A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-22 / 30. szám
hogy azért a mások véleményét is illik figyelembe vennünk. Igaza van, kedves kihelyezett úr? Van nekem egy kebelbarátom, kedves uraim, úriember a javából, kiismeri magát a világ dolgaiban, azt mondta nekem a jó múltkoriban, figyelj jól a szavamra, Imrém, én nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni, mint ahogy tanúsíthatom is, kedves uraim, igazán nem szokása, azt mondja hát az én barátom, figyeld meg jól, Imrém, rövid időn belül itt mindannyiunknak inogni fog a talaj a lábunk alatt, figyeld meg, amit mondok, Imrém ... Már megbocsásson, tisztelt Nagypál uram, szólt közbe a nagybajuszú Fitzek úr, szerény önmagámnak is ez a véleményem, amennyiben igy mennek tovább a dolgok a világban, már ugye, ami ezt a Hitlert meg a Mussolinit illeti, bizony, kedves uraim, lassan összepakolhatjuk a hentesbárdjainkat meg az üvegházainkat is. Node uraim, csapott közbe Nagypál úr erős hangján, uraim, mi művészek kissé másképp ítéljük meg a közönséges hétköznapokat is. mint egyéb halandó. A mesterem, aki első osztályú bőrdíszműves volt, országos működési engedéllyel, mindig azt mondta nekünk, fiatalurak, jegyezzék meg. minden kacskaringónak, még a legkífundáltabb kacskaringónak is van eleje és vége, jegyezzék ezt meg jól, uraim ... Így beszélgettek egymás közt az én Frederikemmel, akit jóformán szóhoz sem hagytak jutni a nagy lelkesedésben, bizony, kedveském, amíg csak el nem kezdődtek a futamok. — Akkor ősszel is — mondaná szomorúan a középső —, szerda délelőtt ott álltunk két oldalt az utca elején és néztük a felvirágozott csákójú, menetelő katonákat, amint vonultak kifelé a városból és énekelték torkuk szakadtából, hogy diófából sej, haj, diófából nem csinálnak koporsót, meg Horthy Miklós katonája vagyok én ... Szépen énekeltek, zengett a város, az emberek vidámak voltak, nevettek, integettek, virágokkal búcsúztatták a katonákat, csak én nem voltam boldog. A század elején ott léptetett hófehér lován az én Ferencem, díszegyenruhában, nyalka délcegséggel, vidáman biccentve jobbra-balra, és amikor meglátott engem, odaléptetett hozzám és azt mondta: „Ne féljen, kedvesem, rövid távozás lesz az enyém, kis séta csupán, rutingyakorlat, pár nap múlva biztosan jelentkezem ..." Nézett rám vidáman a nagy fekete szemével, aztán visszalépett a század elejére és eltűnt a szemem elől. Akkor láttam őt utoljára ... — Ugyan Bezsó — korholná erre a legidősebb —, már megint... — Bizony, kedveském — szólna közbe a legfiatalabb is —, az a mi szerencsétlenségünk, hogy a mi kis történeteink nem egyszerre: egymás után játszódtak le és mindnek nagyjából ugyanaz lett a vége. A kedves Lajos egy éjjel elmenekült a főszolgabírójával, hírt se hallottunk róla azután, a kedves Ferencet Szegedre vezényelték, azután ki a frontra, ott is maradt szegény. Az én drága Frederikem is visszament Olomoucba, hiányos cseh tudásommal hiába küldözgettem utána a leveleket, mégcsak nem is válaszolt. Úgy bizony, kedveském, néhanapján megpezsdült körülöttünk a világ és mi vakon elbíztuk magunkat; aztán, hogy viszszacsendesült, itt maradtunk szépen a történeteinkkel. A kedves papa és mama rég elhaltak, sokan a korunkbéliek is, most mondja kedveském, kinek mondjuk el, kinek? Lassan esteledik, az ónszínü levegő mintha pókhálót vonna a három Bőgi lány köré. Ök pedig ülnek a pádon, szorosan egymás mellett, nem szólnak, nem mozdulnak senki felé. Mereven ülnek, néznek maguk elé: mintha furcsa, érthetetlen szeszéllyel ilyen felfoghatatlan élő anyagba véste volna paradox mozdulatlanságát a rohanó idő. TÖRÖK ELEMÉR két verse HAJNALI BÉKE Üres a part, még álmodó halakat ringat a folyó, míg szemem befogja a tárt mindenség fényablakát, hirtelen felcseng a határ, mint fémhez koccanó pohár, madárfütty ömlik elébem az ezüstlő derengésben. Füszuronyán harmat fénylik, mit keresek újra én itt? Az ébredő nyáj kolompja, mintha szívem hangja volna. Ó, áldott hajnali béke, köszönt/ek jövőt remélve, légy diadalmas és szabad, az örökfényű nap alatt. OZSVALD ÁRPÁD NYÁR A pipacsok még mindig vérpirosak, s a bodza is örökké vándorol, fehér ernyője fénylik a nyárban. Minden megy a maga útján, sarjad a fű, nyújtózkodik a kalász, siet a hangya, magasba röppen a pacsirta. De ez már nem az ifjúságom zöldje, nem a régi álmaim tengerkékje, nekibuzdulásaim vérpirosa... Valami hiányzik a vadul lobogó színekből. Egyszer még el kellene indulnom a szivárványok útján, megmosni arcomat a nevenincs patak tiszta vizében. BÉKESSÉGBEN ÁRNYÉKOMMAL Ülök a Duna partján a parton már senki ki tudja csak mozduló árnyam mióta már indulok én is haza hullong rám békességben a rengeteg árnyékommal gesztenyevirág halkan lépdelek a ce/ofánzizegésű bokortól bokorig csendben hogy ne zavarjam hajó dudál az alvó bogarak fölébreszti lélegzését az alvó tücsköket aludjanak az éj tenyerén arcomba beleásít míg gyönyörű milliárdnyi fényhavazásban csillagával az est fölragyog újra kilencet ver a hajnal a dóm órája 15
