A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
HÚSZ ESZTENDŐNK ELSZALADT... Nekünk, harmadikosoknak ez a nap is olyan volt, mint a többi, ám egy helyiséggel odébb, a negyedikesek már reggel óta a kínok kínját élték át: nyolctól érettségi szakdolgozatukat körmölték. Persze, azért nálunk is akadt izgalom bőven, hogy mást ne mondjak: fél tizenegy után Macsek tanár úr feleltetéshez készülődött... Macsek tanár úrról különben illik tudni, hogy felettébb szigorú, ám módfelett igazságos pedagógus volt. Ritkán hiányoztunk az órájáról, most is csak Anni és barátnője padja állt üresen. Ők, malacetetés ürügyén, épp végzős szívszerelmük kisegítésén buzgólkodtak. Bevett szokás volt az alma materben, hogy minden évben a harmadik évfolyam tanulói a konyhahulladékon sertéseket neveltek, s az állatokért kapott pénzből a tanév végén többnyire külhoni kirándulást szervezett az osztály. Az óra derekán Annáék visszajöttek a tanterembe. — Etetni voltunk — rebegték félmosollyal, s már indultak is volna a helyükre. — Hát persze — szólalt meg ekkor maró gúnnyal a szikár pedagógus reszelős hangján —, a szomszéd osztályban, ugye? Ráfagyott a mosoly a szőke leány arcára, kisvártatva azonban a tanár fanyarul elmosolyintotta magát, mire mi is harsány nevetésben merészeltünk kitömi ... • Anna asszony másodmagával egy tenyérnyi, irodává előléptetett helyiségben dolgozik: az Ipolysági (Šahy) Egységes Földműves-szövetkezet gépalkatrész-raktárkészletének a nyilvántartását vezeti. A kedvemért röpke pihenőszünetet engedélyez magának, s a hirtelen ránk szakadt csendben élete, sorsa alakulásáról kezd mesélni. — A szüleim a mezőgazdaságban dolgoztak — szedegeti apránként az emlékmorzsákat —, jószággondozással keresték a kenyerüket. Engem viszont, lány létemre, a gépek érdekeltek leginkább. Végtelenül örültem, amikor a sági szakközépiskolába kerültem. A négy esztendő gyorsan elszaladt. Az érettségi után nem mentem haza Kürtre (Strekov), Ipolyságon maradtam. Sándornak ugyanis, a remekül röplabdázó férjemnek a városka földműves-szövetkezetének az elnöke helyben ágazatvezetöi állást biztosított. Ezerkilencszázhatvankilencben tartottuk a lakodalmunkat. A pályakezdő Kiss-házaspár telkes sarokházat vásárolt magának Ságon, és fészküket azóta is állandóan szépítgetik, csinosítgatják. — A két „trónörökösre’' sem kellett soká várni — villantja elő Anna fehér fogsorát —, Anikó most 18 éves, a helybéli szlovák tanítási nyelvű középis-NOTESZLAPOK — A reginek a sokszorosára duzzadt az adminisztráció — panaszolja Anna aszszony kola diákja, a 17 esztendős Sándor fiunk meg esztergályos szakipari tanuló. — A GYES leteltével azonnal munkába álltam, s azóta 1975-től, megszakítás nélkül ugyanazon a helyen dolgozom. Látod, nem lettem hűtlen a mezőgazdasághoz. Jól keresek, megtaláltam a közösben a számításomat. * — Évek óta — fog panaszkodásba — mi is krónikus alkatrészhiánnyal küzdünk, a traktorosok pedig, ha nem kapják meg a kívánt csavart, pótszerkentyűt, minket szapulnak. Holott minket igazságtalanul vádolnak, adnánk szíves-örömest akármit, ha lenne raktáron. — Helyben dolgozom, nem kell naponta zsúfolt autóbuszokon vagy vonaton utaznom, ingáznom. Helyben, a szövetkezet üzemi étkezdéjében ebédelek. Jól főznek ... Télen leginkább kézimunkázni szoktam. Kötni, horgolni egyaránt szeretek. A férjem méhészkedik is, s mostanság már én is besegítek neki a munkába. Tavasztól őszig a kertben, a háztájiban is rengeteg a tennivaló. Annát telefonon keresik. — Arra a feladatra — folytatja azonban pár perc múltán a beszélgetést —, amit 13 éve egyetlen személy végzett, most hárman vagyunk. Mindig újabb és újabb gépcsodák jelennek meg a mezőgazdaságban is, s persze rengeteg alkatrész kell hozzájuk, amiket viszont — sajnos — ma már az ország legkülönbözőbb szögleteiből kell, lehet csak beszerezni. Több millió korona értékű portéka van a gondjainkra bízva. A fiatalasszony nem mondja, de én, mivel tudom, megemlítem: két személyautójuk van, egy kivénhedt Moszkvics, meg egy vadonatúj Škoda. A szövetkezet jóvoltából többször jártak jutalomüdülésen, a kölcsöneiket is törlesztették már, persze, azért így is akad helye minden fillérjüknek. — Nagyok a gyerekek — jegyzi meg Anni —, hovatovább a kelengyéjük gyűjtésével kell foglalkoznunk. Két, olajfoltos kezeslábasba bújt fiatalember nyitja ránk az ajtót. Pótalkatrészért jöttek, Kissné Balia Anna nem ér rá tovább velem foglalkozni... ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvétele 1. Vitázunk Amolyan sarki vitába keveredtem. Utcánk egyik hetek óta nem világitó ostorlámpája alatt szólalkoztak össze a szomszédok. Az egyik kijelentette: kezd elege lenni abból, hogy sok esetben a hangsúlyozott célkitűzésekről menet közben kiderül: hibásak, esetenként egyenesen helytelenek. Ám ha már előfordul ilyesmi — fűzi hozzá a másik —, akkor legyen lehetőség, legyen hajlandóság az értelmes korrekcióra. Jómagam is egyetértek ezzel, bár meggyőződésem, hogy az ilyenfajta korrekcióhoz manapság már nem kell különösebben jóváhagyó áldás. Már csak azért sem, mert a hatékonyság, a minőség, a termékszerkezet-váltás, a takarékosság, az ésszerűbb gazdálkodás nem új fogalmak, hanem épp ellenkezőleg : minden eredményes gazdaság alapjai. Legfeljebb arról lehet szó, hogy jó ideig mintha megfeledkeztünk volna róluk. Mi tagadás: egyesek bizony manapság sem örülnek, ha valaki eszükbe juttatja. Újságírói munkám során én magam is nemegyszer találkoztam olyan vállalatvezetőkkel, akik talán pozicióféltésből, talán presztízsharcból úgy tettek, mintha mit sem hallottak volna hatékonyságról, munkaszervezésről vagy a munkaidő kihasználásáról. Pedig a hétköznapok íratlan törvénye, hogy egy ország gazdagodásához a társadalom tagjainak sokat és főképpen kiváló minőségű munkát végezve kell dolgozniuk. Gondolom, nem kell hozzá bővebb magyarázat, hogy az utóbbi időszak közgazdasági kisszótárában miért éppen a minőség és a munkaidőalap lett az egyik-másik leggyakrabban emlegetett fogalom. A válasz ugyanis egyértelmű: a holtpontra jutás egyik legfőbb oka a laza munkakövetelményekben, illetve a munkaidő gyenge kihasználásában keresendő. Sarkosan fogalmazva: a becslések szerint hazánkban a munkaidőalap egynegyede-egyharmada tekinthető elfecsérelnek. A gyakorlatban ez számit annak az időnek, ami mögött nincs mérhető teljesítmény. Természetesen, más oldalról is közelíthetünk ehhez a témához. Olymódon, hogy leszögezzük: a gyatra minőséget eredményező munka, illetve a munkaidő-veszteségek igazi okai a gazdasági élet működésének gyengeségeiben keresendők, s alapvetően nem az emberek szorgalmával van baj. Kézenfekvő igazság: a munkaidőt munkával kell kitölteni, méghozzá úgy, hogy a vállalatok szándékai és a dolgozók egyéni érdekei nem egymás ellentétei, hanem egymás kiegészítői legyenek. Mondhatnám úgy is: egymás édestestvéreiként. És nem az elkényelmesedett viszonyokhoz igazodva, hanem éppen fordítva, a kényelmesebbeket nagyobb tempóra kényszerítve. Egészséges versenyt gerjesztve; és ha másként nem megy, akkor a rend, a fegyelem, a teljesítménykövetelmények szigorításéval. Mert a fegyelem és az ezzel járó lépésváltás. nomeg a minőség kérdésének előtérbe kerülése gazdasági életünkben nem egyszerűen erkölcsi kérdés, hanem létkérdés. Lényegében a holnapunk függ ettől. És a munkaidő rangja és intenzitása, a minőség kérdése puszta ráolvasással aligha tud kimozdulni jelenlegi helyzetéből. A tartós sikerek záloga nem egyéb, mint az, hogy a szavak ne maradjanak szavak, hanem váljanak gyakorlattá. Sarki vitánkat lezárva, ennyiben maradunk a két szomszéddal. Lám, mégiscsak van értelme a nyílt szónak. 2. Útszéli talány Józsi, a közgazdász utóvizsgára; Oszkár, az üzletkötő négy kereskedőtársával árubemutatóra; Mária, a biztosítói alkalmazott fejtágítóra; három üzemrendész vagyonvédelmi tanácskozásra, a hírlapíró sajtótájékoztatóra, három programozási szakember tanfolyam-előkészítőre, két muzeológus konferenciára, egy építészmérnök vízumért a francia követségre, egy élsportoló a Károly Egyetemre halasztásért, két filmgyári dolgozó a központi igazgatóságra nyomtatványokért ... Régi ismerőseim egyike, akinek kertje a szlovák fővárost Prágával összekötő autópálya bratislavai torkolatánál van, egy szeptember végi hajnalon odaballagott kertjének alsó sarkába és pontban ötkor számolni kezdte a Prága felé tartó személyautókat. „Megbuktam. Eljutottam kétszázig és kezdhettem elölről az egészet. Örökké összekevertem, így sohasem fogom megtudni, hány autó robogott el előttem Prága felé azon a reggelen" — mondta két-három nappal később, amikor behívott a benzinkút melletti presszóba egy kávéra. Tény, hogy aránylag sokan és sokat járunk Prágába. Oda járunk tanácskozni, ülésezni, értekezni, árut választani, kitüntetést átvenni, külföldre induló repülőre szállni, gyógyulni, tanulni, kirakatokat nézni, az üzletek jobb ellátottságában bízni, extra szemüvegkeretet nézni... „Rejtély, honnan van a prágai utcán hétköznap délelőtt annyi ember?" — mondta Zdenék Horčík, Prága új főpolgármestere a minap adott nyilatkozatainak egyikében. Rejtély? Én mintha sejteném. 3. íróasztalérdek Tizenöt nap. Aki adminisztrátor, személyzetis vagy félfogadási joggal felru-12
