A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-23 / 52. szám
A CSEMADOK ÉLETÉBŐL KEPEK A CSEMADOK ÉLETÉBŐL „Es mégis mozog a föld... bősön! Gabčíkovoj" (Mondotta volt Jókai Mór) Tévedne a kedves olvasó, ha azt hinné, hogy Szövetségünk (ezt a szót e sorok írója szóban is, sőt álmában is nagy kezdőbetűvel írja és mondja, nehogy szeplő essen méltóságán és fennköltségén) tehát, ha azt hinné, hogy Szövetségünk híján van a humornak, s hogy több mint kilencvenezer tagja közül senki sem tud mosolyogni, hogy örökké csak nagykomolyan táncolnak, énekelnek, színdarabot játszanak, „önművelődnek", környezetet szépítenek, évzáró gyűléseket tartanak — merev és kifejezéstelen arccal, mint a buddhista papok; ó, aki ilyesmit merne feltételezni Szövetségünk tagjairól, az gondolatban máris megrágalmazná őket, még e sorok íróját is, noha ő elismeri, hogy mostanában egyre ritkábban mosolyog, de ennek belső, hogy úgy mondjam, titkos okai vannak, de azért bévül, befelé ő is gyakran somolyog, csak rejtegeti, különösen emlékein, amelyeknek egy nagy része épp Szövetségünk elmúlt évtizedeihez kötődik. Az alább következő eseteken mosolygott, amikor megtörténtek, mosolyog most is (befele), amikor leírja őket íme néhány: Vadászik a Csemadok A Csemadoknak (néhány száz tagja kivételével nincs vadászengedélye, ezért legtöbbünk számára a vadászat büntetendő cselekedet, de azért megoldható. Több mint húsz évvel ezelőtt egy ködös öszvégi éjszakán színházi bemutatóról jöttünk hazafelé Komáromból (Komárno) a Csemadok gépkocsiján (Volga). A tejfehér ködben ötven méterenként ijedt nyúl ugrott ki az árokból s bámult rémülten a szemünkbe, illetve az autó fényszórójába, vezetőnk lelkiismeretesen kerülgette őket, ami nem volt nehéz, mert a köd miatt csak nagyon lassan mehettünk. — De kár, hogy nincs puskánk! — sóhajtottam álmosan és szórakozottan. Sofőrünk csodálkozva nézett rám, mint valami naiv kisgyerekre. — Ha akarod, leszedhetek néhányat. Beleegyezöen hallgattam, s megkezdődött az éjszakai nyúlvadászat, a vezető most már nem kerülgette a tapsifüleseket, hanem rájuk hajtott, kissé oldalt- majd visszarántotta a kormányt azután megállt, kiszállt, hátrament és a zsákmányt már hozta is és dobta be a csomagtartóba; egyre jobban belejött az irtóhadjáratba, hiába kiabált rá Gyurcsó Pista, akit álmából riasztott fel a kocsi szokatlan rángatódzása, gyakori megállása, hiába kiabálta, hogy „elég!, elég már, te marha!", a vérszomjas kocsis Dunaszerdahelyig (D. Streda) „leszedett" húsz nyulat, teljesen telitömte a csomagtartót. Dunaszerdahelv után rendőri igazoltatás, a csomagtartót is ki kell nyitni. — Ahá, vadászik a Csemadok! Hol a vadászengedélye? — hallom a főrendőr gúnyos hangját. A sofőrt megbüntették, nem emlékszem, hány koronára, pedig a pénzt, szegény megboldogult Gyurcsó javaslatára, összeadtuk. A hálás gépkocsivezető minden utasának adott öt-öt nyulat, amikor hazaérkeztünk. Azóta ki nem állhatom a nyúlhúst, pedig a gazdag „zsákmányból" szomszédaimnak is jutott. Cimbalomszóra Néhai főszerkesztőm először ezért akart melegebb tájakra küldeni, felmondani, egyszóval kirúgni, (nem rajta múlott, hogy nem sikerült neki). Gombaszögön eleredt az eső ez nem újság a Csemadok népművészeti fesztiváljain, dal- és táncünnepélyein, az volt a baj, hogy el sem akart állni, mindenki futott, ahová tudott, a sátrakba, az erdő fái alá, jómagam természetesen egy borkimérésbe, ahol összefutottam egy pinci (Pinciná) jóismerősömmel, aki rögvest meginvitált egy pohárka rizlingborra, amit én újra rendeltem, azután ô ismét rendelt, én ugyancsak stb., egyszóval alig félóra múlva, amikor még a sátron kívül javában zuhogott az eső, bennünk már kiderült az ég, kisütött a nap, csupa verőfény volt a lelkünk, azt énekeltük, hogy kecskebéka fölmászott a fűzfára; pinci barátom valahonnan elővarázsolt egy cimbalmost, egy furcsa, ütött-kopott, nyakban hordozható cimbalommal, s ettől, mert imádom a cimbalommuzsikát, ha lehet, még jobb kedvem támadt, s már nem kecskebé Repül a szoknya, perdül a lány 6