A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-27 / 5. szám
Az iskola főépülete Az épülő sportcsarnok (A szerző felvételei) AZ AKARATERŐ CSODÁJA____________________ ill#*» #*«1/ ff; ÜKI I); ö ff I I# « / A sportban jártasak nyilván úgy tudják, hogy a csehszlovák sportolók három arany-, három ezüst- és két bronzérmet hoztak el a XXIV. Nyári Olimpiai Játékokról Szöulból. Ez így igaz, igaz viszont az is, hogy ezenkívül még egy további ezüstérem vándorolt Szöulból Csehszlovákiába. Mégpedig Josef Lachman jóvoltából, aki a Mozgássérült Sportolók VII. Olimpiai Játékain az országúti kerékpározásban másodikként ért célba. Ezt a versenyt óriási érdeklődés mellett szintén Szöulban rendezték egy héttel később. A 34 esztendős, rokonszenves fiú a múlt év végén feleségével együtt vendége volt Slusovicében a legjobb sportolók eredményhirdetésének. Kevésbé került reflektorfénybe, mint társai, akiknek az eredményeit milliók kísérik figyelemmel, de neki éppúgy kijutott a tapsból, mint Pribilinecnek vagy Pospísiléknek. S valljuk be őszintén, joggal, mert aki a hozzá hasonló borzasztó baleset után is képes feltápászkodni, sőt kihívni a kegyetlen sorsot, az minden elismerést megérdemel. E beszélgetésre is azért ültünk le, hogy bátorítsuk hasonló sorsú társait. — Ha nem esik nehezedre, mondd el, kérlek, hogy történt a szörnyű baleset? — A katonaságnál történt. Azt az utasítást kaptam, hogy lángvágóval daiboljak szét egy hordót. Sajnos, a falához tapadva volt még benne bizonyos gyúlékony anyag, és a hordó felrobbant. A baleset következtében térd alatt amputálni kellett a jobb lábamat. — A legtöbb hasonló sorsra Jutott ember ilyen szörnyű baleset után megadja magát a sorsnak, te nem. Miért? — Egy darabig én is azt hittem, hogy mindennek végf, hogy minden mindegy. Szerencsére ez az állapot nemtartott soká. Közben rájöttem, hogy érdemes élni, hogy az élet mindig és minden körülmények között szép. S ehhez a felismeréshez — az az érzésem — a sport segített hozzá. — Hogyan? — Mielőtt a baleset ért, tíz évig kerékpároztam. A rajongásig szerettem a kerékpározást. Nem is ment rosszul, nagy jövőt jósoltak nekem. Csakhogy közbeszólt a sors. De amikor felépültem, újra nyeregbe szálltam. — Aki nem tudja, meg sem mondaná, hogy műlábad van. Legfeljebb egy kicsit bicegsz a jobb lábadra. Ez is a kerékpározásnak köszönhető? — Részben. Másrészt a protézis is nagyon jól sikerült. Igaz, sokáig kellett rá várnom, de megérte. Egyébként az orvosok is azon a véleményen vannak, hogy a kerékpározás nagyon jót tesz nekem, serkenti a lábam vérkeringését, márpedig az amputált végtagokban vérkeringési zavarok lépnek fel. — Hol folytathatja egy hasonló sorsú sportoló, ráadásul versenyszerűen ? — Arra, hogy hasonló sorsúakkal, tehát rokkantakkal versenyezzen, nagyon kevés a lehetőség. Van ugyan egy nemzetközi szövetség, amely Párizsban székel és a hátrányos helyzetű sportolókat tömöríti, ahogy a neve is mondja, de elég ritkán rendez versenyeket. Itthon még kevesebb a lehetőség. Én személyesen az egészséges sportolókkal edzem, a Lokomotíva Praha tagja vagyok. A versenyeiken is indulok. Természetesen hátrányban vagyok, de sosem tartozók az utolsók közé. Felvettem a kapcsolatot az említett nemzetközi szövetség elnökével, aki azóta rendszeresen küldözgeti a versenynaptárt, évente két-három külföldi versenyre is eljutok. — Hogy jutottál ki az olimpiára ? —- Nehezen. Rengeteg utánjárással. Az út a távolság miatt rendkívül költséges, ezért a testnevelési szövetségben sokáig ódzkodtak tőle, hogy kiküldjenek. Végül mégis áldásukat és pénzüket adták az utamra, és én akkor ijedtem meg igazán, hogy mi lesz, ha csalódást okozok. Hiszen annyi pénzbe került a kiküldetés, meg egyedül képviseltem hazámat, illetve ott volt még Vlastimil Kríz doktor, aki az orvosi bizottságban dolgozott. — De nem okoztál csalódást. Mit éreztél akkor, amikor a győzelmi dobogón álltái? — Körülbelül azt, amit Pribilinec, Zelezny vagy a többiek. Az az érzés szóval nehezen mondható el. S könnyen lehettem volna győztes is, hiszen az aranyérmes kanadait idén egy tiroli versenyen, ahol már harmadszor voltam, megvertem. De igy is csodálatos volt minden, s ezért az úton is csak azt üzenem hasonló sorsú társaimnak, hogy ne csüggedjenek. Bármi éri őket, ne adják fel. Az életben mindig mindenre van megoldás, csak keresni kell. — Te megtaláltad. — Meg. Megnősültem, s feleségemmel nagyon jó megértésben élünk. Van egy tizennégy hónapos, csodálatos kislányunk. Mit mondjak még? Az élet olyan szép. PALÁGYI LAJOS A szerző felvétele 13
