A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 8. szám
PARÁNYOK telepek hamar kimerültek a szenet követve egyre mélyebbre merészkedtek a felszín alá. Fokozatosan nőtt a kőolaj jelentősége is, bár a földgázt, mint használhatatlan, sőt zavaró összetevőt még általában a kitermelés helyén elégették. Ponyvaregények kedvelt té-AZ EMBER SZOLGÁLATÁBAN Ma már ritkán használt nyelvújításkori szavunk szabad szemmel nem tanulmányozható, mikroszkopikus méretű élőlényeket jelöl. Kis méretük dacára nagy számban népesítik be a vizeket, sót helyen szinte szőnyegként borítják be az aljzatot, vagy akár sűrű felhőként lebegnek, bőséges táplálékot szolgáltatva az állatvilág magasabb rendű tagjainak. Több faj a test védelme, szilárdítása, esetleg a lebegés elősegítése céljából szilárd vázat épít, mely az egyed pusztulása után a víz fenekére süllyed és részévé válik az ott keletkező kőzeteknek. Ezekre az üledékes eredetű kőzetekben rejlő apró vázakra irányul a geológusok és paleontológusok (ősmaradvány kutatók) megkülönböztetett figyelme. Már a múlt század közepén elkülönült az ősmaradvány kutatás új, a parányi élőlények megkövült vázaival foglalkozó ága — a mikropaleontológia. Századunk során aztán hatalmas fejlődésen ment keresztül és napjainkban már az összes, földtani szempontból érdekes csoporttal a kutatók egész serege foglalkozik szerte a világon. Ez a látványos karrier természetesen nem a véletlen müve. A múlt század közepe óta, az ipari forradalom következtében az emberiség egyre fokozottabb ütemben használja fel az évmilliók során felhalmozódott ásványi nyersanyagokat, ezek közül is elsősorban az energiahordozókat. A már évszázadok óta ismert szénmája volt a századforduló tájékán a nomádoktól hemzsegő arab sivatagban vagy a vadregényes Texasban folyó, sokkal inkább bátor vállalkozókészséget, mint szakmai tudást igénylő munka. Ezekkel a kalandos akciókkal persze csak a felszínközeli telepeket lehetett megtalálni és bár néhány szerencsés meggazdagodott, a kevésbé szerencsések nagy tömege legföljebb eltöprenghetett azon, miért is nem fektette pénzét valamilyen biztonságosabb vállalkozásba. A kutatási költségek növekedésével a szerencselovagok kora hamarosan letűnt. Megnőtt a tudomány szerepe, egyre több kutató munkájává vált az alapkutatás eredményeinek a gyakorlatba történő átültetése. A tudományra elsősorban az egyes nyersanyagok keletkezési körülményeinek megállapítása várt, mert ez alapján lehetett kidolgozni azokat a módszereket, amelyek segítségével eldönthető, hol fordulhat elő egy-egy nyersanyag, mi utal a telepek jelenlétére, mi módon kell nekikezdeni egy adott nyersanyag keresésének. Az üledékes eredetű nyersanyagok — a szénhidrogének, kőszén, uránásványok és egyebek — kutatása során hatalmas távlatok nyíltak a mikropaleontológia előtt, elsősorban annak köszönhetően, hogy a kutatás napjainkhoz hasonlóan fúrások segítségével folyt. A fúrómagok feldolgozása során nagy előnyt jelentett, hogy mintegy fél kilónyi üledékes kőzet szemcséi között nagyszámú. Mintegy 14 millió éves foraminifera-közösség a mai Dévényújfa/u (Devínska Nova Vés) helyén a bádeni korszakban elterülő tenger üledékeiből {60 X-os nagyítás) akár több ezer ősmaradvány is előbukkanhat. Rétegről rétegre végezve a vizsgálatokat rekonstruálni lehetett az egyes állatcsoportok fejlődési menetét, ezenkívül a fauna összetétele sok mindent elárul az egykori környezetről, a mélységről, a vízről, sótartalmáról, végső soron a rétegsor keletkezési körülményeiről és idejéről. Mindez nagyban elősegítette a nyersanyagokat tartalmazó kőzetek kutatását. Illusztrációként szolgáljon egy hazai példa. A Kékkő (Modry Kamen) környéki szénlelőhelyek a Salgótarjáni szénmedencéhez tartoznak. A medencében hosszú évekig folyó kutatás során derült fény a széntelepek, illetve a fekü- és fedőközetek keletkezési körülményeire, az eközben végbement változásokra és mindez végül lehetővé tette a medence fejlődésének rekonstruálását. Ezen belül a mikrofauna változása szépen tükrözi a területet korábban borító tengernek az eggenburgi korszak idején (19—22 millió évvel ezelőtt) bekövetkezett visszahúzódását. Ezután az ottnangi korszakban (17,5—19 millió év) nagy kiterjedésű tavak és mocsarak borították ezt a területet és megfelelő körülmények közt ezekben képződtek a napjainkban termelt széntelepek. Az ezt követő kárpáti korszak során (16,5—17,5 millió év) a területet újra elöntötte a tenger, nagy vastagságú üledékösszletet rakva le, megóvva ezzel a széntelepeket a lepusztulástól. Mindezek alapján tehát az ezen a területen mélyített köszénkutató fúrás először a kárpáti korszak tengerének jellegzetes mikrofaunájú képződményeit harántolja. Elérve a kárpáti-ottnangi határon képződött csökkentsósvízi rétegeket (ezt a közetanyagon kívül a mikrofauna összetétele is egyértelműen jelzi), feltételezhető, hogy néhány tíz méteren belül már a kőszenes összlet következik. Ezen keresztüljutva a fúró újra tengeri üledékeket harántol (melyek mikrofaunája ráadásul különbözik a kárpáti korszakitól). Ekkor a fúrás elérte célját és befejezhető. Az ilyen arányú kutatások során a legrégebben tanulmányozott és ma is legnagyobb jelentőségű mikroszkopikus méretű ősmaradvány csoportot a tyukacsoshéjúak (foraminiferák) alkotják. Ezek egysejtű állatok, melyek sejtburkuk segítségével szilárd vázat választanak ki. A legegyszerűbb foraminiferák az aljzat anyagát ragasztják össze — ezek általában a tenger legsekélyebb, hullámmozgásos övezeteiben élnek. A fejlettebbek kalcitkristályok kiválasztásával bonyolult mészvázat építenek, mely akár több száz kamrából is állhat. A kamrák elhelyezkedhetnek egy egyenes mentén, vagy pedig csigaházszerűen síkban, esetleg térben felcsavarodva. Ezek közül az állat mindig csak az utolsó, legnagyobb kamrát lakja. A ház mérete általában milliméternyi nagyságrendű, de a földtörténet során kifejlődtek olyan formák is, melyek több centiméteres nagyságot is elértek. Ezek közé tartozik az eocén korban élt Nummulites nemzetség, melynek legnagyobb faja 12 cm átmérőjű vázat épített. Az ilyen nagy foraminiferaházak megmozgatták a környékbeli emberek fantáziáját is: Szent-Lászlópénzének nevezték és legendákat, történeteket kötöttek hozzá. A lyukacsoshéjúak kizárólag tengeri élőlények. hatalmas gazdagságban népesítik be a tenger fenekét és magát a víztömeget is. Érzékenyen reagálnak a környezet változásaira, a sótartalomnak csak nagyon kicsi változását viselik el, a hőmérséklettől, mélységtől és az aljzat anyagától függően más-más a foraminifera közösség összetétele. Ezenkívül gyors ütemű a törzsfejlődésük, így nagyszerűen felhasználhatók a tengeri rétegsorok tagolására, szintezésére. Lebegő (plankton) életmódot folytató fajaik a tengeráramlatok segítségével lényegében az egész Földön elterjedtek és segítségükkel összehasonlíthatók a különböző óceánokban és tengerekben kialakult kőzetek keletkezési ideje. A foraminiferákat elsősorban laza, finomszemű kőzetekből nyerik, de szükség esetén a kötött, kemény kőzetekből készült csiszolatokban is tanulmányozhatók. Földtani szempontból nagy jelentőségűek a kagylósrákok (Ostracoda) is. Ezek az apró rákocskák az egysejtű lyukacsoshéjúakhoz képest fejlettebb szervezetek, a folyókból, tengerpartról ismert rákok közeli rokonai. Testüket két teknőböl álló mészváz védi, méretük 0,5—2 milliméter között váltakozik. Általában az aljzaton vagy a vízi növényeken élnek, de néhány fajuk úszó életmódot folytat. Nem élnek olyan nagy tömegekben, mint a foraminiferák és törzsfejlődésük üteme is lassúbb, viszont azokkal ellentétben nemcsak a tengerekben, hanem a csökkentsós, sőt az édesvizekben is elterjedtek. Annak ellenére, hogy a környezetszennyezés következtében számuk erősen csökkent, környezetünk élővizeit mikroszkóp alatt vizsgálva, több édesvízi fajukat is megfigyelhetjük. A tengeri fajok kagylói a teknők felszínén kialakult díszítőelemeknek köszönhetően általában bizarr formájúak, míg az édesvíziek teknöje dísztelen, vékonyhéjú. Ezek az állatok rendkívül érzékenyen reagálnak a környezet változásaira, a kagylósrák fauna összetételéből következtethetünk a víz sótartalmára, hőmérsékletére, a tenger mélységére stb. Századunk második felében, a lemezteknotika és a kontinensvándorlás elméletét alátámasztani kívánó nagyszabású kutatóprogramok keretén belül fellendült egy újabb csoport, a nannoplanktonok vizsgálata. Ezek nem mások, mint a táplálékpiramis legalsó szintjét képező lebegő (plankton) életmódot folytató egyszerű növények apró mészlemezekböl álló maradványai, melyek tanulmányozásához több tízezerszeres nagyításra van szükség. A tengeráramlatok a világtengerek minden pontjára eljuttatták őket, így globális elterjedésüknek köszönhetően jelentőségük bizonyos problémák eldöntésében vetekszik az előbb említett planktonikus foraminiferákéval. A mészvázú kövületek elterjedését korlátozza, hogy adott tengermélység alatt a mész feloldódik. Az ennél mélyebben felhalmozódott üledékek vizsgálatához egy újabb csoport, a sugárállatkák (radioláriák) kovaanyagú vázai nyújtanak segítséget. A mélytengeri üledékek képződési sebessége rendkívül lassú, így bár a sugárállatkák a mészvázú szervezetek hatalmas tömegéhez képest elenyésző számban élnek, maradványaik gyakran kőzetalkotó mennyiségben fordulnak elő (ez a kalapácsütésre szikrát hányó radiolarit). Ezenkívül még egyéb ősmaradványcsoportokat is felhasználnak földtani információk szerzésére. így például sokszor hasznos segítséget nyújt a spórák és pollenek vizsgálata, ugyanis ez az egyetlen kövülettípus, amely rendszeresen előfordul még a szárazföldön felhalmozódott üledékekben is. Rejtélyes csoportot képeznek a konodonták, mert még mindig bizonytalan, hogy milyen állathoz tartoztak ezek a fog, illetve állkapocsszerű maradványok, melyeket eredményesen használnak a földtörténeti őskor egyes időszakainak szintezésére. A műszeres technika fejlődésével és az igények növekedésével napjainkban is újabb csoportok válnak a kutatások tárgyává, sőt az utóbbi időben megkezdődött a szerves vázú és ezért megkövülésre kevésbé alkalmas csoportok vizsgálata is. TUBA LAJOS (a szerző felvétele) 16
