A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 9. szám
ígértük, hogy a Literámy Tyzdenník első évfolyamának 15 számára még visszatérünk, minthogy első közleményünkben gyakorlatilag csupán az évfolyam tartalomjegyzékének a fölsorolásáig jutottunk, az érdemi részre alig futotta terjedelmünkből. Márpedig a lap lényege éppen a kimaradt részletekben van, nevezetesen a vita-anyagában. Több síkon, több témakörben is zajlik egyidejűleg a vita, így mindenekelőtt a főváros régi főterének urbanisztikai kérdéseiről s a nemzedéki problémákról. Mi itt a — véleményünk szerint — leglényegesebbről s olvasóinkat leginkább érdeklő véleménycseréről szólnánk, nevezetesen az ún. szlovák nemzeti identitástudatról, illetve, Vladimír Petrik vitacikkének címével szólva, „Arról a bizonyos történelmi tudatról" folytatott polémiáról. A hangot tüstént a második-harmadik számban ütötte meg a szerkesztőség kerékasztal vita formájában „Slováci a Cesi v roku osemnástom" (A szlovákok és a csehek a 18-as évben) címmel. A beszélgetés közlése természetesen egybeesik a csehszlovák állam megalakulásának hetvenedik évfordulójával, illetve a csehszlovák föderáció huszadik évfordulójával. A vita résztvevői: V. Plevza, J. Vladár, M. Hronsky történészek, V. Mináé, L Feldek, V. Sikula, L. Ballek írók, V. Sabik és S. Smatlák irodalomtörténészek. Az első kérdéskör: a már említett identitás-tudat, s az eltorzult történelemszemlélet, a csehszlovák állam megalapítóival, nevezetesen Stefánikkal kapcsolatban. Ezek „érdemeit" ugyanis egyesek szerint az októberi forradalomhoz való negatív hozzáállásuk szerint mérlegelte az elmúlt évtizedek történetírása, s ez logikusan eltorzított történelemtudathoz vezetett, elsikkasztván az államalapítók valódi érdemeit. V. Plevza akadémikus szellemes megjegyzése szerint ez a történelemszemlélet odavezetett, hogy az egyetlen tisztán maradt szlovák pozitív hős Jánosik maradt. Egy további kérdéskör a föderáció és a demokrácia kapcsolatáról szólt. L Feldek emlékeztetett húsz évvel ezelőtti megjegyzésére, hogy igen, föderációt, de demokráciával egyetemben. Véleménye szerint ez nem mindig valósult meg az azóta eltelt esztendőkben, s a demokrácia és föderáció párhuzamossága ma is aktuális probléma, talán aktuálisabb, mint valaha. Ezzel szemben L. Ballek az „elsősorban föderáció" elvét hirdeti, ha jól értelmezzük a sorok közé rejtett mondanivalót, akár a demokrácia rovására is. A másik nagy történelmi vita ellenben a régmúlt történelem kérdéseiről zajlik a lap hasábjain. Összefoglalóan a már emlegetett V. Petrik cikkel kapcsolatban szólhatunk erröl, minthogy tökéletesen egyetértünk gondolatmenetével. Petrik abból indul ki, hogy egyetért azokkal, akik azt állítják, hogy „történelmi tudatunk zavaros és cseppfolyós ... Ám ha arra gondolok, hogy egyesek milyen eszközökkel akarják azt életre kelteni, még szomorúbb leszek". „Egyes szerzők ugyanis — írja tovább — régmúltunkról értekeznek, a Nagymorva birodalomról, Samo birodalmáról, érvelésük azonban olyan, hogy a legnagyobb öröme éppen a romantikus szlovák történelemszemlélet tipikus képviselőjének, Sasíneknek lenne belőle." S hivatkozik Petrik Milan Ferko cikksorozatára, a Literámy Tyzdenník első 10 számában közölt „Nagymorva rejtélyek"-re, s ebben arra. hogyan próbál nyakatekert érveléssel Ferko mindenáron elfrankosodott szlávot teremteni Samoból, a frank kereskedőből, az első szláv állam megalapítójából. Ám még Ferko ködös elképzelésein is túltesz egy további szerző, Stefan Moravcík, aki többek között még Nietzschét is szlávnak teszi meg, alighanem a nevében rejlő „nie", „nicevo" miatt. Ezekután, írja Petrik, nincs mit csodálkozni, hogy Moravcík a szlovákokat egyenesen a rómaiak kortársainak teszi rheg, alkalmasint Samo Chalupka nevezetes verse („Mór ho") nyomán. Igaz, hogy Moravcik hivatkozik a szakember Matús Kucerára is, csakhogy Kucera a dunamenti „térről" beszél a rómaiakkal meg a szlávokkal kapcsolatban, Moravcík predig az „időről", ami ugye egy kis különbség. „Kiváló birodalmunk volt — idézi tovább Petrik Moravcíkot — kiváló királyaink. Rastislav, Svátopluk, nagy birodalmak uralkodói voltak, amely jelentett valamit." Ami Rastis-' lavot meg Svátoplukot illeti, folytatja Petrik, ez igaz. De ami azokat a királyokat illeti, ez már egy kissé bonyolultabb kérdés. Mert hát hová tűnt oly gyorsan ez a hatalmas birodalom. hogy még a roncsai sem maradtak? Erről persze Moravcík mit sem akar tudni, minthogy szerinte Róma örökösei vagyunk. Az irodalomtörténetbe bekerült csúcsai kastély A HALÁL ROKONA HETVEN ÉVE HALT MEG ADY A huszadik században nem volt magyar költő, aki oly kétségbeesetten, önmarcangoló forradalmi lázzal, szenvedéllyel és szenvedéssel élte volna meg a magyar tragédiákat, mint Ady. A nemzeti lét vagy nemlét költője már az Új versek prológusában túlfűtött lélekkel, szerepvállalásának patétikusan nemes felhangjával kérdi: „Góg és Magóg fia vagyok én,/ Hiába döngetek kaput, falat /S mégis megkérdem tőletek—/ Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?" Győzelmének tudatában vonul be a magyar költészetbe 1906-ban, s új Dózsa Györgyként ül a magyar szellem tüzes trónusára, hogy megszenvedje hódításainak kínjait, forradalmas lelkének és lendületének megcsúfolását. 1919. január 27-én mindent feladva és mindent elvermelve, szinte öntudatlanul tántorog át a halhatatlanságba. De előbb, szellemének utolsó fellobbanásával megírja a széthullott és vesztes ország sírversét, vádolva az úri Magyarország felkent urait, akik belehajszolták népüket a háborús tragédiába. A győztesektől kér emberséget a megtiport magyar nép számára „Üdvözlet a győzőnek" című, ma is döbbenetes versében: „Ne tapossatok rajta nagyon/. Ne tiporjatok rajta nagyon,/ Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, /Ki, Íme, száguldani akar./ Baljóslatú, bús nép a magyar, /Forradalomban élt s ránk hozták /Gyógyítónak a Háborút, a Rémet/ Sírjukban is. megátkozott gazok. /Tompán zúgnak a kaszárnyáink,/ Ó, mennyi vérrel emlékezők,/ Óh, szörnyű gyászoló kripták,/ Ravatal előttetek, ravatal. /Mi voltunk a földnek bolondja,/ Elhasznált szegény magyarok, /És most jöjjetek, győztesek:/ Üdvözlet a győzőnek." Nem vádol ebben a versben Ady más népeket, egyetlen ferde gondolata sincs a győztesek ellen, csupán a Monarchia urait okolja, akik e szégyenletes háborút összehozták. A korabeli magyar közéletet, különösen az Írókat nagyon megrázta a vátesz betegsége és halála. Sokan meglátogatták elesettségében és sokan megemlékeztek utolsó napjairól: Krúdy Gyula irta róla: „A betegség csúnyán elbánt vele, összeroskasztotta a testét: leginkább valamely rokkant bakához hasonlított, akit most hoztak az Isonzó mellől. Én úgy néztem, hogy már nincs lába, nincs térde, nincs dereka a „matrác-sírban". A feje még élt a takaró fölött — de ez az élet már csak olyan volt, mint a pokolra jutottak kínszenvedése. Ismeretlen, földöntúli fájdalmak torzították el a nemrégiben csinosnak, tetszetősnek mondott férfiarcot." Réérzés, vagy csak a költők szokásos kacérkodása a halállal Íratta az Új versekben e sorokat: „Én a Halál rokona vagyok ..." És a többi, halállal viaskodó költeményt, amely szervesen illeszkedett életművébe? Barátai, KINCSÜNK AZ/WWTEIV Mi természetes és mi természetszerű? Az utóbbi időben feltűnően sokszor találkozhatunk a természetszerű melléknév és a természetszerűen határozó téves használatával. Minduntalan hallunk, olvasunk ilyen és hasonló mondatokat: Természetszerű, hogy az ilyen érvelést nem lehet elfogadni. Természetszerűen törődött beteg édesanyjával. Minden munkaadó természetszerűen támogatja azokat a dolgozókat akik tanulni akarnak. Természetszerű, hogy akinek nincsen pénze, nem utazhat külföldre stb. A felsorolt mondatokban egyszerűen arról van szó, hogy valami a józan észnek, a szokásoknak, a megszokottnak megfelelő, vele megegyező, magától értetődő, vagyis természetes, természetesen van így vagy úgy. Helyesen tehát azt kellene mondanunk: Természetes (vagy: magától értetődik), hogy az ilyen érvelést nem lehet elfogadni. Természetesen törődött beteg édesanyjával. Minden munkaadó természetesen támogatja azokat a dolgozókat, akik tanulni akarnak. Természetes, hogy akinek nincsen pénze, nem utazhat külföldre. Értelmező szótárunk a természetszerű melléknév jelentéseit így határozza meg: a természet rendje szerint való, a természettel megegyező, természetes. Azt kérdezhetné most valaki, hogy ha a természetszerű jelentései közt ott van a természetes is, akkor miért ne mondhatnánk a természetes helyett természetszerűt. Azért, mert a természetszerűnek a természetes jelentésénél a szótár is jelzi, hogy a természetes melléknévnek számos jelentése közül csak az első azonos vagy megközelítően egyenértékű a természetszerű jelentésével. A természetes melléknév jelentéseit kilenc prontban foglalja össze az értelmező szótár. Ezek közül az első valóban majdnem azonos a természetszerű jelentéseivel. Nézzük csak meg: a természet rendjével, törvényeivel megegyező, belőle következő. Például: természetes életfolyamat, természetes fejlődés, természetes jelenség, természetes halál, természetes szükségletek stb. Ide tartozik az az eset is, amikor a természetes melléknév a természet törvényeinek, rendjének megfelelőt jelenti, szemben a mesterséges beavatkozással történővel. Például: természetes gyógymód, természetes eljárás. De mindjárt látni fogjuk, hogy a természetes melléknevet még ebben az első értelemben sem cserélhetjük fel bármikor a természetszerűvel. Természetszerű fejlődésről beszélhetünk, de természetszerű halálról már nem minden esetben. A természetes halál, amely betegség vagy öregség miatt következik be — szemben az erőszakos halállal —, nem nevezhető természetszerű halálnak. Azt persze, hogy a halál természetszerű dolog, éppúgy mondhatjuk, mint azt, hogy a halál természetes dolog. A természetes melléknév többi jelentése semmiképpen sem azonos a természetszerű melléknév jelentésével, tehát egyáltalán nem mindegy, melyiket használjuk. A természetben előforduló, meg nem változtatott, eredeti értelemben nem mondhatunk természetszerűt: csak természetes nagyság, természetes határ van, nem pedig természetszerű nagyság meg természetszerű határ. A valakinek a természetében gyökerező, vele született értelemben is csak a természetes melléknév, illetőleg a belőle származó határozó a helyes : természetes hajlam, természetesen viselkedik stb. A józan észnek, szokásnak, megszokottnak megfelelő, magától értetődő jelentésben szintén a természetes a helyes, nem a természetszerű vagy értelemszerű. Ez utóbbival majd legközelebb még külön szeretnék 10
