A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-25 / 48. szám
BONTSUNK ANANÁSZT! 1. Az alján levő szárat éles késsel távolítsuk el. 2. A gyümölcsöt a levélkoronával együtt kettévágjuk. 3. Az ananászfeleket kettévágjuk, esetleg több szeletre is lehet. 4. A világosabb és keményebb középső részt távolítsuk el. 5. A gyümölcs húsát egyben fejtsük le a héjáról, de hagyjuk rajta. 6. Keresztben egye ént is darabokra vágjuk fel. 7. Az egyes darabkákat egymás mellett jobbrabalra kissé szétcsúsztatva igazítsuk el és helyezzük nagyobb tálra. HÉTVÉGE Asztalosinasnak szegődött el a lusta legény. Jó öreg mestere az első hetekben igen sok türelemmel viselte, hogy a legénye semmi lyen érdeklődést nem mutat a mesterség iránt. Hogy a fűrész úgy áll a kezében, mint az ostor, a gyalut úgy tartja, mint a fejszét, a szöget meg úgy fogja meg, mint aki egy undorító földigilisztát csíptet az ujjai közé. Ahogy telt-múlt az idő, úgy veszítette el türelmét a mester, és úgy szaporodott a legényben a nemtudomság. Nagykeservesen, de azért csak letelt valahogy az öt év inasidő. Ekkor a mester azt mondta a legénynek. — Nosza fiam, válassz magadnak anyagot, szerszámot hozzá, és csinálj egy konyhaasztalt. Én most a vásárba megyek, de három nap múltán, amikor megjövök — kész legyen ám az asztal, mert hogy mellette akarok vacsorálni. Ünnepi vacsora lesz, a szabadulóéved utolsó napjára illő vacsora. A mester mindenféle asztalosportékát pakolt a szekérre és elindult a vásárba. A legény meg ült a jószagú műhelyben, lógatta a kezét, lustán bele-belerúgott a földön kunkorodó, gyantaszagú forgácsba, de bizony úgy telt el a napja, hogy nem fogott szerszámot a kezébe. Aztán este lett és elment a kocsmába. Egy sarokasztalnál lógatta az orrát és fröccsöket ivott. Záróráig minden vendég hazament, ő meg csak ült a kocsmában, és rángatódzó fejjel csukladozott a sok fröccstöl. — Hát neked meg mi a bánatod, te legény?! — kérdezte tőle a kocsmáros. — Az az én bánatom Pintér uram, hogy komisz egy mesterem van nekem. — No, én azt tenéked el nem hihetem, te legény. Mert ismerem én a te mesteredet jól. Voltunk mi gyerekkori pajtások, voltunk bajtársak a harctéren, voltunk szomszédok is, és ő csinálta a lányom stafirungját, azt a szépséges bútorzatot a leányszobájába. Ezért én a te mesteredről semmi rosszat el nem hihetek. Ismerik őt szerte a széles vidéken, de róla egy rossz szót még nem mondott emberfia. Mert ő az az ember, akit mindenki magasztal, dicsér... Megütötte a legény fülét egy szó abból, amit a kocsmáros mondott: magasztal. Magasztal, magasztal — sosem hallotta még. Egyszercsak felcsillant a szeme, felállt a kocsmaasztaltól és hazament. Másnap, kora reggel, már nyitás előtt ott állt a mag- és takarmánykereskedés előtt, ahová elsőnek lépett be a bolt nyitása után. Hangos jó reggelt köszönt és kért fél kiló asztalmagot. Nagyot nézett a kereskedő, megismételtette, majd elmagyaráztatta vele, mit is akar, milyen is az az asztalmag, azazhogy magasztal. No, lett is erre rettenetes nevetés a boltban. Akkora, hogy a legény szégyenében kioldalazott a magkereskedésből. Hazafelé menet klókumulálta magában, hogy a magasztal nem lehet másmilyen portéka, csak olyan bababútor, amilyennel a mestere unokája szokott játszani. Hazament és ügyesen ellopta a kislány játékbútorai közül az asztalkát. Bedugta a lajbija alá, ásót, kapát csapott a vállára, és hátraosont a kert legvégébe, ahol a kisasztalt szépen elültette a földbe. Úgy, mint a babot, a borsót, meg a tökmagot szokás elültetni. A veteményt gondosan megöntözte, aztán türelmetlenül leste, várta, hogy az aprócska bútordarab majd csírázni kezd. De bizony hasztalan várta. Harmadnap alkonyaikor hazaért a mester a vásárból. Az első szava az volt, hogy: szép jó estét, a másik meg az, hogy: no, fiam, kész-e van az az asztal, a vizsgadarabod. — Késznek kész van — mondta a legény —, csak még igen zsenge. Várni kell Mester uram, anníg megmutathatom. Mert az én asztalom nem akármilyen asztal ám. Ha holnap megnézi, holnap még kicsi lesz. De ha vár kend vagy három hetet, akkora lesz az az asztal, hogy be sem fér az ajtón. — No, akkor várok — mondta a mester —, mert sokféle asztalt láttam, csináltam már az életem során, de ilyenről még csak nem is hallottam. Múlt az idő, aztán a három hét is letelt. A mester libát süttetett a feleségével, meg két hatalmas kenyeret. „Ne aggódj asszony, ma nagy asztalról eszünk. Elfér majd azon még egy hordó bor is, nem hogy egy liba, meg két kenyér. . ." A legény meg ideges volt, mert az eltelt három hét során még meg is trágyázta háromszor a földet, de az asztalnak még csak az egyik lába sem csírázott. Pedig hát milyen bőséges, kövér, frissen gőzölgő trágyát hordott rá az istállóból — közvetlenül a barmok lába alól. Az idő letelt s azt mondta a mester: no fiam, most már látni akarom az asztalodat! Mi mást tehetett a legény, nehézkes léptekkel hátrament a kertbe, föltűrte az inge ujját, és meztelen karral könyökig benyúlt a frissen öntözött talajba. Ujjai meg is lelték az asztalt. Cuppanva rántotta ki a sárból, de bizony az ugyanolyan, ugyanakkora volt, mint amikor elültette. Abban különbözött csupán, hogy sáros volt, meg trágyás és büdös. Restellkedve elörement a házba és lehajtott fővel tette le mestere elé az összerondított bababútort. Aztán csak állt szótlanul. A mester beleszagolt a levegőbe és azt mondta: — Igazán ügyes munka! Annál is inkább, mert asztal akart lenni és szék lett. Tehénszéklet. Nem nagy, de jó büdös. No fiam, én csak amondó vagyok, hogy szedd fel gyorsan a sátorfádat, aztán menj isten hírével! Ha pedig hazaértél, meséld el az édesanyádnak, hogy a mestered miért nem marasztalt tovább az inassorban. Aztán hallom, a faludban tegnap meghalt a harangozó. Próbálj meg inkább elszegődni az ö helyére ... KESZELI FERENC A LEGEK VILÁGA Hidat építeni a hatalmas folyókon mindig nagy feladatot rótt az emberek elé. Néha több évig tartó fáradságos és pontos munkát igényelt. Különösen a pillérek alapjának elké szítése okozott gondot a sebes sodrású folyókon, valamint a pillérek behelyezése a kimélyített „mederágyba". Ezért ma már egyre kevesebb pillért helyeznek el a folyók medrében. Sőt, a korszerű, függő kábelhidaknál (lánchidaknál) csak két pillérre támaszkodik a hídszerkezet. A kábelhidak sorában születtek eddig a világ legnagyobb nyílású hidjai. 1882-ben a New York-i Brooklyn híd volt az első a világ óriás kábelhidjai között. Az utána következők mind újabb és újabb rekordot állítottak fel, nyílá suk és magasságuk méreteivel. A George Washington híd (New York) egy-egy kapuzatának tömege a húszezer tonnát is meghaladta. A kábelkötegek átmérője egyenként megközelítette az egy métert. A kábelek elkészítéséhez annyi acélhuzalt használtak fel, amennyivel az Egyenlítőt négyszer körül lehetne keríteni. Néhány évvel ezelőtt (1981) Angliában a Humber folyó tengerbe torkolló öblében építették fel a világ eddigi legnagyobb kábelhídját. A tartóoszlopokat 36 méter mélységig rakták le. Az oszlopok magassága 162 A Humber folyó hídja méter. A híd nyílásának hossza 1410m. Négy forgalmi sávon haladhatnak a gépjármüvek, kettőn a gyalogosok és a kerékpárosok. Ügy látszik, a kábelhidak nyílásszélességének növelésében nincs megállás, mert a japánok már 1 780 méteres középső nyílású hidat építenek. A hidak már az ókortól kezdve fontos szerepet töltöttek be a közlekedésben és jelentőségük egyre növekszik. L. Š. 21
