A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-16 / 51. szám
KAREL ČAPEK M i m indentől illatozik a ház ratlanul egy szürke csuhéjú, fehér tükrű őzbak keresztezi az utunkat. Menten mozdulatlanná dermedtünk, de a bak így is észrevesz bennünket és hangos méltatlankodásba kezd. Riasztása szakasztott olyan, mint a mi hazai őzeinké. A bak hangosakat böffentve odébb szalad a fák közt majd visszafordulva megáll. Vesztére. Megtorpanása elegendő időt ad nekem, hogy rásüssem a puskámat, és a bak balszerencséjére fa sem állja útját golyómnak. Egy lépést sem tett szegény, csak az oldalára dőlt. Ez a vadászat, noha végtelenül egyszerű volt és villámgyorsan játszódott le, egy cseppet sem hasonlított a hazai őzvadászatokra: itt fordított volt a sorrend. Előbb lőttem és csak utána mentünk megnézni, hogy tulajdonképpen mire. Helyesebben: milyenre, mert az biztos volt, hogy szibériai őzbakra emeltem a puskámat. Nos, véletlen zsákmányom agancsa a szibériai őzek kategóriájában igazán nem pályázhat díjra. Hossza ugyan jóval harminc centiméter felett van, a színe is szép, sötétbarna, de a szárak simák és nagyon vékonyak. Mindez persze, egy cseppet sem csökkentette az örömömet, mert én nem a kiállító termek részére vadászom és azért sem, hogy hencegjek vadásztrófeáim kiválóságával. Ennélfogva az elejtett őz agancsa teljesen megfelelt nekem, és kielégítette a szibériai özek iránti sóvárgásomat. A húsa és a zsigerei pedig társaim igényét elégítették ki, akik még vékonybelét is felhasználták májashurka töltésére. Ilyen szempontból vizsgálva a dolgokat, teljesen mindegy, hogy kapitális bak beleibe töltik a hurkát vagy sem. Zsákmányunkat agancsánál fogva felakasztottuk egy fára és folytattuk az utunkat. Megint céltalanul, mert az iménti bika a lövés után teljesen elhallgatott. És másik serit jelentkezett, hiába koptattuk a cipőnk talpát. Közben megmásztuk a hegység legmagasabb csúcsát, amelyet sűrű bokrokkal tagolt füves rét koronázott. A maral ismert szokása, hogy nem ritkán az erdőhatár feletti sztyeppre is kijár legelni, olykor még háromezer métert meghaladó magasságba is. Most nem vagyunk ilyen magasan, háromnégyszáz méter hiányzik a háromezerből, viszont maral sincs kint az erdöhatár felett. Néha a vadászember is méltányolni tudja azt a felemelő érzést, amelyet a hegymászók élnek át egy-egy újabb csúcs meghódítása után. S bár a mi teljesítményünk távolról sem hasonlítható még egy kezdő alpinistáéhoz sem, mégis elégedettség töltött el minket, hogy fenn vagyunk látóhatárunk tetején, hogy a teljes belátható világ a lábaink előtt terül el. hogy meghódítottunk egy darab természetet. Körbe távcsöveztük a környező hegyoldalakat, a kopár hegytetőket, de üres és csendes volt valamennyi, azaz mégsem. Idefenn fütyül a szél és néhány percen belül két nyirfajdkakas is elhúz hangos szárnycsapásokkal a fejünk felett. Feketék ezek is, mint a mi nyírfajdkakasaink, farkuk alatt fehér tollazat is villant, de nem olyan fémesen csillogók és két szélső faroktolluk sarlója sem olyan szépen iveit horgas, mint európai fajtestvéreiké. A második kakast kopott tollazatú párja is követi, én pedig tehetetlenségemben azon mérgelődöm, hogy reggel miért nem akasztottam a nyakamba a táborban hagyott sörétes puskámat. (Folytatjuk) Nem a búcsúnapi illatokra, nem a mosókonyhák gőzére, nem is a gyermekpelenkák szagára gondolok. Fiatal városrészben élek, kalapácscsengés, vasgerendák csörömpölése és ácsszekercék csattogása közepette növekszik. S ha bekötött szemmel vezetnének végig a városon, a szagról tudnám: ez egy régi utca, ezek itt új házak, részben még lakatlanok, az ott egy épülő, még vakolatlan ház, amott meg éppen csak az alapokat kezdték ásni. Mielőtt a ház emberszagé lesz, azoktól az anyagoktól illatozik, melyekből készült, s évtizedekig eltart, míg ezek a szagok megülepszenek, s a bontás száraz, poros, áporodott szagává mállnak. Először a meddő föld szaga érkezik, a kiásott alapozógödörből az anyakőzet hűvös, nyers, szinte síri lehelete árad. De akkor már körös-körül rakásokban áll a tégla, s a jól kiégetett téglának egy kicsit a friss kenyérre emlékeztet a szaga, a tűz szikkasztó leheletét érezni rajta, s meleg, lisztfinomságú por szálldos belőle. Aztán füstölögni kezd az oltott mész, csípi a szemet, összehúzza a torkot, ezt követi a habarcs nyirkos, hideg, nyers szaga, mely csípősen-szúrósan facsarja az ember orrát. Az épülő házak kipárolgása hűvös és nyirkos. mint a barlangoké, tábortüzek és örökmécsesek kellenek majd, hogy emberi hajlékká váljanak. Aztán megérkezik a garmada deszka, elkészül az állványzat, hogy a kőművesek feljussanak a fal tetejéig, s megint más szagú legyen a ház; mert a fa jó és meghitt illatú, a fából az otthon, az érettség szaga száll, napsugarat őrző, gyantás lehelete elnyomja a csípős mészszagot meg a beton iszapbűzét. Ne feledkezzünk meg a vas, a vasgerendák, a csövek és huzalok savanykás szagáról, melyhez hozzátartozik a lakk olajos bűze; s ne feledkezzünk meg a falakat szárító izzó szén fojtó füstjéről. Most már az ácsokon, asztalosokon a sor, készül a fedélszék, rakják le a padlót, illesztik helyükre az ablakokat, ajtókat; a fa az uralkodó anyag, s gyantás-balzsamos illata körüllengi a nagy zajjal épülő új házat. Belekeveredik ebbe a terpentin, a kence, az olaj szaga, az enyves festékek és burkolóanyagok bűze. S végül a tisztára súrolt ház nedvesen párolog, és szappanszagú, mint a vasárnapra kimosdatott lurkók, a nyitott ablakokból hűvös levegő meg üresség árad, az új épület sajátos kongó üressége. S az új ház nem egyhamar veszíti el a maga sajátos szagát: ahogy az új ruhán soká érzik a textil szaga, az új cipőn a bőré, úgy a ház is sokáig őrzi az építőanyagok illatát. Úgy bizony, sokáig eltart, míg a lakók majd otthon érzik magukat, most még úgy fogja őket körül a ház, mint valami ideiglenes hajlék, még nem forrt össze velük^ mint csigahéj a puhatestűvel, itt egy kicsit lötyög, ott egy kicsit szorít, mint az új ruha. Egy kis enyészetet kell magába szívnia, hogy alkalmazkodjék az emberekhez, úgy mondhatnánk: érnie kell néhány esztendeig. Igazán és teljességgel akkor válik emberi otthonná, amikor többé már nem új ház, és már nemcsak az építész műve, hanem a benne lakóké is. A pincétől meg a mosókonyhától kezdve a füstölgő kéményig átmelegedett, és emberszaga van; s majd ha egy napon csákányos emberek jönnek, végül malomsza'g száll belőle, liszt, érettség és valami különös szikkadtság szaga, mely a szalma és korhadó fa szagára emlékeztet. (1933) 50 éve halt meg a kiváló cseh író KULCSÁR TIBOR Ahogy sokasodnak az évek ahogy sokasodnak az évek ajkadon is halkul az ének gyűlik a gond az öröm ritkább vizsgálgatod a dolgok titkát magad mindig mélyebbre ásod szólítgatod a hallgatásod múló idő delet harangoz — elérkezel-e önmagadhoz Kincskereső itt állok újra az út kezdetén betaposott ösvényeken jöttem míg eljutottam ide a hármas útelágazásig s nem találtam az igaz útra tündérmesék szegénylegényeként indulok el újra ki tudja hányadszor már szerencsét próbálni tarisznyámban hamubasült pogácsaként édesanyám szavait hordozom útrakelek naponta elindulok újra meg újra én a mindenre elszánt Odüsszeusz utak kóbor garabonciása örök vándor ki hűs forrás friss vizére vágyik de a kincset sehol nem találom a lélek útjait százszor bejártam ó eljutok-e egyszer hazáig Szeretettel köszöntjük a költőt 50. születé$napján 15
