A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-11 / 46. szám
PRÁGÁBAN -MINT OTTHON... Nem tudom, mások hogy vannak az utazással. Nekem az utazás — kivált messzibbre — mindig azt jelenti, hogy rövid időre megszabadulhatok itthoni gondjaimtól. Mint egy színházi előadásban a szünet, valami olyan az utazás. Az előadás — itthoni életem — megáll kicsit. Lehet frissítőt inni, fecsegni a büfében, bámészkodni, kikapcsolódni; de közben az ünnepi ruhák, a plakátok, az elkapott párbeszédek mind-mind az előadásra emlékeztetnek. Szóval: az ember a szünetben is éli az előadást. Valahogy így vagyok Prágában is, valahányszor felruccanok oda. Az itthon gondjaiból szeretnék kikapcsolódni, mégis minduntalan jó érzéssel fedezem fel, hogy amott is otthon vagyok. Az étteremben, a színházban, a villamoson, az áruházban, avagy az utcán, gyalogszerrel barangolva a Hradzsinban, a Vence; téren, a Károly hídon, a Királyok útján, a Kis oldal hangulatos utcáin, az Orloj környékén ... Lakóházakat, templomokat, freskókat, szobrokat, sírköveket, vagy akár embert, motort. madarat szemlélve ... Vasárnap van, kora délelőtti csendesség ben pihen az Óvárosi tér. Az üzletek is lehunyt szemmel pihennek a zárt ajtók, a lehúzott vasredönyök mögött. A méla harangkongásra sem elevenedik meg semmi. A padok egyikén csokornyakkendős, szemüveges férfi ül. Század eleji hivatalnoki pedantériája s ülő alakja mögött az őszi álmosságba burkolódzó utcák csendje olyan, mintha réges-régi képes levelezőlap utcafotója lépne át a valóságba. A férfi lassú mozdulattal igazítja kifogástalanul vasalt nadrágjának élét, szemüvegén egy felhővonulat után megvillan a napsugár és arcát komoly méltósággal fordítja az októberi napfény felé, mintha tartózkodna minden mohó gesztustól. Aztán ... aztán a templom felől fehér csipkegalléros, kivasámapositott hölgy lejt esernyővel a hóna alatt a hivatalnok külsejű férfi felé. Kedves, de kiszámított mérséklettel biccent, mire a csokornyakkendős kissé görnyedt tartásba emelkedve várja be kézcsókra a hölgyet. De ez az állóképnek tetsző jelenet is csak pillanatokig tart; utána már egyre inkább benépesül az eddig csöndes tér. Berregő süvöltéssel húz át a tér melletti utcán két fekete bukósisakos, láthatatlan arcú siheder. Motorjukat megdöntik, pontos párhuzamban robognak, füstjük kékesen lebegő csikót hagy maga után. Az őszi csend összetörve, és a jelen saját vágányaira zökken. A Moldva partjára nyíló utcán egymás után húznak el a folyóhoz igyekvő személyautók. Egy vidéki rendszámú Wartburg itt, az utca felső végén keres parkolóhelyet. Amikor megáll, nagy gyermek bújik elő belőle; s amikor a szülők is kiszálltak már, rengő keblű anyukájuk úgy terelgeti őket, mint kotlós a csibéit. A rozzant Wartburg mellé most egy fényesre mosott Mercedes kanyarodik. Könnyű kalapot viselő férfi gömölyded. színes ruhájú aszszonyságot segít ki a puha bőrrel szegett ülésről. Karperecéi úgy csengenek közben, mintha apró csengettyűk volnának. A férfi homlokára tolja sötét szemüvegét, elégedetlenül dörmög valamit, majd rövid tanácskozás után visszaülnek a kocsiba anélkül, hogy kikapcsolták volna sztereómagnójukat... Aki nem a csodakocsit figyeli — mint például a ki tudja honnan jött öreg parasztbácsi, akinek alighanem a reuma görbíthette meg furcsa hullámvonalban a hátát —, hanem az ég felé pillant, az láthatja: valóban csak FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY egy-két macskaugrásnyíra van innen a Moldva. Fenn a magasban ugyanis néhány sirály köröz. Szárnyaikat kitárják, hosszan suhannak rezzenetlenül. Repülőmutatványukra egyre többen figyelnek, és a madarak, mintha produkálni akarnák magukat, úsznak, lebegnek. emelkednek, süllyednek anélkül, hogy számycsapással segítenének magukon. 4
