A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-17 / 8. szám

GYIMESI GYÖRGY

Dzsingisz kán

földjén

Megint rosszul aludtam az alattam vándorútra kelő deszkákon. De a legkényelmesebb rryoszolyában sem aludtam volna nyűgödtabban. mert ha nagy eseményre készülök, sosem tudok jól aludni. Márpedig a szibériai kecske küszöbön álló vadászata ugyancsak nagy eseménynek számít. Mert a jangir földünk legpompásabb vadkecskéje, ezen nem lehet vitázni, még kevésbé ezt kétségbe vonni. Azon viszont annál többet vitáztak az állattan neves szakemberei, hol is van a mongóliai vadkecske rendszertani helye. A 18. században például P. S. Pallas a jelenleg élő vadkecskéket — szibériait és európait — egy fajnak tekintette, de még ugyanabban a században Mayer Pallas állítását megcáfolva a szibériai vadkecskét külön fajnak nyílvánította. Újabban V. Calkin a szibériai vadkecskéröl szóló monográfiájában öt alfajt különít el, ezekből Mongólia területén két alfaj fordul elő, az általam vadászott területen a Capra sibirica Mayer.

A vadkecske tipikusan magashegyi vadfaj, a sziklás, kopár meredek hegyoldalak, a kanyon jellegű mély völgyek csaknem függőleges falainak vadja, amely még a magas hegységekben is következetesen elkerüli a sima, füves területeket. A vadkecske kora reggel és napszálltakor legel. Az éjszakát kisebb völgyekben, vízmosásokban tölti. A nappali hőség kezdetekor a legelést abbahagyja és árnyékos sziklafalak párkányán, üregekben várják ki a nappali forróság elmúlását. A vadkecske aránylag nagy termetű állat, a kifejlett bak testhossza eléri a 150 cm-t, testsúlya pedig a másfél mázsát is. Amióta a vadkecske a mongol vadászati törvény értelmében az ország egész területén védelem alatt áll és csak külön engedélylyel lehet rá vadászni, vadászati értékét nem a hús, hanem a trófeája adja. Egy kapitális vadkecske keresztmetszetén négyszögletes, szépen ívelt hátra hajló bütykös szarva a legkívánatosabb trófeák közé tartozik. A jelenlegi világrekord vadkecsketrófeát is Mongóliában zsákmányolták, ennek szárhossza 138 centirpéter és nemzetközi bírálata pontszáma 270,15.

A kora hajnali indulásból mi sem lett. Már derengés szivárgott be a jurta nyitott tetőablakán. amikor belépett az ajtón a háziaszszony és nagy csörömpölés közepette tüzet rakott. Menten kiugrottam az ágyból és a gyertya fényénél megnéztem az órámat: már fél hét van! Társaimat sem kell nagyon ébresztgetni, mintha restellnék magukat az álomszuszékságért egymásután pattannak fel a padlóról, gyorsan felöltöznek, de a forró

teát még megvárják, anélkül nem indulnak el. Aztán lóra ülünk és sebes ügetéssel igyekszünk legalább valamit behozni a késésből. De miért vonulunk ki heten, mint a gonoszok, amikor Cambával ketten is elegendőek volnánk a feladat elvégzésére? Érdeklődésemre aztán Mogo mondja, hogy Camba akarja így, mert ha nem érünk célt a cserkeléssel, hajtani fognak.

Átgázolunk a Bajdragon, a meder legmélyebb pontján a lovak hasáig ér a víz, majd kopár, de a túloldalinál dúsabb fűvel benőtt terepen haladunk egyre feljebb.'Az ég most is felhőtlen és valószínűtlenül kék. Szép meleg idő lesz ma is. de most még nagyon hideg van, amit még kellemetlenebbé tesz az élénk szél. Hamarosan rendkívül tagolt, szaggatott terepre érkezünk. Mély szurdokvölgyek tagolják a hegyvidéket és állítanak további lovaglásunk elé áthághatatlan akadályt. Egy katlanban lóról szádunk, valamennyi paripa béklyót kap a két mellső lábára, majd Camba és az unokaöccs kíséretében négykézláb felkapaszkodom egy szikla vízszintes párkányára. Hosszan távcsövezzük az előttünk elterülő terepet, a napsütéstől ragyogó hegyoldalakat és a szinte tusfekete árnyékos helyeket — ilyen kontrasztos megvilágítás tán sehol sincs a világon —, de a két gubbasztó köszáli sason kívül, amik minduntalan magukra vonják a figyelmemet, más vadat nem látunk. Tovább megyünk, de üres a következő szurdok is, de ennek túlsó partján egészen friss nyomokra bukkanunk és az ott talált kecskebogyót morzsolgatni sem kell, mert nedves csillogása első pillantásra elárulja, hogy teljesen friss.

Hogy a kemény sziklamászás közben szórakoztassam magam, elkezdem számolgatni, hogy hány párat, hány sziklafalat mászunk meg a nap folyamán, de hamar abbahagyom a számlálást, mert nincs semmi értelme; olyan a mi járásunk, mint a gyerekek hintapalintázása, dombra fel, dombról le, egyenes terepen sosem járunk. Aki vadkecskére akar vadászni, számoljon is ezzel. És azzal is, hogy itt kevés a szándék, az elhatározás, az akarat. Mindezeket megfelelő erőnléttel is párosítani kell.

Az egyik gerincről végre meglátjuk az első kecskéket. Szinte természetes, hogy Camba gyakorlott szeme vette őket észre. Messze vannak tőlünk, több szakadékon túl. légvonalban legalább egy kilométerre, de inkább többre. Távcsövei is csak annyit belőlük, hogy öten vannak, hogy távolodnak tőlünk, és hogy fehérük a fenekük. Erőltetjük a szemünket, hogy azt is meglássuk, vajon mit

viselnek a fejükön, de ezt kivenni szinte lehetetlen. Csak amikor feljutnak a horizontra, értünk egyet abban, hogy hosszú szarvú bak nincs a csapatban. Ezzel a csapattal ezekután már nem foglalkozunk tovább, de ha szeretnénk se foglalkozhatnánk, mert átbukva a láthatáron végképp eltűntek a szemünk elöl.

Noha ujjaim majdhogynem ráfagynak a távcsőre, tovább vallatom a kősivatagot és kitartó igyekezetemet siker koronázza. Újabb két kecskét veszek észre egy egészen másik irányban, ezek közelebb is vannak az előbb látottaktól, de sajnos ezek sem bakok. De ami nincs, az könnyen lehet. A sziklák világa nem olyan, mint a frissen kaszált tarló, amelyet egyetlen pillantással át lehet tekinteni. Itt 'százszor is végigpáztázhatja az ember a kömezőt és csak százegyedikre fogja észrevenni a szikla mögül kibukkanó vagy felálló vadat. Lassan itt van a vadkecskék nászának ideje, lehet, hogy már e két kecskemenyecskéhez is csatlakozott egy kecskeszakállas gavallér. Ebben reménykedve figyeljük árgus szemmel mindhárman a kecskék minden mozdulatát, de hiába lesünk, vallatjuk a közvetlen és távolabbi környéküket, elpihenő széptevöjúket nem tudjuk felfedezni.

Camba int, hogy induljunk. Az unokaöccshöz fordulva mond neki valamit, aminek eredményeként csak kettesben folytatjuk a cserkelést. így már jobban érzem magam, így már kedvemrevaló dolog még a legroszszabb sziklamászás is. Bocsánat, ez egy kicsit túlzás. Már nincs kedvemre a megerőltető testgyakorlás, a minduntalan ereszkedés és kapaszkodás. Most már annak örülök, hogy másfélórás tortúra után egy alattunk tátongó függőleges falú szurdok felső peremén megpihentünk. De igazán ránkfért már egy szusszanásnyi pihenő, annál is inkább, mert a keskeny, de annál mélyebb sziklahasadékot menetből leküzdeni e pillanatban meghaladta volna az erőmet. Úgy látom, hogy nem azért álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat, mert rövid nézelődés után Camba talált a szurdok peremén egy méternyi széles hasadékot, amelybe aztán mindketten bepréseltük magunkat. Eszményi leshely volt ez, mert a hasadék hátsó fala támlául szolgált, míg az elülső mint valami mellvéd orrunk hegyéig eltakart minket a mindig éber és gyanakvó állatszemek elöl. Puskámat magamtól balkézt Camba mellé támasztottam le. míg kék deljében és micisapkájában nem valami vadásziasan kinéző kísérőm saját kispuskájának lábait szétvetve tüzelőállásba helyezte azt a minket takaró mellvéd tetején.

Tőlünk jobbra a szurdok majdnem derékszögben elkanyarodott, a törés mögötti részbe nem láthattam be, ezért csak a szurdok sötéten tátongó belátható részét tartottam szemmel. A nap a szemünkbe sütött, eléggé elvakitott, így ösztönösen is az árnyékos helyeket kerestem a tekintetemmel. Pedig ió lett volna, ha a törés irányába is nézelődtem volna, akkor nem kerülte volna el a figyelmemet, hogy azon a helyen félig egy szikla takarásában egy vadkecske bak figyel bennünket. A bakot Camba vette észre, a karom finom megérintésével hívta fel rá a figyelmemet, s csak a szemével mutatta az irányt, hogy merre keressem. Nem volt valami jajde hosszú szarvú példány, de alig ötven méterre volt, és ha elejteném, aligha lehetne lekicsinylő megjegyzést tenni a trófeájára. Könynyü volt tehát elhatározni, hogy meglövöm a bakot. És nyugodtan meg is lőhettem volna, adott rá elég időt, ha a puskám a kezemügyében lett volna. De nem volt ott. És hely sem volt hozzá elegendő, hogy észrevétlenül a bak felé fordíthassam. Mire a fejem fölött átemelve a vad irányába fordítottam a puskát, az elunta magát, és mintha rugók lökték volna, szikláról sziklára szökkenve elviharzott. Irtó gyorsan tud a sziklák közt mozogni

egy menekülő vadkecske. Olyan gyorsan, hogy mire befogtam a puskatávcsőbe, már csak néhány szökellés hiányzott neki, hogy eltűnjön a szurdok kanyarulatában. Még mindig meg lehetett volna lőni, de keveset tartottam elibe és mögötte porzott a golyó. Én rém csalódott voltam és bosszankodtam az ügyetlenségem miatt, Camba pedig csillapíthatatlan izgalmában nagy butaságot követett el. Felugrik a szikla mögül és a szakadék peremén elkezd szaladgálni a kecske után. Úgy tesz, mintha utolérhetné a sebes vadat, vagy ha utói is érné, kárt tudna benne tenni vékonyka töltényt lövő kispuskájával. De már Camba sem szalad. Megbotlott talán, vagy szándékosan vágódott hasra? Inkább szándékosan fekszik, mert nem tápászkodik fel, hanem már integet, hogy menjek fel én is hozzá. Ha sejtettem volna, hogy minek hív, egy tapodtat sem mozdulok a helyemről. Mert arra aztán igazán nem gondoltam, hogy az iménti lövés ellenére négy derék hosszú szarvú bak közeledik.

Dehogy közelednek, már észrevették min két. Megállnak derékszögben elfordulnak és mutatják, milyen hosszú szarvuk van. Különösen az egyik okoz külön szívfájdalmat, hogy nem lehet az enyém. Mert hiába vágom magam hasra, hiába próbálom megcélozni a nagy bakot, az kettőt ugrik és már nincs többé, eltűnt a sziklák között. Most már aztán hiába hasalunk mozdulatlanul még vagy tíz percig, hiába reménykedünk, a kínálkozó alkalom végleg odalett, a vadkecskék nem jönnek vissza. Már nem is fognak, mert hátulról megjött az unokaöccs, kötöféken hozza Camba fehér paripáját meg az én kivénhedt deres kancámat. Nem tudtuk, most derül ki. hogy ő is látta a bakokat és most kézzel-lábbal magyarázva nagy nehezen megérteti velem, hogy visszamegy a többiekért és megpróbálják meghajtani a közeli hegyet, ahol az imént eltűnni láttuk a vadkecskéket. Ennyit én is megértettem, a részletekhez azonban egy cseppet sem konyítottam, azokat heves gesztikulációkkal kísért szóváltásban egymáskőzt rögzítette a két mongol. Az unokaöccs elballagott, mi pedig lóháton, de többször lóról szállva, sziklákat, szakadékokat kerülgetve igyekeztünk eljutni oda, ahol a legmegfelelőbbnek találták elállni a hajtott kecskék útját.

Egy rozsdabarna, fehéren erezett sziklákból épük gerinc alatt megálltunk. Lóról szállva Cambf a két ló megbéklyózásával bajlódott, de türelmetlenségemben nem vártam meg, amíg befejezi a munkáját, hanem tüstént mászni kezdtem. Kísérőm fiatalabb nálam, hegyekben élte le az eddigi életét, majd csak utói ér. De valami komplikáció jöhetett közbe, mert már jó messze eltávolodtam tőle, de még el sem indult. Sebaj, majd odafenn megvárom. Az utolsó métereket a tetőre a legnagyobb óvatossággal, négykézláb tettem meg. Egy keskeny gerincre jutottam fel, amelyen lehasalva a lába lelógott a mélység fölé. Előttem is egy függőleges falú szakadék tátong, de meg sem nézem, hogy rejtözik-e valami sötét sziklái között, mert tekintetem szinte magára vonzza a szakadék túlsó partján egy szikla mögül kikandikáló sarló alakú szarvpár. Tulajdonosa tőlem vagy kétszáz méterre fekszik, de a vadkecskék szokásától eltérően nem árnyékban, hanem világos, napsütötte helyen. Szinte a kőhöz tapadtam hasaltamban, nehogy a bak idő előtt észrevegyen. Nem vesz észre, mégis tehetetlen vagyok, mert a szarvakon kívül én sem látok belőle semmit sem. De ha jobbkézt odébb csúsznék, akkor talán rézsut beláthatnék a bakot rejtő szikla mögé, és ha már belátok, akkor golyót is küldhetek oda.

A szakadék túlsó partjának békés mozdulatlansága, a mozdulatlan, oldalsó lapjukat mutató szarvak azonban megmásítják talán hebehurgya elhatározásomat. (Folytatjuk)

14