonyítják, hogy kell ez a zene is, ami eltakarja a nem mindig csillogó-villogó valóságot, tudomást sem szerez a minket szorosan körülvevő világról, eltussolja a láthatót és érezhetőt. Az alkotás ez esetben valahol ott kezdődik, ahol a gondolatok már-már annyira szabadon kalandozhatnak, hogy az naiv, ennélfogva gyerekes, játékos vidám dalokat, dalocskákat szül. Játszani pedig minden gyerek szeret. S a felnőttek is voltak tinik ... Koller Sándor \ 9
