A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-23 / 39. szám
lemmája is, novelláiban megfigyelhetjük, ahogy ezen sajátosságait az esztétikai gazdagodás javára és érdekében igyekszik láthatatlanná tenni és elrejteni). Mindezek mellett regényei szándéka és üzenete tiszta és hűséges. Hűséges szülőföldjéhez, népéhez, nemzetiségéhez. írásom első részében ecsetelt elkötelezettségei folytán, írásbeliségünket nemcsak szervezte és munkálta, hanem értékei teremtésében is jelentős részt vállalt. A csallóközi, a Garam menti, — gömöri táj „lelke" irodalmi megjelenítésének példái mellett a keleti „végek" etosza, a Bodrogköz embervilága az ö munkáiban jelenik meg művészi színvonalon és meggyőzően. Különösen megfogott, de azt is mondhatnám, hogy szinte meghatott Sodrásban című regénye. Fájdalmasan szép és szívmelegítöen nehéz éveket, történelmi korszakot elevenít fel benne életünkből. Pontosabban az ötvenes évek első felét. Fenntartásokkal szól róluk a belőlük kinövő utókor. De az elítélés rétegei alól, melyek évről évre sűrűbb hordalékkal fedik be a korszakot, nosztalgikus vágyakozást idézve, elődereng az ifjúság — fiatalságunk! — meleg fénye, szívdobogtató varázsa, mely naiv hittel és buzgó tettvágygyal teljes és a kritikus önbírálat sem törölheti ki az emlékezetből. Van olyan szemlélet, amely nem megszépíti, hanem tisztábbá, láthatóbbá teszi a múltat. A Sodrásban lapjain látom megejtöen a hullámoshajú, nyurga fiatalember alteregóját, ahogy nagy papírkofferében cipeli létét és sorsát a főváros utcáin, szállást és lakást keres, fedelet a feje fölé és fekhelyet nyugtalan testének, amely az új társadalomért égve fárad el. Eszmékért lelkesedik és hévvel szónokol, érdekükben meggyőződéssel ítélkezik mások felett, verejtékezve dagasztja az új valóság kenyerét. Nehezen, de boldogan él. Fényes és gazdag jövőt lát maga előtt. Könyvek sora idézi a belőle folyó tanulságokat; Hólepedő, Gondok könyve, Engedelmével, — a már említetteken kívül — regények, novellák, esszék keresik a régi tettek értelmét, életünk alakulásának rejtélyeit, az elmúlt időt. Mindkettőnk munkájának közös nevezőjét erősen aláhúzta, amikor 1968 szeptemberében nekem adta át az Irodalmi Szemle szerkesztőségének a vezetését. Nem tudom — ma sem! — milyen előzmények után és miért esett a választása éppen rám, de kétségtelen, hogy döntésével sorsom alakulásába nyúlt és életpályámat olyan vágányokra állította, amilyenekkel azelőtt nem számoltam. Elsősorban írói, újságírói ambícióim voltak, nem vonzott a közéleti tisztségviselés. Megalapozott és jól kiépített lapot vettem át tőle, amelyben — anyagaiban és szerkesztői gyakorlatában — megvoltak mindazok az erények, amelyekről Dobos személyével kapcsolatban már szóltam. Neki (is) köszönhetem, ha nemzetiségi írásbeliségünk és kultúránk érdekében tehettem valamit és szolgálhattam azokat a közös eszméket és célokat, melyek mindkettőnk számára — de irodalmunknak is! — követendők és fontosak. DUBA GYULA Fotó: Gyökeres György A karácsony a kaszárnyában is csak karácsony volt. A felfokozott várakozás s a hazakészülök mindenkire átragadó izgalma rányomta bélyegét a kaszárnya szigorú rendszabályokkal körvonalazott belső életére is. Az eltávozás máskor is kiváltságot jelentett, régen várt ünnepet, a kötöttségek alóli ideiglenes szabadulást. De a karácsonyi eltávozás sokkal több volt ennél. A családi kör békéjét jelentette, az otthon gyermekkort idéző, karácsony esti csillagszórós varázsát, a valahová tartozás melengető érzését. A folyosókon ilyenkor kevesebben ögyelegtek, a szolgálatba igyekvők elkülönültek az utazásra készülőktől, mintha orroltak volna rájuk, nehezen palástolt irigységgel szállingóztak a hótól megtisztított térre, s várták a következő huszonnégyórás szolgálat nyitányát jelentő parancshírdetést. Jerebes a kiválasztottak közé tartozott. Nem türelmetlenkedett, mert az elmúlt, több mint félév tapasztalatai alapján az a szilárd meggyőződés alakult ki benne, hogy a katonaélet szigorúan zárt rendszerében az események mindig végigfutják előre kiszámított pályájukat. Az indulásig, hajnali négyig, már semmi teendője nem volt. Ült az ágyán, s kínos aprólékossággal rendezgette úticsomagját. Már gondolatban is mindent elrendezett, mikor valaki benyitott, és nevét kiabálta: Jerebes, itt van?... Kučera hívat, gyerünk, mozgás!. .. Az altiszt úgy harsogta az üzenetet, mint akinek kivételes élvezetet okoz, hogy hangja szabadon szárnyalhat a tágas hálóteremben. Jerebes el sem tudta képzelni, mit akarhat az ügyeletes tiszt. Az üvöltés még a hosszú folyosón is a fülében csengett; még aztán is, hogy feszes vigyázzállásban megállt Kučera százados asztala előtt, s a szolgálati előírásnak megfelelően lejelentkezett. Valahányszor a nevét hallotta, mindig nyomasztó érzés fogta el. Olyan volt ez, mintha valahol mélyen egy vészcsengő szólalt volna meg benne, figyelmeztetve arra, hogy mozgósítsa tartalékenergiáit. Ilyenkor valóban érezte is, hogy szervezetében működésbe lép egy akaratától független, különleges biztonsági rendszer, hogy a veszélyt elhárítsa. Kučera százados pihenjt intett, aztán le sem véve a szemét az ablak mögött kavargó hópelyhekről, megkérdezte: — Tud magára vigyázni? Jerebest váratlanul érte a kérdés. S a hangsúly is megzavarta. Ettől elbizonytalanodott és akarata ellenére oda nem illő civil érzések kavarodtak fel benne. Szerencséjére nem kellett válaszolnia. Mielőtt kielemezte volna a kérdésben rejlő veszélyeket, a százados benyúlt a fiókba, és kitette az asztalra a kimenökönyvét. — Elmehet — intett. — Nem kell megvárnia a reggelt. Jerebes fáradságot érzett a hangjából. Olyan érzése támadt, mintha ez a szigorú tekintetű ember, akinek hatalmas ökle mozdulatlanul hevert az üveglappal borított asztalon, rettentő terhet tartana a vállán. — De a könyvben csak négytől van ... — szólt bizonytalanul. A százados hangja élesebbé vált. — Akinek ma éjszakára szól az eltávozása, kivételesen előbb elengedem ... ez az én karácsonyi ajándékom ... Jerebes visszament a szobára, és megvár-Lendvay Tibor ta, míg a többiek elmennek vacsorázni. Ezután kapkodva felöltözött, s amennyire lehetett, feltűnés nélkül elhagyta az épületet. A kapuban elég volt a könyvet felmutatni. Az utcán, ahelyett, hogy fellélegzett volna megérezve a civil környezet már-már elfeledett lüktető rezdüléseit, szorongó érzés fogta el. Azon rágódott, mi lesz, ha igazoltatják. Mi lesz, ha kiderül, hogy még a kaszárnyában kellene lennie. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, mikor kiért az állomásra, és mindenkitől félrehúzódva kifújta magát a peron legszélén. Egy vasutas sétált el mellette. Lassított, mint aki azt fontolgatja, hogy megszólítja a magányosan fagyoskodó katonát, de meggondolta magát. Felgyorsította a lépteit, s pillanatok alatt beleveszett a sötétségbe. A havazás két napja kezdődött, azóta megállás nélkül esett. A hópelyhek itt is sűrűn kavarogtak az elszántan rohamozó szélben, fátyolt vontak a neonlámpák hideg fénye köré. Mögöttük a tekintet már mindenhol a sötétség áthatolhatatlan falába ütközött. Ajándék ez az éjszaka, gondolta Jerebes. Még akkor is ajándék, ha szembe kell szállnia a metsző tátrai széllel, a végtaggémberitö hideggel, a rosszul kivilágított pályaudvar komor hangulatával. Ennek nemsokára vége lesz, de a fél nap előny megmarad. Egy katona életében fél nap, amit a kaszárnyán kívül tölthet, felbecsülhetetlen hosszú idő. Ezt volt ideje megtanulni az elmúlt hónapok során. S más változásokkal is kénytelen volt megbarátkozni. Elsősorban azokkal, amelyek saját magában keletkeztek, és amelyek — bármennyire kínos is volt elismerni — eddig szilárdnak hitt értékrendjét érintették. Mintha más szelek fújnának a messzi távolból, írta Judit is az első levelében. Szerencsére tapintatos volt, nem tett szemrehányó célozgatásokat az utolsó találkozásukra. Pedig tehette volna joggal! Eleget gyötrődött miatta. Lámpaoltás után magára húzta a takarót, s míg el nem aludt, folyton összekuszált érzéseit bogozgatta. Pedig milyen előreláthatóan eltervezte, hogy nyugalma érdekében bevonulása előtt elszakít minden, csak bajt hozható érzelmi szálat. Néhány hét múlva azonban rájött, hogy a Jutkához fűződő érzelmei egyértelműbbek, mint valaha. Sokkal egyértelműbbek, mint civilkorában voltak. Még önmagának is nehéz volt azt az időszakot s azt a viselkedést megmagyarázni. Talán az a hirtelen támadt üresség okozott mindent, mely az utolsó napokban körülvette. Olyan volt ez, mint egy szigetelőréteg közte és a külvilág között, mint egy áthatolhatatlan tér, mely a külső ingerekre érzéketlen. Akkor örült ennek a láthatatlan buroknak, mert úgy érezte erőt ad neki, s megvédi az elérzékenyüléstől. Annyira erős volt, hogy még a búcsú perceiben sem érzett meghatottságot vagy szomorúságot. I\^ég annyit sem, amennyit Jutka könnyei ott az állomás rideg félhomályában megérdemeltek volna. Hiába húzta meg az útra készített borosüveget, hiába hallgatta a bevonulókat búcsúztató, nekíbúsult harmonikaszót, érzéketlen maradt. Ha akarod, megvárlak, suttogta a fülébe Jutka a felszállás pillanatában, de ő ekkor lélekben már messze volt, megbénította a vonat indulásra kész dobogása, elengedte magát, s ellenállás nélkül sodródott valahová egy ismeretlen áramlásban. Két év hosszú idő, kiabálta vissza a vonat ablakából. Mintha nem is az ő hangja lett volna. Jutka könnyei pedig — milyen jó érzés ezeket a könnyeket utólag felidézni! — belevesztek az otthoni táj elmosódó árnyékaiba. Pedig akkor még sejtelme sem volt arról, hogy két év milyen hosszú idő. A hangszóró recsegő hangjára összerezzent. A szorongás még mindig ott bujkált benne. A pénztárosnö is rászólt, mikor a jegyet vásárolta. Mit türelmetlenkedik, nyitotta ki a kis ablakot, úgy dörömböl, hogy a végén még betöri nekem az üveget. Aztán, mikor észrevette az egyenruháját, nyájasabb lett. Ne féljen, a gyors legalább egy félórát fog késni!... A félóra már letelt. A hegyek felől támadó szél gyengülni látszott, a hideg azonban erősödött. Néha az egyhelyben toporgásból elörelendült, s körbejárta az utolsó neonlámpa alatt árválkodó magányos targoncát. Míg a hó meg-megcsikordult a lábai alatt, bátorításul arra az égetően erős szilvapálinkára gondolt, melyből egy pohárral rögtön felhajt, mihelyt hazaér. A gyors háromnegyedórás késéssel érkezett meg. Még csak fékezett, amikor a hangszóró ismét megszólalt. A váróterem ajtaja kinyílt, s az eddig néptelen, behavazott peron megtelt élettel. Jerebes is csatlakozott a többiekhez. A szerelvény éppencsak megállt, a tömeg, mint egy varázsütésre, meglódult. A hóesésben s a felszálló párában először csak hó ropogása hallatszott, de nemsokkal ezután — mikor a leszállók a felszállókkal összecsaptak — veszekedés, kiabálás is. A tolakodók őt is elragadták. Nyúzott, álmos arcú emberek között sodródott tehetetlenül. Nem erőlködött, megkereste a sodrás fö áramát, s mikor már benne volt, csak arra ügyelt, hogy a megfelelő helyre érve kiszálljon belőle. Amikor körülbelül a folyosó közepére ért, a hullámzás lelassult. A tömeg megállapodott. Néhány percig még mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a lehetőség szerint jól elhelyezkedjen, aztán a zsúfolt folyosó csendesebb lett. Jerebes is kényelembe helyezte magát. Nekidőlt a kupé ajtajának, aktatáskáját leengedte a lába mellé, s figyelte, mikor szólal meg az indulást jelző sípszó. Aztán megkapaszkodott, hogy a hirtelen döccenés magával ne rántsa. Mögötte a kupéban két katona is ült, de az utasok nagy része fiatalabb korosztályhoz tartozó ingázó munkás volt s diák. Oldalról egy lány torlódott hozzá. Arcát nem látta, mert háttal állt. de a vékony kincstári kabáton keresztül nemsokára érezte testének jóleső melegét. A helyzetet kellemesnek találta, s bizsergetö civil érzéseket idézett föl benne, különösen, amikor a vonat váratlan zakkanásai lehetővé tették számára, hogy az érintkezési felületet kedve szerint változtassa. Ha Zólyomban eléri a csatlakozást, akkor hétkor már otthon lesz. Legalább nem kell senkit felzörgetnie. Tudják, hogy jön, megírta, de egy fél nappal későbbre várják. Meglepődnek majd, ha betoppan. Az anyja azzal dicsekedett az egyik levélben, hogy mióta az Folytatás a 19. oldalon 15
