A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-01 / 27. szám
A CSEMADOK ÉLETÉBŐL Huszonötödször vers- és prózamondó verseny a Jókai Napokon Egyfajta ,.sivárodunk"-érzet és pánikhangulat kap el, valahányszor a művészetek és az irodalom szükségességének megkérdőjelezésével találom szemben magam. Pedig ebben a „fele idő alatt duplát élni" jelszavú világban gyakran elhangzik a — számomra teljesen érthetetlen — kérdés: „Szükség van-e egyáltalán az ilyen gyakorlati hasznot nem hajtó fesztiválokra, mint amilyen a Jókai Napok is? Mi az értelme egy vers- és prózamondó versenynek?" A kérdés ilyetén felmerülése eleve vészhelyzetet jelez, s egyben azt is bizonyítja, hogy az elanyagiasodás a gyakorlatiasság mai fokán fel kell hívni a figyelmet értékeinkre, amelyek életünket megnemesithetik, széppé tehetik. De hadd ne szenteljem ezt az írást elemi és „magasabb rendű" szükségleteink taglalásának, hanem szögezzem le magát a tényt: még mindig sokan vagyunk, akik számára az írott és a mondott szöveg örömforrás tud lenni. A vers- és prózamondó verseny például egy a kevés fórumok közül, ahol a szó nem rekedt meg a felszínes kommunikáció szintjén, haVers mindenkinek nem rendeltetésének megfelelően továbbra is a gondolatközvetítés eszköze. A XXV. Jókai Napok vers- és prózamondóinak versenye megerősített abban a hitemben, hogy értékrendünkben a költészet lassacskán, de visszakerül az őt megillető helyre. Az idén kiváltképp a felnőttek kategóriájának versenyzőitől hallhattunk kiforrott, mondanivalójukban mindannyiunkhoz szóló előadásokat. Szinte mindegyik előadó hitelesen eggyé tudott válni az általa tolmácsolt művel; a színpadon valóban egyéniségek álltak. Nem volt uniformizált arctalanság, sem hallgathatatlan pátosz, hamis allűrök. Az V. kategória tíz versmondója nagyon átgondolt versválasztásról tett tanúbizonyságot — mindannyian rólunk-nekünk szóltak, akár Váci Mihály. Nagy László. Győry Dezső, Reményik Sándor, Heltai Jenő vagy Janus Pannonius versét tolmácsolták. A 400 évvel ezelőtt élt költő meglátásai ugyanolyan időszerűek voltak, mint Simonyi Imréé vagy Dsida Jenőé. Ebben a kategóriában a huszonévesektől a nyugdíjasokig minden korosztály képviselve volt, az utóbbiaknak külön köszönet és elismerés jár azért, hogy merték vállalni a pódiumot. Nem irigyeltem a zsűri helyzetét amikor meg kellett határoznia a három döntőbe jutó versmondó személyét, a bőség kosara ugyanis több lehetőséget kínált. (Bárcsak mindig igy lenne!) Hogy végül is hogyan alakult a sorrend? Az V. kategória győztese Varga Tibor lett, aki Váci Mihály Rokonok című versét mondta el derűs iróniával, jó értelemben vett profi színvonalon. A második helyet Juhász Mária kapta Nagy László Szépasszonyok mondókéi Gábrielre című versének bravúros megoldásáért. Megrázó verstolmácsolást hallhattunk a harmadik helyezett Varga Beától is. Simonyi Imre verse, a Zokogás mélyhegedűre és dobokra számomra az egyik nagy élmény volt. Az V. kategória prózamondói is ugyanolyan magas színvonalat képviseltek, mint a versmondók. Az első helyezett Józsa Mónika például úgy mondta el Lázár Ervin Hétfejű tündér című meséjét, hogy — a zsűri egyik tagjának. Szigeti Lászlónak a szavait idézve — „nem szüneteket tartott, hanem élt a csenddel." — Előadása egyfajta felhívás volt: nem biztos, hogy a kellő időben felismerjük az értékeket, de ha ez megtörtént, kötelesek vagyunk vigyázni rájuk, minden lehetséges módon megőrizni azokat. Egy hajszálnyi különbséggel szorult a második helyre Kamenár Éva, aki Esterházy Péter stílusbravúrjából, Csokonai Lili Tizenhét hattyújából montázsolta össze színházi produkciónak is beillő előadását. Jó érzékkel fedezte fel, hogy ennek az archaizált szövegnek az előadása micsoda újszerű megoldásokat kínál. Végül a közönség dija is az ő birtokába került. Orkzvskýné Horváth Erzsébet egy publicisztikai szöveg — Szalatnay Rezső: Három évi vakáció — puritán tolmácsolásával érdemelte ki a döntőbe jutást és a harmadik helyezést. Előadásában arra törekedett, hogy az értelmen keresztül hasson érzelmeinkre. Nem beszélhetek ilyen szuperiatívusokban a gimnazisták és középiskolások teljesítményéről. Az ö kategóriájukban mintha most kezdené éreztetni hatását a csökkentett anyanyelv- és irodalomóra-szám. A reáltantárgyak előtérbe helyezésének hatására kevesebben mondanak verset, prózát, s ennek a műfajnak az iskolai megbecsülése is kisebb, mint mondjuk egy matematikai olimpián elért eredményé. Pedig nem szabadna elsiklanunk afelett, hogy az IV. kategória versenyzői által választott művek milyen komor életérzésekről tanúskodnak. A zsűri elnöke, Soóky László értékelő beszédében ki is tért erre, mondván: „Megszomorodva hallgattam, hallgattuk, hogy ezek az életre készülő gyönyörű fiatal emberek mennyi vért, mennyi szennyet, mennyi szenvedést, gyötrelmet képesek megálmodni, befogadni, ne-Pillanatkép a Kiss Péntek Jószef rendezte Übii királyból A BIZTATÓ ÚTKERESÉSEK Amatőr színjátszóinkról a XXV. Jókai Napokon Hajdani, ugrásra kész színikritikusnak éreztem magam májúé derekán Komáromban (Komárno), amikor egy éjszaka — úgy éjfél körűi — az idei Jókai napok versenyprogramjának első napja után, a szervezők megkértek: másnap reggelre írjak kritikát az este látott produkcióról. Olyan volt ez a megbízatás, mint nagyra becsült, remek tollú elődeinké, akik a színházi premier után behajtattak a redakcióba, és sűrű szivar- vagy pipafüst közepette, olykor egyenesen szedőgépbe diktálták kritikájukat, amelyet a másnapi lapban érdeklődve böngészett a mélyen tisztelt olvasó ... De nemcsak a Görfol Jenő szerkesztette, naponta friss számmal és jóindulatú vitára is késztető cikkecskékkel megjelenő Visszhang miatt tűnt úgy, hogy amatőr szinjátszó együtteseink jubileumi fesztiválja a társadalmi történésekre gyorsan reagáló, a csoportok tagjainak kreativitását jótékonyan megsokszorozó, figyelemre méltó seregszemle igyekszik lenni. Ezúttal — az utóbbi esztendők pangása után — az történt, hogy a Komáromban bemutatott amatőrprodukciók zöme jó értelemben véve „földobta" a publikumot, amitől a hangulat is fesztiválszerűvé lett. A hazai magyar színjátszó együttesek egyhetes találkozóján bebizonyosodott, hogy bizonyos emberi és művészi értékek ma is jelen vannak a színjátszás iránt érdeklődőkben, és ezek — az anyanyelv őrzésének eltökélt szándékával együtt — méltóak a támogatásra. Diákos játékosság, irodalmi eszmények, társadalmi aktualitás, témaérzékeny darabválasztás, kísérletező kedv, egyszerű érzelmesség, időnként szinte meglepő szakmai biztonság — ezekkel a fogalmakkal lehet jellemezni a látott produkciókat. És ezek azok a szempontok, amelyek miatt érdemes volt végigülni az idei Jókai Napokra meghívott diákszínjátszók és felnőtt együttesek versenyműsorait. Példaképpen itt van rögtön a Csemadok lévai (Levice) alapszervezetének szinjátszó csoportja. Ők Görgey Gábor: Galopp a vérmezőn című drámáját adták elő vastapsot kapva a komáromi közönségtől; a fesztivált záró eredményhirdetéskor pedig a legjobb darabválasztás diját vehették át. A szóban forgó dráma 1951 -ben. Öriey Dénes nyugalmazott tábornok budapesti villájában játszódik, és a cselekménye egyetlen nap történetét eleveníti meg, ám hadd tegyem hozzá: micsoda nap eseményeit! A generális — aki a második világháború alatt vezérkari tiszt létére emberségből ellenállókat, kommunistákat bújtatott — szűkszavú és megfellebbezhetetlen kilakoltatási (ha úgy tetszik: kitelepítési) parancsot kap. A néző előtt hirtelen feltárul Öriey Dénes szorongató drámája, amely epizódja csuprán a tágabb világ históriájának, s amihez a háborút kővető évek emberi, társadalmi drámái adják a hátteret. Erre összpontosította figyelmét a darabválasztás tekintetében immár több éve rendkívül igényes lévaiak rendezője: Újváry László. amikor a Galopp a vérmezőn színre vitele mellet döntött. A nyomtatásban 1983-ban megjelent dráma lényege ugyanis olyan — a csehszlovákiai magyar nézőtől sem idegen — kérdéseket feszeget, amelyek egy adott korszakhoz kötöttek ugyan, mégsem érezzük őket végleg lefutottaknak, avagy másként felvetődőknek... A színen nem hősök, hanem emberek vínak egymással s önnönmagukkal — a cselekvés, az ügy, a megtartás esélyét keresve közben a mindennapokban és a történelemben. A lévaiak maroknyi csapata árnyalt és bensőséges hangvételű előadással rukkolt ki Komáromban, bár a még koncentráltabb rendezés, a még átéltebb színészi játék, a még izzóbb hangulati háttér okvetlenül javára válnék e bátor produkciónak. Nemkevésbé szerencsésen érkezett meg a Csemadok muzslai (Mužla) alapszervezetének Jókai Színpadára a társadalmi témák iránt rendkívül érzékeny Ján Solovič: Kemény dió című vígjátéka. Azért szerencsésen, mert épp ott volt hét tehetséges szereplő, és 6
