A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-07 / 41. szám
KLÉRIVEL' KEZDŐDÖTT 1973-ban nagyobb szabású Petőfi műsort mutattak be helyben és a környéken, a következő évben meg már a hosszúréti fonó, lánykérés és lakodalom szokását elevenítették fel a színpadon. Ezzel az összeállításukkal a Zselizi Országos Népművészeti Fesztiválra is eljutottak. Persze a dolgok fő-fő mozgatója (mondanom sem kellene) az igazgatótanító: Petro Ilona. Szalaiéknál a szátva még mindig lekerül a padlásról. A téli hónapokban, amikor ráérnek. A hatvankét esztendős asszony gyönyörű szövöszéki munkáit mutatja. Hagyományos mintákat látok modern kivitelezésben. Hosszúrétről igen-igen tömören így fest képet: — Paraszt község volt, földdel dolgoztak, négy favágóról meg vagy öt bányászról tudok. Nekünk lovunk volt! A termőföld és az ivóvíz jó ... Huszonegy évig volt raktámoka a szövetkezetnek, majd az állami gazdaságnak. Az utóbbi helyről vonult nyugdíjba. Minden eseménynek részese volt, akár a Csemadok, akár más szervezet kezdeményezte. Elnöke volt a Vöröskeresztnek, a Nöszövetségnek és tagja a helyi nemzeti bizottság képviselőtestületének. A folklorcsoportnak meg tanácsadója. Hosszúréten nagy farsangolások meg névnap-köszöntő házalások voltak. Húsvétkor a legények cigányzenés kísérettel jártak locsolkodni, és a patakhoz vitték a lányokat. Mindezek a szokások éltetői a folklorcsoportnak. Csak fel kell eleveníteni azokat. Erre jó a Szalainé megbízható emlékező tehetsége! Az idős asszonynak négy gyermeke van. és hét unokája! Gyermekei is egytöl-egyig kultúraszeretők. — Ulman nevű üknagyapámat gróf Andrássy Németországból hozta ide parádés kocsisnak — magyarázza Szalainé a származását. — Apám favágó volt az uradalomban, meg kepés, az erdészetben is dolgozott, aztán 1926-ban kivándorolt Kanadába, ahonnan nem is jött vissza. Bányaszerencsétlenség következtében meghalt. A haza küldözgetett pénzén öt kataszter hold földet vettünk, meg nem is akármilyen házat építettünk. A bátyám lakik benne, akinek a fia amatőr fafaragó, Ulman István, a pelsöci szövetkezet pártszervezetének elnöke. Talán nincs is ház Hosszúréten, amelynek az öregei ne kötődnének valamilyen formában az Andrássyak uradalmához. De nincs szándékomban tovább faggatni a múltat. Még a helyi nemzeti bizottság elnökét keresem meg, hogy a falu közelebbi múltjából jegyezhessek fel további tudnivalókat. A villanyt 1956-ban kötötték be a községbe, rendes műútja is azóta van. Azelőtt csupán mezei út vezetett innen Rozsnyóra. Különösen az asszonyok minden héten szerdán és szombaton hordták árujukat a piacra. A község lakóinak nagy többsége magyar nemzetiségű, de az általános iskolát kivéve a cégtáblák nem kétnyelvűek. — Majd ha fölépül a bevásárló központ, pótolni fogjuk a mulasztást! — mondja Vojtech Kriak, a helyi nemzeti bizottság elnöke. Dicséri a hosszúréti fiatalokat, akik a katonaságnál jó helytállásúak. Altisztként szerelnek le szinte valamennyien. Egy időben még Rozsnyó volt a vonzási területük, aki tehette, ott telepedett le, most meg már szállingóznak vissza a falujukba, a maguk portáján szeretnének lakni, a saját kertjükben akarnak második műszakot vállalni. Esteledik, hűvösödik az idő Hosszúréten. Hiába a nyár, ha a nap lebukik a hegyek mögé, mindjárt hűvösét lehelli a falura az erdő. Az addig kihaltnak tetsző házak, udvarok elevenek lesznek, sűrűbb a járás boltba, kocsmába. A hegy lábánál most már lüktetőbb az élet. MÁCS JÓZSEF Archívumi felvételek Az egyik legsikeresebb hazai „kis sportág" a testépités, azaz a kulturisztika. A csehszlovák versenyzők általában aranyérmeket hoznak a világbajnokságokról; a bajnokokat a csehországi egyesületekben találjuk. Hajdanán — a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején — Szlovákia klubjai voltak eredményesebbek. A kassai (Košice) VSS-ben nőtt fel az a Kiéri László, aki ötször nyert országos bajnokságot. Tulajdonképpen vele kezdődött a sikeres nemzetközi szereplések korszaka. „Egy kis, Kassa-kömyéki faluból származom, Perényből, (Perin) az Arany János megénekelte Nagyida (Veľká Ida) tőszomszédságából, és olyannyira szeretem a szülőföldemet, hogy később, amikor a különféle versenyekre meg edzőtáborokba kellett utaznom, a többiek gunyorosan megjegyezték: Kiéri legszívesebben az ágyát is magával vinné, ha tehetné. Perényben. a gyerekkoromban alig tudtam valamit a sportról, arról például, hogy a foci mellett mondjuk jégkorong is létezik. Első „edzésem" abból állt, hogy egy amerikai gyártmányú, tömör gumilabdát dobálgattam a házunk tetejére. A versengés vágya azonban már akkor is bennem élt, és évek múltán, már élsportolói minőségemben is elsősorban azokat találtam rokonszenveseknek, akik mindenáron jobbak akartak lenni másoknál. A régi VSS kitűnő futballcsapatából azért becsültem a fedezet Štafurát, mert képes volt a nagypályán egymaga Strausz meg Daňko ellen játszani, mindenáron le akarta győzni őket. A nagyidai alapiskolában találtam rá Horkai András tanítóra, aki maga is szenvedélyesen szerette a mozgást. Fociban, futásban itt már a legjobbak közé tartoztam. Aztán teltek-múltak az évek és berukkoltam, miután előzőleg már tagja voltam a szülőfalum futballcsapatának. A véletlennek meg egy tisztességes bajtársamnak köszönhetem, hogy itt a divíziós Dukla České Budéjovice színeit képviselhettem, ugyanis amikor a sportra alkalmas kiskatonák kiválogatása folyt, én alacsony termetem miatt kihullottam a rostán, Varšanský nevű kassabélai társamat viszont csapattaggá nyilvánították. Varšanský nem hagyta annyiban a dolgot, felkereste az edzőt és elmondta nekj, hogy szerinte én sokkal jobban focizok, mint ő, ezért inkább engem tegyenek be a csapatba. Így lettem én hol csatár, hol közép-pályás a katonáknál, s lőttem a gólokat, néha hatot is. Több ajánlatot kaptam, amikor leszereltem, de én a VSS-ben szerettem volna folytatni pályafutásomat. Részt is vettem vagy három edzésen, de elkezdett fájni a térdem, ezért búcsút mondtam a focinak. Spotíolni viszont nagyon szerettem volna! És ekkor nyílt meg a lehetőség a kulturisztikához: bejutottam Dr. Bačinský edzéseire, aki ennek a sportágnak egyik népszerűsítője és megalapozója volt Csehszlovákiában, s aki később szövetségi kapitány lett. Az ő irányításával utaztunk az első külföldi portyákra, majd a világversenyekre. Bačinský szertornászból lett testépítő; az állatorvosi főiskola egyik tanszékén dolgozott, mint aszszisztens. Széleslátókörü, idegen nyelveket is beszélő személyiség volt. Mint később elmesélte, már az első pillanatban sejtette, lehet belőlem valami, mert jókötésű falusi gyereknek talált. Tény, hogy volt bennem valami öserő. Ak levetkőzve meglátott, rögtön megkérdezte, mit sportolok, hogy ilyen kidolgozott az izomzatom? Emlékszem egy epizódra a gyerekkoromból: volt a falunkban egy bolgár család, az Kiéri László otthonában, negyvenhatévesen is kitűnő erőben • egyik fiúval gyakran legeltettem a teheneket. A bolgár gyerek csak nem nyugodott addig, amíg rá nem beszélt, hogy birkózzak vele egyet. Bivalyerős srác volt, s biztos a sikerében. Én sem hagytam magam, annál is inkább, hogy az ellenfelem előzőleg jócskán behagymázhatott, dőlt belőle ez a kellemetlen szag. Igyekeztem hát minél gyorsabban dűlőre vinni a dolgot, de ő is küzdött, újra meg újra rohamozott, egészen addig, amíg el nem csigáztam, akkor aztán kidőlt. Ha akkor valaki odalép hozzám a perényi réten és beavat a birkózás mesterfogásaiba, talán bajnok' lettem volna. A fiaim — ikrek — mindenesetre birkóznak, meglátjuk, milyen eredménnyel? 1967 nyarán huszonöt évesen kezdtem el edzéseimet a VSS tyulturisztikai szakosztályában, s két év múlva országos bajnokságot nyertem! Sportágunkról, azaz annak taglalásáról, nem öncélú magamutogatás-e az egész, annakidején sűrűn cikkeztek a lapokban. Akadtak, aki izompacsirtáknak, felfújt izomzatú, üresfejű fajankóknak láttak, bennünket azonban nem zavartak ezek a jelzők. Akik végignézte az edzéseinket, megláthatta, miféle „pumpákkal” fújjuk pattanásig a bicepszeinket? Egyik alapgyakorlatunk a fekve-nyomás volt. Az ember hanyattfekszik a pádon és leemeli a feje magasságában elhelyezett súlyzót az állványról. A 150 kiló mindig kezemben volt! Fekvő helyzetből tehát mindig a magasba tudtam nyomni a másfél mázsás súlyzót! Egyéni csúcsom a 162,5 kg. Egyszer ráálltunk, hogy bemutatót tartsunk a Keletszlovákiai Vasmű sacai kultúrtermében. A helyiség zsúfolásig megtelt. Felszólítottuk a jelenlévőket, próbálkozzanak, ha erejük teljében érzik magukat. A jelenlévők 110 kilónál kezdtek el igazán odafigyelni. Ezen a súlyon hullott ki ugyanis a terem vasgyúrója, a gyár egyik dolgozója, aki azért jött el a bemutatóra, hogy egy kicsit megleckéztessen bennünket. A 130 és 140 kilót már feszült csendben teljesítettük. A 155-nél megreccsent a pódium, ezért abbamaradt az erőfitogtatás. Véleményem szerint a testépitést bármikor el lehet kezdeni, ha valaki nagyon akarja. Az erős akarat mellé kitartás, sőt némi megszállottság szükségeltetik. Persze, fanatizmus nélkül más sportágban sem juthat előre az ember! A kulturisztika egyenesen kiköveteli a tisztességes hozzáállást, hiszen ez a sportág nem „hoz" a házhoz, hanem visz a háztól. A múltkoriban olvastam az alábbi mondatot: a profit azért fizetik, mert sportol, az amatőr pedig azért sportol, mert fizetik! Én ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Én azért fizettem, mert sportoltam! — hiszen a megfelelő táplálkozás a sikeresség egyik előfeltétele. Naponta utaztam a gyárba Perényböl Kassára. A műszak reggel hattól kettőig tartott; a műszak végeztével rohantam edzeni, s bár nem volt könnyű dolgom, mégis percre pontosan be tudtam tartani a napi programomat — az étkezéseket, az alvást, a gyakorlásokat. (A jó házi koszt volt az erőforrásom, ez nem vitás!) A VSS sportegyesületének egyik tisztségviselője mesélte az évzáró taggyűlésen, mint követnivaló példát; Én Kiéri Laci szerint állítom be az órámat, mert amikor ő az irodám ablaka előtt elhalad, pontosan 14 óra harminc perc az idő. Persze rá is kényszerültem, hogy betartsam a napirendemet — ha leálltam volna valakivel beszélgetni az utcán, lekésem hazafelé a vonatom! Az pedig nem képezhette vita tárgyát, hogy az előírt edzéstervből lecsipegessek, azt le kellett gyúrni mindennap. A mai fiatalokat számtalan más lehetőség vonzza el az ilyen kemény munkától. A magnók, videók, diszkók, bulik korszakát éljük, s bővült a választható sportágak száma is. Ezért tartunk ott, hogy manapság a falvakból sem jönnek hozzánk „felvételizni" olyan srácok, mint az én időmben. Egy Petro, Béres, Rínák vagy Balogh már jó alappal érkeztek az edzőterembe. Ma viszont alig akad alkalmas jelölt! Aki aztán mégis bekerül, ritkán hajlandó végigcsinálni az előirt munkát, netán anyagiakat is áldozni a jobb kosztra. Az eredményeimhez csak annyit, hogy 1970-ben mi kezdtünk — Plintovičcsal meg Divilekkel — világversenyekre járni Csehszlovákiából. Belgrádban hetedik lettem a világ legjobbjai között. A kötelező gyakorlatok után a negyedik helyen álltam, de a zsűri — sajnos — nem engedélyezte a zenei aláfestést a szabadon választott gyakorlatok bemutatásakor! Ha nincs ez a váratlan döntés, Plintovič meg én talán már akkor érmesek lettünk volna! Aztán végül is úgy lettem hetedik, hogy a részrehajló bírák saját nemzetük fiait részesítették előnyben a pontozáskor. Ezeket az ellenfeleket tisztességes körülmények között simán megvertem volna! Egy évvel később, Párizsban 56 induló közül a kilencedik helyen kötöttem ki; egy esztendővel később lemaradtunk a bagdadi világbajnokságról, mivel minden pénzt a müncheni olimpia emésztett fel. 1973-ban Essenben a nyolcadik lettem, de közben megnyertem Magyarország, Lengyelország és a Szovjetunió nemzetközi bajnokságát. 1974-ben a szövetség azzal becsülte meg eredményeimet, hogy sportmesteri címet adományozott. BATTA GYÖRGY Nagy László felvétele 13
