A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-24 / 13. szám

EMLÉKEK SZÓBAN ES KÉPBEN

Az alábbiakban olvasható önvallomás abból a készülő könyvből való, amely a 80. születésnapját ünneplő Ladislav Cemicky nemzeti művész festő életpályáját és művészi munkásságát kívánja szubjektív, ugyanakkor autentikus módon bemutatni.

Ladislav Cemicky: Önarckép {olaj. 1936)

Invokáció

Ez már csak így van, nem lehet rajta változtatni: valóban az egyik legősibb liptói nemesi nemzetség leszármazottja vagyok. Az 1250-ből való — állítólag a legrégibb — oklevelek tanúsága szerint nemzetségünk a két Palugya között, a későbbi Csemice és Benice határában telepedett le. (...) Ezekből a megsárgult poros iratokból azt olvastam ki, hogy hűbérúrnak, nemesnek, földesúrnak lenni a múltban, sok földet, rétet, erdőt, legelőt marhát és „lelket" birtokolni mindenkinek vágya volt, akinek nemesi vér csörgedezett az ereiben. A földesurak és feleségeik akkor is büszkén fennhordták a fejüket, amikor kastélyaik zsindelyei félig elkorhadtak már, és a szobákba becsorgó esőiét dézsákban kellett felfogni.

Én azonban valóban mondhatom, hogy minden vár, kastély, templom és nemesi kúria egyedi. Azért állíthatom ezt, hiszen nincsen Szlovákiában talán egyetlen olyan vár, kastély, templom vagy jelentősebb kúria sem, amely előtt ei ne időztem volna, hátamon a festöládámmal, és meg ne csodáltam volna azokat, akik annyi találékonysággal és oly szilárdan megépítették az említett épületeket.

Mindabból azonban, amit itt felsoroltam, életművemben semmi sem található. Hosszú életem során csupán csemicei kúriánkat festettem meg.

Nagy örömmel vallom be, hogy szivemhez a népi építészet állt a legközelebb. Ezt csodáltam, tanulmányoztam, festettem. Az építészet példáján kívántam szemléltetni, hogy minden kornak szüksége volt, van és lesz okos, találékony, dolgos és alkotó emberekre, akik , a legrátermettebbek ötleteit, terveit (és nem csak az építészetben) konkrét alakba öntik.

Azokból az okiratokból azt is kiolvastam, hogy a lusták, a züllöttek, az alkoholtól degenerálódott lumpok még annak a „híres nemesi fajtának" sem váltak dicsőségére.

Ma, amikor a nyolcvan esztendő terheit érzem a vállamon, és visszatekintek a múltba, úgy tűnik számomra, hogy az életem igen hosszú volt. Átéltem a félfeudalizmust, császár őfelségét, a kapitalizmust, a gazdasági válságot, két világháborút, a munkásosztály öntudatra ébredését, a szlovák nemzeti felkelést, hazánk felszabadulását, 1948 februárját, a szocializmus építését, az 1968-as válságos éveket és most társadalmunk átalakítását figyelem.

Nem. Nem szeretnék tétlen maradni.

Akár csak a múltban ma is a helyemet keresem az életben, e bonyolult kor viharos változásainak körforgásában. (...) Széltében-hosszában bebarangoltam Szlovákiát és az Alföldet, aludtam széna- és szalmakupacban, fészerben, istállóban, csűrben, fa-, vályog-és kőházban egyaránt. Ezeken az utazásokon ismerkedtem az egyszerű emberek életével. Láttam, milyen okosan tanulnak a természettől, tudják, mikor mit és hogyan kell csinálni a mezőkön, hogy jó legyen a termés és semmi se menjen veszendőbe. Megfigyeltem, hogy amint elolvadt a hó, az asszonyok gereblyével, kapával, kiskosárral, szekercével a rétre siettek, eltakarították róla az ágakat, a korhadó leveleket, elgereblyézték a vakondtúrásokat, összeszedték a köveket és mindazt, ami nem a rétre való volt és beszórták a vízmosásba, hogy ha majd eljön a kaszálás ideje, a kaszásoknak könnyen menjen a munka és ne tompuljon ki a kaszájuk. Az ilyen tavaszi nagytakarítás után olyan sima volt a rét mint az újoncok kobakja. (...) Minden házban, minden családtagnak megvolt a kijelölt feladata, amit teljesítenie kellett. íratlan törvény volt, hogy a gazdák és a szolgalegények keltek elsőnek', de azonnyomban feltápászkodtak a gazdasszonyok, a menyek és a lányok is.

A gazdasszony első dolga a tehenek fejése volt, mert legkorábban a marhapásztor tülkölt. Számtalanszor láttam, hogyan hajtják ki a legelőre a kecskéket, disznókat, ludakat és a kacsákat. Még ma is fülemben cseng a pásztortülkök, kolompok és az emberi hangok zaja, amelyben belevegyült az állatok ricsaja. Nem győztem bámulni a juhokat a karámokban, a lovakat, az ökröket és a növendékmarhákat a havasi lege-' lökön. *

Élvezet volt figyelni, hogyan tanítják az apák a fiaikat a férfimunkára, az anyák a lányaikat a női munkára. Munkanapokon még az anyókák és az aggastyánok sem heverésztek és nem ücsörögtek odahaza dologtalanul. Egyesek az apróságokra ügyeltek, mások babot, borsót fejtettek, kukoricát morzsoltak, tollat fosztottak, gyümölcsöt aszaltak, gombázni mentek, málnát, áfonyát, gyógyfüveket szedtek, varrogattak, a szerszámokat javítgatták, fát fűrészeltek, tűzifát hasogattak, azok pedig, akik

jobban bírták az erdőbe jártak gallyakért:

Közelről és távolról figyeltem az embereket a munkák körforgásában tavasztól tavaszig, reggeltől estig.

Ahány ember, annyi mozgás és ábrázolandó, megörökítendő téma térben és időben.

Amikor álmatlanul forgolódom az ágyban, az élet értelméről töprengek. Behúnyom a szemem és bebarangolom azokat a helyeket, amelyeket már régen elnyelt a Vág vize. Ott a Liptovská Mara-i víztározó alján tizenhárom falut látok, ahonnan 940 család költözött el. Víz alatt nyugszik Cemice, Dechtáre, Jarkovice, Liptovská Mara, Liptovské Sielnice, Nezitovice, Palúdza, Parízovce, Rástoky, Sestrc, Vrbie. Sokolce.

Milyen kár, hogy mindabból, ami víz alá került, amit a jövő nemzedékek már nem láthatnak — nem tudtam még többet lefesteni. Ám abból, amit sikerült megörökítenem, úgy vélem az utánunk jövők mégiscsak valamilyen képet alkothatnak arról, milyen volt az élet egykor a Liptovská Mara-i víztározó _ helyén. (...) Gondolatban naponta bejárom Vág menti szülőföldemet, felidézem a tutajosokat, saját gyermekkoromat, öntudatra ébredésemet, elvándorlásaimat a világba és hazatéréseimet Liptóba, ahol öregkorom napjait pergetem.

Nem. Nem zokogok.

Kinyitom a szemem és hiszem, hogy az életnek térben és időben van értelme és az ember megvédelmezi.

Anyai ági őseimről

Dédnagyanyám, Bartók Anna tehetős nemesi családból származott, távoli rokona volt a világhírű magyar zeneszerzőnek, zongoraművésznek, zenepedagógusnak és népzenekutatónak, Bartók Bélának.

Családunkban az járt szájról-szájra, hogy a dédnagymama igen szép nő volt. A legények igen csak mereszthették a szemüket gyönyörű hajára, szemére, karcsú derekára, mert a szülei jobbnak látták, ha tizennyolc éves koráig semmiféle bálba nem engedik el. Elsőbálozó volt- Temesvárt, amikor megakadt rajta egy fiatal nemes, Radocsay Tamás szeme. A fiatalok kölcsönösen szimpatikusnak találták egymást, a bált követően sor került a lánykérésre, majd az esküvőre, s egy év múltán az ifjú párnak már fia is született, akit Jánosnak kereszteltek.

Radocsay Tamás valóban jól házasodott. Házuk ragyogott a tisztaságtól, Anna kiváló feleség, nagyszerű szerető, gondos anya, kellemes háziasszony volt. Barátok és vendégek pedig gyakran megfordultak a házban.

1849-et írtak.

Egy napon katonák rontottak be Ra-10