A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
Az Irodalmi Szemle három évtizede A csehszlovákiai magyar irodalmi és szellemi élet rendkívül jelentős eseménye volt az Irodalmi Szemle első számának megjelenése harminc esztendővel ezelőtt, 1958 októberében. A szárnyait bontogató, a sematizmustól is fertőzött csehszlovákiai magyar irodalomnak bizony nagy szüksége volt már erre a folyóiratra, hiszen egyetlen napilapunk és néhány hetilapunk — érthető okok miatt — nem tudott kellő helyet és lehetőséget biztosítani íróink számára a publikálásra, a szakmai kérdések alapos megvitatására. A folyóirat születését többéves vita és szervező munka előzte meg, s olyannyira akarta minden magyar tollforgató, hogy az akadékoskodók és kételkedők is kénytelenek voltak elismerni a lap indítását nem lehet tovább halogatni. Sokan bábáskodtak az Irodalmi Szemle bölcsőjénél: Fábry Zoltán, Turczel Lajos, Sas Andor. Bábi Tibor, Dobos László, Csanda Sándor, Tóth Tibor, Egri Viktor — s gondolom a felsorolást még folytatni lehetne. A fiatalabb nemzedék tisztelettel és hálával emlékezik rájuk, s tán egy kissé irigykedve is, hogy részesei lehettek a teremtés csodájának. Igaz, az első lépések nem voltak magabiztosak és határozottak, a tapasztalat hiánya éreztette a hatását, de mindezt pótolta a lelkesedés, a tenni akarás, az ügy szeretete. Alkalmam nyílt rá, hogy átlapozzam az Irodalmi Szemlének az indulást követő néhány évfolyamát. A versek zöme átlagosnak mondható, a novellák között is csak elvétve akad figyelemre méltó, de ezek a folyóiratszámok mégis nyomot hagytak bennem. Szinte sugárzott belőlük az élni akarás, a kibontakozás igénye. Az Irodalmi Szemle a csehszlovákiai magyar irodalom műhelyeként indult, ám az első pillanattól kezdve szűknek érezte ezt a keretet. Odafigyelt a szlovák és a cseh irodalmi élet eseményeire, s rendszeresen foglalkozott a szovjet és a világirodalommal is. Már 1960-ban cikket közölt a televízió helyéről és szerepéről, jóllehet abban az időben még száz lakosra sem jutott egy tévékészülék mifelénk. De szívügyének érezte az Irodalmi Szemle a csehszlovákiai magyar amatőr művészeti mozgalmat is; az általa szervezett ankétba számos kiváló szakmabeli kapcsolódott be és fejtette ki ma is tanulságos véleményét. Ki hinné, hogy az Irodalmi Szemlének az idő tájt nyelvművelő rovata is volt, vagy hogy rendszeresen közölt filmrecenziókat. Külön szerettem volna szólni a riportokról. A hőskorban a folyóirat minden számában megjelent egy terjedelmes riport, amely egy-egy magyarok lakta tájegységet mutatott be az olvasónak. Ezeknek az írásoknak a többsége ma is üdének tűnik, nyelvezetük kimunkált, már-már költői magaslatokba emelkedik. A huszonegy éves Cselényi László például így indítja egyik riportját: „A hegyek népes kondákban delelnek itten, összeröffennek néhol s meg-megugranak egymástól, játszanak a tájjal, akárha valami nagy-nagy gyerekek volnának, idomtalan gyermek-óriások, s a pásztor fölöttük, a rakoncátlan óriások fölött, az ég lenne, mely méltóságos, megfontolt-bölcs pillantásokkal integeti rendre a gondjára bízott nyájat." De idézhettem volna Dobos László vagy Gyurcsó István riportjaiból is, mindmind a szó valódi értelmében vett irodalmi riport. Vajon hová tűnt ez a műfaj a csehszlovákiai magyar irodalomból? S miért nem karolja fel az Irodalmi Szemle ma is, úgy mint közel harminc évvel ezelőtt? Persze a mulasztásban nemcsak a folyóirat a ludas, elvégre a lapot ma is írók írják, az Irodalmi Szemle színvonala a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetét is tükrözi egyszersmind, hiszen csak az elkészült müvek jelenhetnek meg, a megírásra várókat legfeljebb elképzelhetjük magunknak. De éppen a riportok hiánya miatt érzem úgy, mintha a mai Irodalmi Szemle kevésbé lenne aktív az irodalomszervezésben, az irodalmi élet állóvizeinek felkavarásában. Igaz, a hosszú átfutási idő, a nyomda késlekedése megnehezíti a szerkesztők amúgy sem könnyű dolgát, s alighanem jónéhány szerzőnek is elveszi a kedvét a publikálástól. Irodalmi publicisztikánk általános válságáért sem lenne szabad a folyóiratot okolni, de mindezt tekintetbe véve is hiányo-Tóth Árpád és a Magas-Tátra Fábry Zoltán már az ötvenes évek elején Tóth Árpádról szóló tanulmányában {Debrecentől a Tátráig) felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a költőről szóló írások, megemlékezések csak futólag érintik tátrai tartózkodását és egy-két versét idézve, nem szentelnek bővebb terjedelmet e versek születésének, érzelmi töltetének. Pedig — írja Fábry Zoltán —“Tájunk, egünk, népünk szervesen belenőtt költészetébe. „Mondhatjuk így is: természetlátása itt kapta meg döntő indítékát, eltékozolhatatlan anyagát. Húsz éven át minden nyáron a szepességi Svedléren ólt.. . természeti képe, ezek hiánytalan és hibátlan megélései innen datálódnak. Ha azt olvassuk: egy kedves dombhát s vén útja, mely lomhán ivei. Nagy mélyzöld fenyvesek friss esőtől nedves árnya, akkor a most már vonattal átmetszett svedléri Malomhegy képe ídéződik elénk. Amikor baja már elhatalmasodott a Tátra lesz a Mekkája. A tátrafünedi erkélyről magához öleli az egész poprádi fennsíkot: Kis falvak, pötömnyi békék Adjatok jó éjszakát... Álmodjam rólatok ma! Míg csöndetek takar, Pelyhes csönd, szívig és állig. Tán zsongul az árva zavar. Rámsimítja az álom Sugárzó szép tenyerét S kiformálja szivemből A béke rozskenyerét Nem véletlen, hogy Fábry Zoltán ezekben az években többször visszatért Tóth Árpád költészetéhez, hiszen sorstársának érzi, ö is a Tátrában keres tüdöbajára gyógyulást és nyomon követheti a költő által megénekelt természeti képeket, az eléje táruló tájat, írásából kitűnik, hogy a versek valóságtórképét pontosan ismeri. Tóth Árpád költészetét Fábry sok-sok jelzővel illette: A valóság köl-A1 *ť_í-Ar-ňtŕJA < tője, az emberség poétája, békevágyó, akinek versei avulatlanul színesedtek és ízesedtek. Sőt, történelmi szellemsorba Ady és József Attila közé helyezi. Merészen kijelentve: „Igen : Tóth Árpád és senki más!" Tóth Árpád tátrai hétköznapjairól azok a levelezőlapok, szanatóriumi étlapkártyák, vallanak, amelyeket kislányának, Eszterkének küldözgetett. Ezeknek egy részét Tóth Eszter Apu cimu nagysikerű könyvében találhatjuk. A levelezőlapokon elsősorban a rajzok dominálnak és mellettük, alattuk, felettük rövid magyarázó szöveg van. Tóth Árpád nagyon szeretett rajzolni és kislányának Így mesélte el az erdei állatok, a mackók, mókusok, madarak, valamint Vág doktor két kutyájának (Valdí és Hekszi) mulatságos történeteit. Ezek a pillanatszülte tinta- és ceruzarajzok, melyeken legtöbbször a költő is látható (hol hóban gyalogolva, hol lepkehálóval a vonatból integetve, fotelban üldögélve, pokrócba burkolózva, könyvvel, esernyővel, kutyával, mókussal stb.) gyermekére, mint ahogy Tóth Eszter írja, nagyon hatottak: „... nekem az a külön örömöm is megvolt, hogy apu lerajzolta hősei valóban léteztek, mint személyes ismerősöm. Minden igaz volt, amit nekem a tátrai állatokról megírt, lerajzolt." Az Este a kilátón című versében a hegyeket jégbundás vén pásztorokhoz hasonlítja, akik őrzik a nagy csendet, és nagytőgyű fehér fellegek halkan suhannak, és békét ellenek. A természet lett a menedéke, tudva már, hogy csak ez a tiszta csönd, ez az ózondús levegő hosszabbíthatja meg életének mécsvilágát. Néha elfogja a félelem, a szomorúság, a kétségbeesés, aztán beletörődik a megváltozhatatlanba. Új tavaszig vagy halálig cimü versében erről így vall: Most itt ülök, roppant hegyek közt. Betegen a többi beteg közt. Múltnak háttal, halállal szemközt. Dopisnica 10
