A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-28 / 44. szám

IDÉNY ELŐTT IDÉNY UTÁN

Tanár úr kérem (D. Streda)

A színházi évad nyárutón, pontosabban szeptember első napjaiban kezdődik. Ez persze valójában a hivatásos színházakat kötelezi, hiszen számukra ez, ugyanúgy, mint az iskolákban, a munkakezdést jelenti a nyári szünet után. Nem jellemző ez, sajnos, amatőr együtteseinkre. A kivétel természetesen erősíti a szabályt, mert tudomásopn van olyan együttesekről, amelyek már javává rimaszombati Anonym Színházi Csoport egyik kiváló tagja

A duna szerdahelyi Fókusz szereplője

ban dolgoznak, játsszák az előző évadban bemutatott darabot, sőt túl vannak már az új olvasópróbákon is. Valahol ez az ideális, ez az, ami életet, rendszert ad a csoport közösségi életének. Tudom azt, hogy jólesik pihenni, élni az elért sikerek emlékeiből, de ebből még nem lesz előadás.

Valamikor régen egy ismerősöm az amatőr színjátszó együttest egy kályhához hasonlította. Ha a parázs megmarad, csak fel kell szítani a tüzet, rá kell rakni, s ég tovább. De amint kialszik, ki kell tisztítani, újra alapozni, befűteni, s még ekkor sem biztos, hogy lesz-e belőle tűz és árasztani fogja-e a meleget. Október vége felé járunk, s ha nem akarjuk, hogy füzünk kialudjék, itt a legfőbb ideje, hogy lángra lobbantsuk a hunyó parazsat.

Mi a gyakorlat, a szomorú valóság? A szeptember és az október elszalad, észre sem vesszük, majd jönnek a „hosszú téli esték". Nem tudom. Önök hogy vannak vele, de szerintem ilyenek már rég nincsenek. A november és a december az, amikor a közösségi munkára, életre jut a legkevesebb idő. A latyakos, hideg novemberi estében vajon kinek van kedve kimenni a házból? Decemberben pedig jön a nagytakarítás, a fejetlen rohanás, vásárlás. Ekkor szokott úgy határozni a csoport, hogy januárban kezdi a munkát. Ebből is az új év köszöntésére legalább egy hét megy el, míg végre a hónap végén először találkozik a csapat, persze már nem a régi gárda, mert ugye, sokan „egy évvel ismét öregebbek lettek", s már végképp abbahagyják, vagy inkább egy évet „pihennek". Ez utóbbi egyenlő az előzővel. Én tudom azt, hogy a nyári uborkaszezon alatt mindenki megszokta azt, hogy a hétből hét nappal saját maga rendelkezik, és a saját kényelmük redukálását jelenti a kezdeti időszakban a kimozdulás és a munka utáni próba, de amikor a szereposztáson és az első olvasópróbákon túl vagyunk, a heti egy két napos próbákat zokszó nélkül bővítik ki a soronkívüliek, amelyek a bemutató előtti hetekben már szükségessé válnak. S ilyenkor már senki sem érez fáradtságot, hanem nyugtalanságot, izgalmat, várja a varázst, amelyet a bemutató hoz. S ha a bemutatót sikerül még a téli hónapokban megtartani, vagy legalábbis az előadást színpadra állítani, marad idő még a családi kötelességekre is az ünnepek előtt.

Az elmúlt színházi évadot szeretném néhány gondolat és adat erejéig felidézni. Két központi rendezvénye volt az amatőr színjátszásnak, a Jókai Napok 25. alkalommal és a Duna Menti Tavasz 13. alkalommal. Az utolsó oklevél átadása után, miután kifújtuk magunkat, elmondhattuk azt, hogy két nagyon szép, emlékekben gazdag rendezvényt zártunk. Mindkét fesztivál szervezésileg magas fokon állott. Köszönhető ez az előkészítő bizottságok és a stábok összeszokott munkájának. Ráadásul mindkét rendezvény nemhogy egyszerűsödött, de még jobban bonyolódott — a cél érdekében.

6