A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-10 / 11. szám

A fiatalok nélkül nincs előrelépés A csehszlovák tévé helyszíni tudósításban számolt be a Szövetségi Kormány és a SZISZ KB Titkársága együttes üléséről. Aki ezt a tudósítást végignézte, úgy hiszem, nem csa­lódott — kivéve talán azokat, akik hiányolták a fiatalok részéről a szokványos tiszteletkö­röket és hűségnyilatkozatokat. Az adás közben eszembe jutott, hogy a kormány mostani elnöke, Ladislav Adamec, már sok évvel ezelőtt — akkor még cseh miniszterelnök-helyettesként — mutatott rá arra, hogy a legalacsonyabb bevételű háztar­tásoknak több mint a felét fiatalok képezik és ezeknek csak egy kisebbik része számít­hat a szülők segítségére. A statisztikai kimu­tatások szerint a fiatal házasoknak csak mintegy 30 százaléka szerez lakást egy éven belül — mondotta akkor, és sajnos azóta sem változott a helyzet. Továbbra is érvé­nyes, hogy a megoldás népgazdaságunk te­herbíró képességének függvénye. Vasil Mo­­horita, a SZISZ KB elnöke a mostani tanács­kozáson a fiatalok lakáskérdését jelölte meg első számú szociális problémaként. Nem könnyű a pályakezdő fiatalok helyze­te sem. Nem azért, mert nem tudnak elhe­lyezkedni, hanem azért, mert a felsőoktatási intézményeket végzett fiatalok kezdőfizeté­sei viszonylag alacsonyak és ha a pályakez­dés egyidőben történik a családalapítással, akkor még nagyobb a gond. Az utóbbi idő­ben ugyan valamelyest emelkedett a pálya­kezdők fizetése, de ez az alapvető problémá­kat nem oldotta meg. Szóba került ezzel kapcsolatban egy társadalmi jelenség is. A fiatalok amíg tanulnak, rendszerint a szülői ház segítségét élvezik. A szülőtől kapott zsebpénz vagy az ösztöndíj ha nem is túl magas, megélhetési gondjaik a fiataloknak nincsenek. A legtöbb fiatal megszokott egy életnívót, azt, amelyet a szülei több évtize­des kemény munkával biztosítani tudtak a részére, amelyet sok esetben lemondás és megfeszített munka árán megteremtettek. Nehezebb a helyzet, ha a szülőknek nincs módjuk vagy egyéb oknál fogva nem támo­gatják gyermekeiket. Sokan azt mondják: Mi is megküszködtünk azért, hogy vigyük vala­mire, nem árt ha a fiatalok is megküzdenek az indulásért. Ez így igaz, de nem szabad elítélni, ha magasabb szinten küzdenek meg érte. Nem szabad megütközni azon, ha nekik az automata mosógép olyan természetes, mint nagyanyáinknak a fateknö volt, ha úgy vélik, hogy a televízió fontosabb a díszes ebédlőasztalnál. Nyilvánvaló, hogy az említett gondok meg­oldása döntő mértékben attól függ, hogyan sikerül megvalósítani társadalmi és ezenbe­­lül egyéni céljainkat is. Szocialista gazdaként kell viszonyulnunk a feladatok teljesítéséhez, függetlenül attól, hogy a fiatalabb vagy az idősebb nemzedékhez tartozunk-e. A miniszterelnök biztosította az ifjúság képviselőit, hogy mi semmiképp sem aka­runk elzárkózni a világtól, ellenkezőleg: tár­sadalmunk érdeke, hogy a környező világban való tapasztalatszerzést a lehető legjobban támogassuk és ennek írtjából a kormány elhárítson minden akadályt. Szó szerint így fogalmazott miniszterelnökünk: „A világ minden tájára történő utazás lehetőségének biztosítását az egyik fontos emberi jognak tartjuk." STRASSER GYÖRGY Feuruár 14-én ünnepélyes keretek között átadták rendeltetésének a Forum Szállót Bratislava új, korszerű vendéglátóipari létesítményét. Megnyitó beszédében Nagy Kázmér, a Szlovák Szocialista Köztársaság kereskedelmi és idegenforgalmi minisz­tere kiemelte, hogy az új szálloda — amelyet több ország vállalatai építettek fel — jelentős mértékben hozzájárul az idegenforgalmi szolgáltatások színvonalának emeléséhez. 1 JL VISSZ4PIUANTÓ FEBRUAR '89 A CSKP KB meghívására egyna­pos baráti munkalátogatást tett hazánkban Grósz Károly, a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt fótit-SZERDA 15 kára. Nyílt, baráti légkörű találko­zón tárgyalt Jakes elvtárssal, megvitatva a két ország időszerű feladatait. A varsói kerekasztal-megbeszélé­­sek keretében a szakszervezeti pluralizmus kérdéseivel foglalko­zó munkacsoport ülésén megalla-CSÜTÖRTÖK 16 podás született „Szolidaritás" és az ún. „Paraszt Szolidaritás" lega­lizálásáról. Ladislav Adamec szövetségi mi­­niszterelök hivatalos baráti láto­gatáson tartózkodott a Szovjetu­nióban. A csehszlovák kormány­főt fogadta Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségé-PENTEK 17 nek elnöke is, továbbá tárgyalt Nyikolaj Rizskovval. a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökével. A tárgyalások befeieztével fontos csehszlovák—szovjet dokumen­tumokat írtak alá. Az afgán rádióban es televízióban szombaton olvasták be Nadzsi­­buiiah ailamfö rendeletét a rend­kívüli állapot bevezetéséről A do­kumentum felsorolta, hogy a nemzeti megbékélési politika két évvel ezelőtti meghirdetése óta a kabuli vezetés mi mindent tett a SZOMBAT 18 békés rendezés érdekében. Rámu­tatott Pakisztán és az Egyesült Államok rendre megsértette a genfi megállapodásokat. Ezeket a szovjet és az afgán vezetes teljesí­tette. a szovjet csapatok teljes ki­vonása lehetőséget teremt a vérontás beszüntetéséhez. Eduard Sevardnadze szovjet kül­ügyminiszter befejezte damasz­kuszi tárgyalásait és továbbuta-VASARNAP 19 zott Jordániába (ahonnan Egyip­tomba, Irakba és Iránba is elláto­gat). Az indonéz fővárosban folytató­dott a kambodzsai kérdéssel fog­lalkozó második kötetlen talalko zó. Indonézia. Vietnam, Kambod­zsa es Laosz külügyminiszterei HÉTFŐ 20 folytattak megbeszéléseket, tár­gyaltak az ASEAN-tagországok külügyminiszterei és sor került a három kambodzsai ellenzéki frak­ció vezetőinek tanácskozására is. Huszonöt évi szünet után felújí­totta munkáját Sanghajban a csehszlovák főkonzulátus. Az 1 937 márciusában a csehszlovák és a kínai külügyminiszter által aláírt szerződés értelmében Pe-KEDD 21 kingnek is lehetősége van arra, hogy főkonzulátust nyisson Bra­­tislavában. A sanghaji ünnepsé­gen részt vett Eduard Saul, hazánk kínai nagykövete. fodbet QfajŐ! Az utóbbi időben — de talán helyesebb, ha éveket mondok — azt tapasztalom, hogy egyre több helyen és egyre gyakrabban vetődik fel az emberekben a valahová tartozás kérdése. Én magam is eltöprengtem már néhányszor rövi­­debb-hosszabb írásaimban e kérdés felett, hiszen magam is eléggé messzire sodródtam az otthontól, a szülői háztól, s így ezek a gondolatok bennem is felmerültek és felmerül­nek újra és újra az idők során. Ám nem csak felmerültek, de egyben arra késztettek, hogy a kérdésekre választ is keressek. Persze, az vol­na a legegyszerűbb, ha mindezt a nosztalgia divatozó zsákjába bontanánk, mondván, hogy elmúlik ez is. miként a tavaszi zápor, s nyoma sem marad. Csakhogy azt tapasztatom, hogy ez a kérdés, vagy ezek a kérdések ma már nem a felszínt érintik csupán, de lényegük mé­lyebbre nyúlik. A valahová tartozás, a szülőföld — ha él ilyen az emberben — természeténél fogva más tartalmú, más minőségeket rejte­get, mint a rajta kívüli világ: ez a világgal való első találkozás megismételhetetlen tényét és élményét adta meg valahányunknak. A gyer­mekkort; ha úgy tetszik — gyermekkorunkat. Úgy hiszem, a valahová tartozás vagy kötő­dés egyre gyakoribb gondolatát ez az első és megismételhetetlen élmény rejti magában. De hogyan, s miért jutottak, jutottunk el idáig, mi az, ami elénk vetíti ezeket a gondolatokat? Úgy vélem az a nagyarányú népességmozgás, amelynek az elmúlt harminc-negyven évben tanúi és részesei voltunk, s vagyunk. Az első nagyobb kiáramlás falvainkból az ötvenes évek elejének közepén indult meg. E mozgás követ­keztében tízezrek életvitele változott meg egyik napról a másikra; tízezrek kerültek ide­gen, számukra szokatlan környezetbe, ahol az otthoni élet vúfosaga, szokásai, hagyományai nem voltak érvényesek. E tömegeknek az új környezetben — városokban főleg — nemcsak a városi élet másságát, hanem általában más nyelvet is kellett tanulniuk. Az évekkel, évtize­dekkel együtt a korábban ismert szokások, közösségi hagyományok egyre halványabbak­ká váltak, s a kialakult „kétlakiság" az igazi otthontudat elvesztéséhez vezetett. A második hullámban kiáramló fiatalok — mivel különböző középiskolára, egyetemekre, főiskolákra kerültek — zöme értelmiségivé vált, s városlakó lett végérvényesen. Úgy hi­szem, s nemcsak hiszem, hanem tapasztalom is gyakorta, hogy ebben a rétegben merült fel leghamarabb annak a kérdése, hogy hol és miként vagyunk otthon ebben a világban? Pontosabban: hogy otthon vagyunk-e egyálta­lán ott ahol — élünk?! Valószínűnek látszik, hogy ezzel a kimon­dott, vagy kimondatlan kérdéssel kezdődött el egy tágabb közösségben az otthontudat, a valahová tartozás igénye és újrafogalmazása. A már-már feledésbe merült hagyományok, szokások felelevenítése, összegyűjtése, to­vábbadásának szándéka, megőrzése és meg­­őriztetése. Utazásaim során — látva az elöregedő, elnéptelenedő települések sorát — gyakran gondolok ana, hogy ez az újféle otthonkere­sés, a valahová tartozás lényegének felismeré­se nem késői ocsúdás-e ebben a szétszórtság­ban? Meglehet. Ám ha még így is volna, rejtőzni látok benne egy kevéske közösségi erőt, ami haszonra fordítható mozdulatokat rejteget, s reményt a találkozásra — önma­gunkkal ... \ 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom