A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 12. szám
HÉTVÉGE PORETORTA Hozzávalók: 20 dkg liszt, 1/2 kávéskanál só, 15 dkg vaj, 3 evőkanál víz. Töltelék: 1 kg póréhagyma, 15 dkg főtt füstölt hús, 1 evőkanál vaj, 2 del tejföl, 2 db tojás, 5 kávéskanál liszt, só, bors, kevés zsír és 2 evőkanál liszt a forma megszórásához. Készítése: A lisztből, sóból, vajból víz hozzáadásával közepes keménységű tésztát gyúrunk és kb. 1 /2 órát állni hagyjuk, közben elkészítjük a tölteléket: a póréhagymát megtisztítjuk, karikákra vágjuk, kevés vajon kissé átsütjük. A füstölt húst apró kockákra vágjuk, hozzáadjuk a póréhagymához, levesszük a tűzről, majd belekeverjük a tojásokat, ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. A tésztát kisodorjuk, kibélelünk vele egy vajazott, lisztezett tortaformát, majd beletesszük az elkészített tölteléket, tetejére öntjük a liszttel elkevert tejfölt és kb. 40—50 percig sütjük. Elsősegély 3. Áramütésnél az elsősegélynyújtó legsürgősebb teendője az, hogy a sérültet az áramkörből kiszabadítsa. Ha lehetséges, az áramkört a főkapcsolóval vagy a biztosíték eltávolításával vagy a dugós csatlakozó kihúzásával szakítjuk meg. A kiszabadított áramütöttet lefektetjük, ha nem lélegzik vagy légzése kihagy, azonnal mesterséges lélegeztetést kezdünk. Tilos az áramütött minden mozgatása! 4. A szembe került idegen testeket elsősorban úgy igyekszünk eltávolítani, hogy a sérültet gyakori pislogásra szólítjuk fel. Ha az idegen test könnyezéssel nem távozott, a sérültet velünk szemben leültetjük, és hátunk mögött erős fényforrást helyezünk el. Mutatóujjunkat a felső, hüvelykujjunkat az alsó szemhéjra helyezve a szemrést óvatosan széthúzzuk és közben a sérültet felszólítjuk, hogy felfelé, lefelé, jobbra és balra tekintsen. A szemgolyó mozgása közben megpillantott idegen testet hegyesre sodort vattával, esetleg tiszta zsebkendő puha csücskével kivenni. A LEGEK VILÁGÁBÓL Csehszlovákiában a legmagasabban lakott terület a Lomnici-csúcs. Inkább munkahelynek nevezhetnénk, hiszen a csillagászok megfigyelöállomása. Szélsőséges természeti körülmények között dolgoznak itt. Viharos szél, nyáron mennydörgés, villámlás, jégeső, télen több méteres vastagságú hótorlaszok. A Lomnici-csúcs 2 632 m tengerszint feletti magasságot ér el. De a világon van olyan ország, melynek lakói még ennél is magasabban élnek, dolgoznak, sőt városokat, falvakat építettek már ősidők óta. Ez Tibet, ma a Kínai Népköztársaság autonóm területe. A Föld legnagyobb kiterjedésű magasföldje Belső-Ázsiában. A Himalája és a Kunlun-hegység között 6—7 000 méteres hegyvonulatok veszik körül. A medencéket és völgyeket 4—5 000 m magasságig gyorsan képződő törmelékek, lefolyástalan tavi üledékek töltik ki. Itt élnek évszázadok óta a tibetiek, akik hozzászoktak a zord körülményekhez és a magaslati levegőhöz. A tibetieknek nagyobb a tüdejük űrtartalma, gyorsabb a vérkeringésük és több vörös vértestet termelnek, mint a síkságon élő emberek. A nappali és az éjjeli hőmérséklet között nagy a különbség. A tél hosszú és zord, a nyár rövid. Háziállatuk a jak (egy különleges, hosszúszörű szarvasmarhafajta), melynek szinte minden porcikáját i r felhasználják. A mélyebben fekvő völgyekben megterem a burgonya, káposzta, hagyma, árpa is. Sok híres kolostora van és az aranyozott, csillogó, magasbanyúló kupolás templomtornyai, kulturális értékei, a világ minden részéből idevonzzák a turistákat. Pedig valamikor Tibet a megközelíthetetlenség, az elzárkózás jelképe volt. L S. CSONTOS VILMOS Ébred az erdő Ébred az erdő, Olvad a hó, Röppen a szellő, Csobban a tó. Béka kuruttyol. Ürge szalad... — Megsímogatnak, Játékos kedvű Napsugarak. Csengő csilingel Bárány nyakán, Libuska lépdel. Anyja nyomán. Bíbic örömét Kiáltva száll, A pázsitos rét, Virágözönét Kínálja már... Búg a ger/ice. Harkály kopog, A patak vize Halkan csobog, Tükrén csillannak Fürge halak. — Kicsiny falumra. Új lángra gyúlva Ragyog a nap! Hogy történt, mint nem, az íróasztalom fiókjából megszökött egy mese. Tűvé tettem érte mindent, még a szekrény alá is belestem, de nem találtam sehol. Szomorúan lifteztem fel a tizenkettedik emeletre, kattogott, zörgött alattam a felvonó, mintha szemrehányást tett volna felelőtlenségemért. Mit mondjak Bencének, töprengtem magamban, miért hagytam elillanni a mesét? Biztosan az volt a baj, hogy a fiókba tettem. Senkinek sem jó, ha bezárják, kiváltképpen a mesének nem. Az is megfordult a fejemben, hogy kiírom a hirdetőtáblára, aki megtalálja, adja vissza. De ki tudja, hátha nem is a házban kóricál. Nagyot zöttyent velem a lift. Itt a tizenkettedik emelet, kiszállás. Szégyelltem, hogy üres kézzel állítok be az unokámhoz. Nehéz szívvel vallottam be neki, mi történt. Hanem Bence anélkül, hogy sajnálkozott volna, kézenfogott, és bevezetett a hálószobába. Leültetett a heverőre, és ölembe tett egy aprócska párnát. A tűpárnánál nagyobb volt ugyan, de a kispárnánál jóval kisebb, s ami leghamarabb szembetűnt rajta, az a kopottsága. Nem is csoda, hiszen másfél éve már, hogy Bence rajta alszik. Százszor kimosott huzatja csoda, hogy bírja a sok megpróbáltatást. Néztem egykedvűen a tenyérnyi vánkost, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Ám Bence mintha megértette volna, hirtelen a hátára fordította. — Nahát, — csodálkoztam — hiszen ez Gombapeti! — Ö, ö — bólogatott Bence. Szerettem volna őt kijavítani, hogy ez esetben az ö személyes névmás, és hosszan kell ejteni, de féltem, hogy a társalgás elakad, s inkább a párna feszítő fiúcskához szóltam. — Szerbusz Gombapeti, de régen láttalak. Látod, ha Bence nem ültet a tenyerembe, tán el is felejtettelek volna, pedig én találtam ám ki a nevedet. Tudod, miért lettél Gombapeti? Mert a kalapod olyan, mint a galócagombáé. Bencét az okfejtés úgy látszik untatta, mert fogta a gombapetis párnát, másik kezével az én ujjamba kapaszkodott, és elindult velünk a játéksarok felé. Hogy ott mi minden van, sok lenne felsorolni. — Nem bánom — mondtam —, miattam játszhatunk is, de e rengeteg cókmókból nem kerekedik ám mese. Hanem Bence a számtalan autó és építőkocka alól előkotort egy leporellót. „Első könyv az állatokról", hirdette a címe. Pont olyan kicsi gyerekeknek szánták, amilyen most Bence. Mutatta is az aprócska ujjával, hol látható a kutya, macska, nyulacska, a fürgelábú kisegér, a makkot majszoló mókus ... — Megvagytok csibészek! — kiáltottam, s igyekeztem őket belesöpörni a markomba. — Hiszen ezek az én mesém hősei. — Hanem ök sem voltak restek. Tízen százfelé szaladtak. Ott ugrabugráltak a könyvszekrény polcain, s mikor meg akartuk fogni őket, belebújtak egy-egy mesekönyvbe. De vajon melyikbe? Sebaj, egyszer úgyis fülöncsípjük őket, mert azóta folyvást lapozgatunk. Bence, én, meg a pufók Gombapeti. CSICSAY ALAJOS 21
