A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-14 / 42. szám
A kisplasztikái gyűjtemény egy része: előtérben a Lavkovoi Madonna «aw 4 lapidárium bejárata Séta a „ múzsák szigetén” Azok a forró augusztusi napok még Szlovákiának ezt a legészakibb csücskét is szubtrópusi övezetté változtatták néhány hétre. Az Árvái Beszkidek és a Choč hegység másfél ezer méter magas csúcsain talán még elviselhető lehetett a kiima, de oda azért mégsem másztak fel egy kis friss levegőért azok, akik autóval, tarka sátrakkal és mindenféle turistafelszereléssel letáboroztak hazánk egyik legnagyobb mesterséges tava: az árvái vizduzzasztó partján. Mert bármily egészséges is a hegymászás, itt már évek óta végérvényesen a víz nyújtotta élvezetek dominálnak, ilyen szempontból pedig a kánikula csak mindenki előnyére vált: igazi „pancsolóvá” temperálta a hatalmas hegyi tó máskor bizony sokak számára elriasztóan hűvös vizét. Aki pedig mégsem érte be ennyivel — nos, igazán nem kellett messzire mennie. Rövid tanakodás után a csónak mellett döntöttünk. No, nem anyagi okokból, annál kevésbé, mert a háromórás bérleti díj a többszöröse volt annak, amennyiért a menetrendszerűen közlekedő sétahajó elszállított volna a tó közepén zöldellö, koronaként két hófehér kupolát viselő kis szigetre. Valahogyan Így éreztük stílszerűbbnek, turistákhoz-táborlakókhoz illőbbnek, no meg aztán egy kis mozgás sem árt, biztatgattuk magunkat. Igaz, félúton volt egy olyan érzésünk, hogy hiába húzzuk szorgalmasan az evezőt, a parttól sem távolodunk, a sziget fái sem jönnek közelébb. Végül aztán mégis megcsikordult a homok vízi járművünk hasa alatt, és szerencsésen kikötöttünk a lapos fövenyen. Még néhány óvatos, araszoló lépés a csúszós padlón, utána a már bátrabb léptekkel indultunk felfedező útra a minden oldalról víz ölelte kis földdarabon, amelynek kincseit egyelőre százados fák dús lombja rejtette a szemünk elől, s amelyet a környéken csak így emlegetnek a Művészetek szigete. Amikor 1953. április 7-én, délelőtt 11 óra 30 perckor bezárultak az újonnan felépült árvái duzzasztógát zsilipkamráinak masszív acélkapui, a tározó kijelölt medrében öt település számára kezdődött meg a végső visszaszámlálás. Lakóikat már korábban kiköltöztették, s Námestovóban vagy Trstenában kaptak új otthont. A napról napra emelkedő víz lassan elborította az elhagyott faházakat, felkúszott a templomok zömök tornyán, míg végül végérvényesen elnyelt mindent a fodrozódó, végeláthatatlan víztükör. Az egykori falvak emlékét csupán az egyikük — Anton Bernolák szülőhelye, Slanica — közepén emelkedő domb őrizte meg, amely a víztározó teljes feltöltödése után is magányos szigetként emelkedett ki az újonnan keletkezett, több mint 35 négyzetkilométernyi területű tó vizéből. A csúcsán álló kéttornyú templom is gazdátlanná vált, s lassan kikezdte az enyészet. A táj arculatának végleges rendezése okán sok vita volt körülötte: egyesek a lebontása mellett foglaltak állást, de szerencsére végül is azok győztek, akik messzebbre gondoltak. Ezek ugyanis a szigeten az árvái népművészet szabadtéri galériáját szerették volna létrehozni, s tervüknek a biedermeier stílusú, szép épület szerves részét képezte. Ennek a csoportnak az élén az Árvái Múzeum első igazgatója, Juraj Langer állt, s elgondolását Ignác Kolčák és Ctibor Bélán festőművész is támogatta. Elképzelésük lényege az volt, hogy a szigeten létre kellene hozni az Árvái Múzeum reprezentatív részlegét, ahol az árvái népi szobrászat, illetve a szintén népi eredetű kisplasztikák legillusztrisabb darabjait helyeznék el. A gyűjtés 1965-ben meg is kezdődött, de már első eredményei alapján nyilvánvalóvá vált, hogy nem korlátozódhat csupán Árva vidékére. De ami még fontosabb: ekkor vált először felmérhetövé, hogy a slanicai sziget — amely egy országszerte egyre ismertebbé váló üdülőkörzet kellős közepén fekszik — a maga nemében páratlan kulturális és művészeti centrum létrehozásának lehetőségét kínálja. Az ügyet most már a kulturális minisztérium is felkarolta, s közbenjárásának eredményeképpen rajzolódni kezdtek egy új, immár valóban nagyszabású és nagystílű terv körvonalai. Megvalósításának első lépéseként példásan rendbehozták az omladozó templomot és a mögötte fekvő, gyomtól fölvert temetőt, s a templom egykori hajójában állandó kiállítást rendeztek be, A szlovák Szent András tSzent Donét) reliefje a lapidar i umban * A sziget dominánsa, az egykori templom hagyományos népi plasztika és festészet címmel. A kiállítás 1971. július 3-án nyitotta meg kapuit, s már nem egészen egy évre rá, az épület egy másik részében további állandó tárlat nyílt; ez az árvái duzzasztógát heroikus építését, illetve a hullámsírba merült falvak történetét tekinti át, gazdag képanyag felhasználásával. A terv további részeként rövidesen elkészült a szabadtéri lapidárium, vagyis kőtár is, az egykori temetökertben; csodálatosan szép természeti környezetben, évszázados fák lombjai alatt a szlovákiai népi kőfaragók legértékesebb alkotásait csodálhatják meg benne azóta is a látogatók. A Művészetek szigetén kiállított gyűjtemény népi jellege — legyen szó kisplasztikákról, szobrokról vagy festményekről — több szempontból is markánsan érzékelhető. A többnyire fából faragott kisplasztikák például már az anyagukkal is beszélnek, hiszen Árva népének életében a fa mindig is meghatározó szerepet játszott. Más vidékeken ugyanez mondható el a kőről. A népi eredet újabb bizonyítékai maguk az alkotások témái: uralkodóak a vallási motívumok, hiszen főleg Észak-Szlovákia szegénysorban élő népe még a XX. század elején is a vallásban próbált menedéket keresni sanyarú sorsa elöl. Így például feltűnően sok Mária-szobrocskát láthatunk a gyűjteményben; ezek közül talán az úgynevezett Lavkovói Madonna a legértékesebb, amely az öt elárasztott falu egyikéről kapta a nevét, ahonnan származik. Persze, a munka, a mindennapi kemény robot is jelen van a festményeken és a faragásokban, ami ismét csak népi jellegüket erősíti. A leghitelesebbé, legigazabbá és legemberibbé azonban mégis valami más teszi ezeket az alkotásokat. Mégpedig az, hogy megteremtőik a szenvedést, a fájdalmat nem pátoszként vagy a túlvilági boldog életbe vetett hit reményében ábrázolták, mintegy elfogadva, sőt megdicsőítve azt, hanem egyszerűen, emberi léptékkel, úgy ahogy azt saját maguk átélték; éppen ez adja e művek megdöbbentő hitelét és realizmusát. Szemlélésük közben szinte megszólalnak bennünk az ezen a vidéken oly gyakran hallható éteri tisztaságú, fájdalmas csengésű népdalok; nem is csoda, hiszen amit itt látunk színben és formában, azok ugyanarról vallanak a muzsika nyelvén. Sétánk befejeztével sok szép emlék birtokában intettünk búcsút a „múzsák szigetének". VASS GYULA A szerző felvételei 8
