A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-09 / 50. szám

A száraz patakmeder lecsiszolt fekete sziklá­in szökdécselve haladunk felfelé. Negyedóra múlva Tumenbár kilép a mederből és a jobb oldali, kopár gerinc felé irányozza a lépteit. Feltekintek a fejem felett meredeken tornyo­suló hegyre, az utazó felhőket karcoló szikla­tarajokra és mi tagadás, elfogódom. Vajon hogyan sikerül majd ez az első erőpróbám, első mérkőzésem Mongólia hegyeivel? De nincs baj, fölöslegesen szorongtam, nagy­szerűen megy a hegymászás. Tumenbárt négy-öt lépéssel lemaradva követtem. Ö al­kalmasint csak a lába elé néz, én viszont arra is találok erőt és alkalmat, hogy néha kíván­csian körülnézzek. így aztán nem szemfüles kísérőm, hanem és veszem észre valahol a hegy derekánál, hogy minket is figyel valaki. Talán nyolcvan lépés távolságból tartja szemmel minden mozdulatunkat egy fiatal agancsos. A távcső lencséin keresztül össze­fonódik tekintetünk. Riadalmat, nem, inkább lenéző fölényt olvasok ki a második agancsát viselő állat szeméből. Meg mély megvetést, amelyet azzal is kifejezésre juttat, hogy a gerinc felé fordulva a fenekét mutatja felénk. A húsvadász Tumenbár szívesen letudná kötelességét és biztat, hogy lőjem meg a bikát, de minek? Kemény munka árán feljutottunk a kes­keny gerincre, amelyet sok helyütt bizarr, toronyszerű sziklák csipkéznek. Vagy mintha valami szürrealista titán rakta volna teli a gerincet gigantikus szobraival. Ez a találó hasonlat nem az én képzeletemben született meg először, hiszen a hegyet már ember­­emlékezet óta Hosótnak. azaz emlékműnek nevezik a mongolok. Ha a „mienkkel" párhuzamos völgyből mászhattuk volna meg ezt a gerincet, akkor sokkal kevésbé izzadtunk volna meg, mint Így: a gerincről szelíden lejtett oda egy füves, sziklás, kopasz hegyoldal, amelyet balkéz felöl egy nagy kiterjedésű, távolba vesző erdő határolt. Tumenbár, aki egy szót sem tud oroszul, mondja is. meg kézzel-láb­­bal magyarázza is — ezt a „nyelvet" megér­tem és magam is beszélem —, hogy marad­jak ott, ahol vagyok, ö elmegy a gerinc mentén és megpróbálja az erdő felé mozdíta­ni a reggel látott szarvasokat. A gerincről akár lövésre is alkalmam nyílhat. Akár. Ha a szarvasok lötávolon belül fognak átváltani a hegyoldalon, ha egyáltalán még nem váltot­tak át, és így tovább. A vadászatot, annak eredményét a legtöbbször nem lehet előre pontosan megtervezni, hiszen minden moz­zanatát egy seregnyi ismert, méginkább is­meretlen tényező szokta befolyásolni. A va­dászat: csupa bizonytalanság és meglepe­tés. Ha nem ilyen volna, érdekes, idegfeszítö sem volna. Én akkor biztosan nem lennék a megszállottja. Egyedül maradtam a gerincen. A szél elől egy szikla takarásába húzódom és puskámat egy köre fektetem. A legszükségesebbeket tartalmazó hátizsákomat a földre helyezem és kiveszem belőle a fényképezőgépet. Hát­ha szükség lesz majd rá. Idefenn még vadabbul fütyül a szél. amely ismét könnybe lábasztja a szememet. Hideg remegés fut rajtam végig; izzadt ingem jeges borogatásként hűti vadászszenvedélyemet is. Néha sűrű, szürke fellegeket sodor a fejem főié a szél, ilyenkor percekig ködben állok és még húsz méterre sem látok el. A sok párhuzamos gerinc közül az a leg­magasabb, amelyiken éppen állok. Pozíció­mat igyekszem is kellőképpen kamatoztatni. Amikor ellibben a ködfátyol, a környező jóval alacsonyabb hegyhátakat távcsövezem. An­nál is inkább, mert a száraz patak mögötti oldalban előbb egy, majd egymást bőszítve, egymást ingerelve további három „dudás" is megszólal „egyetlen korcsmában", azaz hangjuk után ítélve egy egészen kis terüle­ten. Nagyon bosszant, hogy noha jóval ma­gasabban vagyok tőlük és felülről jól rálátok az alacsonyabbik gerincen végighúzódó fü­ves sávra és helyenként az erdő fái közé is belátok — ha éppen nincsenek ködvattába csomagolva —, de nemhogy bikát, hanem még egy fia tarvadat sem tudok felfedezni. Az „én" hegyhátamon ez ideig minden csendes, minden mozdulatlan. E pillanatban ismét láthatatlan is: hatalmas felhő zuhant rá a hegytetőre, elhomályosítva még a már magasan járó napot is. Csak hosszú percek múltán kezd félrehúzódni a ködfüggöny és éppen jókor libbentette fel a szélét az ezúttal jótevő szél: mélyen alattam több tehén mo­zog a sziklák között. Bikát nem látok köztük, hamarosan a teheneket sem, ismét elnyeli őket egy újabb ködhullám. Szemem az átlát­hatatlan szürkeségbe fúrom. Kitárulkozó le­hetőséget érzek, nem szeretném figyelmet­lenségem következtében elszalasztani az al­kalmat. A hátam mögött gajdászó három bikára már rá sem hederitek. Dereng körülöttem. Újra ellibben a köd­függöny. A kulisszák a régiek, de mégis új kép tárul a szemem elé. A tehenek már eltűntek, de helyettük színre lépett a fősze­replő. A tovasodródó felhő utolsó foszlányán keresztül egy sebesen ügető magányos bikát veszek észre. Rézsűt fölfelé, tehát némileg felém közeledve igyekszik átvágni a kopár gyepesen. Lenyűgöző látvány a rohanó ma­­ralbika. hatalmas fejdiszének képe azonban egyenesen bénitólag hat rám. Ekkora agan­csot én még nem láttam egy szarvas fején! Még kipreparált vadásztrófea formájában sem. De félre a zsibbadt tétlenséggel, cseleked­nem kell, ha e csodaszarvas fejdiszét meg akarom szerezni magamnak, hiszen már csak néhány lépést kell megtennie és mohó szemem elől örökre elnyeli az erdő. Mintegy százötven méterre lehetett tőlem a rohanó bika, amikor eldördült a lövés. Hatására a bika egész testében összerezzent és hátsó lábára ágaskodva jelezte a találatot, amelyet a lövedék becsapódásának jól ismert hangja is hitelesített. Miközben újabb töltényt csúsztattam a puskacsőbe a szemem a bi­kán tartottam, amely szemlátomást lelassí­totta a futását. Mégsem volt alkalmam egy újabb lövésre. Mire újra vállhoz emelhettem a puskámat a bika éppen takarásba érkezett. Mégsem bánkódtam az elmaradt második lövés miatt. Biztos vagyok a dolgomban, szentül meg vagyok győződve, hogy eltalál­tam a maralt, amely azóta már biztosan dermedten fekszik az avaron. Az öröm, a vadászsiker, a beteljesült vá­gyak fölötti kielégülés percei következtek, amikor olyan könnyű az ember lelke, hogy gondolatai is csak felsőbb régiókban csa­ponganak. Zenei aláfestéssel élvezem a di­adal eme pillanatait; a túlsó gerincen a három bika változatlan hangerővel orgonái. Gondolataimban már otthon jártam s elhatá­roztam, hogy a maralbika trófeáját, amíg állványt nem csináltatok alája, a kandallónak támasztva fogom tartani. Hadd legyen majd mindig a szemem előtt és a kezem ügyében, hogy bármikor végigsimithassak rajta, meg­­markolászhassam a vastag szárakat. Ekkor kövek pergése térített vissza a színhelyre. Négy szarvastehén jött fel a gerincre és most engem bámulnak nagy barna szemükkel. Bika nincs velük, sem a közelükben; alkal­masint ezeket hagyta cserben a saját irháját mentő, de mégis ráfizető bika. Félórával később egyszerre két társam is a szemem elé kerül. Tumenbár a gerincen jön, Zsargalt pedig az aljban fedezem fel. Tehát ők zavarták meg az iménti szarvasokat. Mogo nincs velük és ha összetalálkozásunk után jól értem jelbeszédüket, az ebédet főzi. De az is lehetséges, hogy nem birja, nem vállalta a strapát. Joga van hozzá, a vadászat nem szenvedélye és ő a legidősebb köztünk. Vállhoz emelt puskával mutatom az irányt és magyarázom kézzel-iábbal, hogy meglőt­tem egy bikát. Bólogatnak, hogy megértet­ték. Lemegyünk a rálövés helyére és a magas fűben könnyen megtaláltam a bika csapáját. Azt meg, de azonkívül semmit. Ez lehetetlen, ez nem lehet igaz! A letaposott fűszálak közt keresve-kutatva-bolhászkodva csak nagyon lassan haladok a csapáson, amelyen két társam már régen végigment. Az erdő szélé­től vagy ötven méterre beljebb kezdődő mély árok partján várakoznak rám. Amikor hozzá­juk érek, tagadólag csóválják a fejüket s arcukra valamiféle sajnálkozás is kiült. S ezzel bikám ügyét a maguk részéről le is zárták, amit azzal is kifejezésre juttattak, hogy se szó. se beszéd hátat fordítottak az ároknak és elindultak a még mindig hangos­kodó három bika felé. Vagyis faképnél hagy­tak. Vér nélkül nincs találat — ez lehet a logikájuk. Még lenézek az árokba, üres a feneke. Kétségektől marcangolva nem tehe­tek egyebet, a távolodó két mongol után eredek. De nem tudom visszafordítani őket, mert teljesen képtelen voltam jelbeszédem eszközeivel megmagyarázni nekik, hogy biz­tosan eltaláltam a bikát, valamint azt, hogy a modem expanzív lövedékek nem mindig okoznak vérzést már az első métereken. Ezer kedvem volna visszatérni és leereszkedni a benőtt árokba és ha kell, átkutatni az egész környéket, de egyedül nem maradhatok a teljesen ismeretlen terepen. De sebaj, békél­­tem meg az adott helyzettel. Még visszajö­vök ide. Ha holnap nem is, holnapután bizto­san. Mogo segítségével majd magmagyará­zom ezeknek a fafejűeknek a visszatérést indokló nyomós érveimet. Lejutva a száraz patakmederhez Tumen­bár elküldte a sofőrt és csak ketten folytat­tuk a cserkelést. Ezt szívesen vettem, mert sohasem szerettem cserkelés közben a körü­löttem nyüzsgő fölösleges kísérőket. Kedvem viszont kutyánakvaló volt. Ideges vagyok, haragszom magamra, Tumenbárra, minden­re. mindenkire. Minduntalan csak a nagy agancsú szarvas jár az eszemben. Gondolat­ban újra és újra lepergetem a szarvaslövés minden mozzanatát és nemhogy csappanna, hanem nőttön nő bennem a meggyőződés, hogy okvetlenül meglőttem azt a kívánatos vadat. Ekkor született meg visszavonhatatlan elhatározásom, hogy addig innen el nem megyek, amig át nem kutatom az erdőnek azt a részét, ahová érzésem szerint a halálra sebzett maral bemenekült. Az eddig orgonáló „hegyháti" bikák köze-14

Next

/
Oldalképek
Tartalom