A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-08 / 28. szám
••• Itt végződött valahol Megyercs (Čalovec) határában, ahol valamirevaló dombot sem a közelben, sem a távolban nem lehet látni. Csak síkságot, ameddig a szem ellát, meg a szél erejét megtörő fasorokat, ne vándoroljon el innen sehova a jó föld. Ha a király vadaskertje Megyercs határáig ért, kezdetének is lenni kellett valahol, de erről a falubeliek semmit nem szólnak. Tudják, régi település az övék, már a tizenharmadik században említés történik róla, de kinek lenne kedve sorra venni, min mentek keresztül történelmük során, ha tatár, ha török dúlt a vidékükön. A veszedelmektől mindig megszabadultak valahogy, s élték megszokott mindennapi életüket a Csallóköz déli részében. Derék földművesek lakták a falut, akik vérrel fizettek a két világháborúért, több mint hetvenen vesztették életüket. Gyógyíthatatlan betegség, háborúk meg az árvizek jelentették számukra mindig is a legnagyobb veszedelmet. Ez utóbbi gonoszul 1965-ben tört rájuk, egyszerre tenger fogta körül őket, s a négyszázhetvenötöt kitevő házukból háromszázhetvenkettő a vízbe omlott. Odalett az emberek vetése, hallották lelki fülükkel Egy régebbi május elsejei felvonulás után a helyi nemzeti bizottság épülete előtt Mátyás máty vŕdaskcrvc Vörösmarty Vén cigányából, semmivé vált az igyekezetük, levertség, bánat, szomorúság gyötörte a megyercsieket, hogy s mint lesz tovább, képesek lesznek-e újra talpra állni, folytatni megszokott életüket. — Akkor 1800 lakosú volt a falunk — mondja Bese Vilmos, a Megyercsi Hnb harminckét éves elnöke. — Azóta 1200-ra csökkent a lélekszám. A fiatalok elköltöznek Gútára, (Kolárovo) Komáromba, ahol a munkahelyük, ott raknak fészket. Miközben járjuk a falut s szemügyre veszünk mindent, igyekszem az elnök figyelmét az árvíz következményeire terelni, de ő egyelőre nem tud szabadulni a gondolattól, hogy elvonulnak Megyercsről a fiatalok, és aztán már csak visszajárnak ősi fészkükre, mint a vándormadarak. Erről jut eszébe, hogy gólyájuk régebbtől már mutatóba sincs, de körülbelül két hete itt köröztek a falu fölött hatan, fészekrakó helyet kerestek maguknak. — Hajiunk arra, hogy villanyoszlopokra szerelünk fel müfészkeket, ehhez persze a villanytelep igazgatójának is hozzá kell járulnia — avat bele rokonszenves elgondolásába. Fiatalok mennek, gólyák jönnek, ilyen furcsaság adódhat Megyercsen, amelynek egészen új története kezdődött el a legutóbbi nagy és félelmetes árvíz után. A századfordulótól megyercsi, az ősei révén besei származású fiatal hnb-elnök most már pontosan számba veszi a dolgokat. Újra fel kellett építeni a falut. Az állam segítő kezét megfogva katonák és testvér járások támogatásával egy év alatt a házaknak több mint kilencven százaléka kicserélődött. Új iskola, vendéglátóipari üzem, szolgáltatások háza épük, aszfaltozták az utcákat, parkosítottak, virágágyásokat létesítettek, vízvezeték-hálózatot, új villanyoszlopokat és vezetékeket, ravatalozót építettek, s azóta van uszodája is a falunak, sajnos, az üzemeltetése akadozik, mivel fogytán van a forrásvizük. Bese Vilmos akár vásári kikiáltónak is felcsaphatna, amikor Megyercs árvíz utáni létesítményeit sorolja. Van itt lövölde, sportlétesítmény, vannak itt ügyes kiskertészkedők, körülbelül húszán szarvasmarhát is tartanak, meg húsznál is többen lovat, ami bizony már ritkaságnak számít. Vannak, akik tenyésztik, mások viszont a kertészeti munka megköny-A gyerekek sietnek vissza az iskolába nyebbítésére használják, s folyik itt törzskönyvezett baromfitenyésztés, házinyúlhizlalás, egzotikus és díszmadarak tartása is. Évente egyszer, októberben, megrendezik az apró állatok kiállítását, pontozóbírók bevonásával. A galambászat is fellendülőben van. Postagalambok röptetési versenyére is sort kerítenek helyben és külföldön. — Aki nem költözik el, itt marad, az él a faluval, tesz érte, arra törekedik, hogy az emberek jól érezzék magukat Megyercsen — tesz pontot az elnök tényközlő mondatainak a végére. — A művelődési ház még hiányzik, de ígéretet kaptunk fölépülésére a kilencvenes évek elején! Valamikor Megyercs kimondottan mezőgazdasági település volt vályogból épített házakkal, tipikus parasztudvarokkal és szegénysorokkal. Ennek azonban már alig találni nyomát. Betérünk az emeletes, öttantermes, kéttanerös iskolába. Molnár Zoltán igazgatót éppen a földszinti folyosón találjuk. Kolléganője, Torna Jánosné az osztályban tartózkodik. Tapasztalt pedagógus és szervező, a Csemadok-alapszervezet irodalmi színpadát vezeti. Legutóbb Csontos Vilmos verseiből állított össze műsort Szülőföldem címmel. Az igazgató sem csak igazgató egy ilyen kis lélekszámú faluban, mint Megyercs. Népnevelő, a 7 500 kötetes községi könyvtár vezetője. A pedagógus nemcsak a gyermekeket tanítja, hanem a felnőtteket is. — Én vezetem rá az embereket, milyen könyveket kölcsönözzenek — mondja Molnár Zoltán. — Természetesen, saját maguk választanak később! Ötvenkét gyermek tanul a magyar tanítási nyelvű, egy-négy osztályos általános iskolában. Az igazmondó büszkén sorolja, hogy vannak a tanítványaik között mérnökök, pedagógusok, katonatisztek, óvónénik. 1960-tól tanít Megyercsen, ismeri a falu zegét-zugát, minden lakosát a természete szerint, szülői gyűléseken tudja, kihez hogyan kell szólni. De nem itt lakik, a közeli Csallóközaranyoson, a szülőfalujában. A nagy árvíz után ott épített családi házat, onnan utazik ide naponta, de már nem sokáig, egyre gyakrabban emlékezik Petőfi Sándor egyik kedves versének arra a sorára, hogy „húsz esztendő ... az idő hogy lejár! Cserebogár, sárga cserebogár". Ő már huszonnyolcadik éve áll a katedrán. — Milyenek a megyercsi gyerekek? — kérdezem az iskolából távozóban Molnár Zoltántól. — Igyekvők, jó tanulók, lehet építeni rájuk! — hangzik tömören a válasz. — Akadnak persze közöttük gyengébbek is. Az ujjunk sem egyforma — teszi hozzá gyorsan. A magyar tanítási nyelvű óvoda csak néhány lépésre van az iskolától. Gyönyörű kertben, szépen körülkerített épületben. Rend, tisztaság kívül-bévül, a gyerekek az órarend szerint tanulnak, játszanak, étkeznek, pihennek. Mint a kiscsibék bújnak a vezető óvónéni, Huszlicskáné Vámos Piroska féltő szárnyai alá. Harminc éve tanít, tizenhét esztendeje jár ki Megyercsre Komáromból, élvezet nézni, hallgatni, ahogy bánni tud a rábízott huszonhét kicsiny gyermekkel. Mintha az anyukájuk lenne. Tőle is azt kérdezem, amit korábban az iskola igazgatójától: milyenek a megyercsi óvodások? — Sajnos, idegesek — lep meg a válaszával. — Mi az oka? — Hogyan is mondjam ? Nem kapnak otthon elég szeretetet. Azoktól a szülőktől, akik a hatvanas évek elején voltak gyerekek. — A magyarázat? — Ők sem kaptak már annyi szeretetet. A szüleiknek otthon is, a munkahelyen is helyt kellett állniuk. Akárcsak most nekik. Az anyukák kétféle hivatását a kicsinyek sínylik meg. — A szülök tudják ezt? — Hogyne. Állandó téma a gyűléseinken. Jelmondatként talán a falra is fel kellene írnom: több szeretet kell! Az iskolában, óvodában Bese Vilmos hallgatott, pedagógusok dolgába nem szólt bele. Hét esztendeje hnb-elnök Megyercsen, ő maga is érettségizett ember, Érsekújváron (Nové Zámky) végzett az elektrotechnikai szakközépiskola magyar tagozatán, s tisztában van vele, hogy a falu legelső elöljárójaként sem lehet minden lében kanál. Mindenki a rábízott területen tegye, amit tennie kell, abból lesz a jó! A megyercsi határ egyik része a szövetkezeté, a másik az állami gazdaságé. Hozzávetőlegesen száznyolcvanán dolgoznak a két helyen. Kétszer annyian az iparban Komáromban és Gútán (Kolárovo). A határ ugyanúgy vadászterület ma is, mint volt Mátyás király idejében, akinek nagy csallóközi vadaskertje itt végződött Megyercsen. Azt, hogy a vadállomány is ugyanolyan gazdag-e, már senkitől nem kérdeztem meg. MÁCS JÓZSEF Fotó: archívum 13
