A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-11 / 46. szám
FALUMÚZEUM A FŐTÉREN Az 57 esztendős asszony megáll a szürke, kopott főtéri saroképület előtt. Köténye öblös zsebéből kulcscsomót húz elő, kinyitja a kertkaput, szélesre tárja a ház bejárati ajtaját is. Melegen süt a nap, ökörnyál úszik a levegőben. — Jó az idő, hát kiszellőztetem a helyiségeket — dünnyögi maga elé a fájós lábú gondnoknő —, elkél a friss levegő ezeknek a százéves tárgyaknak, ruhadaraboknak. Az első palásti (Ptášfovce) tájházat, ha jól tudom, pár évvel a háború után, az ötvenes évek elején, a kastélyépület néhány szobájában rendezte be a község Csemadok-alapszervezete. A falu lakói az első kérő szóra, szíves-örömest megváltak kedves használati tárgyaik egynémelyikétől, hogy a „parasztmúzeum’’ megnyithassa kapuit. — A környéken — emlékezik Júlia néni — elsőként mi alapítottunk falusi tájházat. S erre büszke is volt a település apraja-nagyja. Szinte minden család felkínált valamilyen tárgyat: drótozott cserépkorsót, brokát rakott szoknyát, hímzett ingvállat, tisztára sikált köpülöt, hosszú nyelű favillát, vagy valami egyebet a portán nélkülözhető holmijaik közül. Senki ajándékát nem illett, nem lehetett visszautasítani. Nem vigyázta gondnok a szobákat, a közszemlére bocsájtott tárgyakat, egymásra zsúfolva állt a sok portéka, s mivel az épület tetőzete is beázott, rövidesen sok tárgy a hasznavehetet-Engem — jelenti ki Racskó Magda — leginkább a régi ruhák érdekelnek lenségig megrongálódott: penészgomba tette tönkre a szépséges ruhákat, de a fából készült eszközöket is kikezdte az idő vasfoga: szúbogarak rágták szét a cséphadarókat, kendertörőket, rokkákat, szépen megmunkált guzsalyokat. A hatvanas évek végén a kastélyt a földműves-szövetkezet vette birtokába, s a falumúzeum — költözködni kényszerült. Mintegy másfél évtizeden át az alapiskola egyik helyiségében, egymás hegyén-hátán hevertek a múltidéző portékák. Szerencsére a tizedforduló táján a község kulturális alapszervezetének elnöke, a lelkes Gyenes István megelégelte az áldatlan helyzetet, s elhatározta: a falu közepén megárvult középületet tájházzá alakítja. A nemzeti bizottság elnöke támogatta elképzelését, így hamarosan bekerülhettek az egykori bolt és takarékpénztár három helyiségébe a tárgyak, ruhaneműk. — Sajnos, aránylag kevés holmit tudtunk átmenteni — kesereg Júlia néni —, sok értékes dolog ugyanis tönkrement a kényszertárolás évei alatt. Néhány asszonytársammal kitakarítottuk az épületet. És újfent hozzáláthattunk a régi tárgyak gyűjtéséhez, a hiány mielőbbi pótlásához. Az első tájház anyagának gyűjtésénél elsősorban Oroszlán József nyugdíjas tanító jeleskedett, most viszont a Csemadok palásti alapszervezetének első elnöke. Pásztor József és Gál János tett ki magáért. Az élethű rongybábukra pedig a nyolcvan esztendős Velebni Margit néni rakta fel nagy szakértelemmel a hagyományos palásti népviseleti darabokat. — Igaz, egyelőre még nincs a háznak rendszeres nyitvatartási rendje — morfondíroz Jelen Lászlóné, miközben tollseprűjével átporolja az egyes tárgyakat —, de látogatónk így is sűrűn akad. A faluban mindenki tudja: ha valaki a falumúzeumot szeretné látni, hozzám kell jönnie, s én bármikor szívesen eljövök, kinyitom az érdeklődők előtt az épület ajtaját. Pedig munkám, dolgom, egyéb elfoglaltságom akadna a porta körül, vagy a háztájiban nekem is. Júlia néni az egyik helyiség felét elfoglaló vetett ágyhoz lép. Végigsimitja az egymásra polcozott, kézzel hímzett cihákba bújtatott párnákat. Ezeket — pihen meg a vánkosokon a tekintete — mind én ajándékoztam a tájháznak. Az iskola diákjai a falumúzeumtól kölcsönözték a minap lezajlott szüreti felvonuláshoz a népviseleti ruhákat. Most már égető szükség volna iktatni, leltárba venni a tárlat anyagát. Jókedvű gyerekcsapat nyitja rá a nénire az ajtót. A magyar alapiskola tanulói érkeztek. — Pionírcsapatunk elhatározta — jelenti ki Kneisel Edit, a szószólójuk —, hogy hamarosan védnökséget vállal az épület felett. S a munkában — Ígéretük — Ez a csecses korsó — fedezi fel Kissimonyi Zsolt —, a nagyapámé volt szerint — oktatóinkra is lehet majd számítani. — Úgy ám — helyesel a barátnője, Jánosik Renáta is —•, s az igazgató bácsink is besegít, hisz jeles kultúrmunkás. — Már többször jártam a falak között — szólal meg a matrózblúzos Racskó Magdolna —, de mindig az ingek, pruszlikok tetszenek leginkább. — Nicsak — kurjant a belső szobából Kissimonyi Zsolt —, ez a csecses korsó a nagyapámé volt. Megismerem, meg aztán rá is írta a nevét. 6