A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-23 / 39. szám

En soha nem támadok, csak aktívan vedekezem Miskolcról indult zenekarával, az Eddá­val. Befutásukban nem sokan bíztak, ő azonban mindenkinél jobban hitt ben­­ne. Hitét az sem lohasztotta, hogy a BESZELGETES szakma nem szívesen adott helyet a pAJAKY ATTILÁVAL vidékről indult rockzenekaroknak. ____________________________________ Minden csapást villámhárító módjára vezetett le. Kétszer lehelt életet, hitet zenekarába. Újra és újra talpra tudott állni. Mára megint ott van(nak) a csú­cson. Akarása, hite, életszemlélete, em­bersége lenyűgözi rajongóit. — Honnan van benned ez a rendíthetet­len kitartó erő? — Két fontos dolog van, amire támasz­­kodhatom. Az egyik a hit, a másik a hitelesség — ez a két főereje az Eddá­nak is. A hit az bennem van, ami állandó önkontrollt jelent. A hitelessé­get az a 120—130 koncert jelenti, amivel évente járjuk az országot. Ez a két dolog, amitől az Edda még ma is áll és létezik. — Az úgynevezett „pofonok" nagyobb erőt adnak a zenekarnak vagy visszafog­ják a lendületét? — Egy jól irányzott pofon meg tud torpantani egy pillanatra. De csak egy pillanatra, mert a következő másod­percben dacot vált ki, egy olyan csak­­azértis, hogy aki azt a „pofont" nekem vagy nekünk szánja, az nem tudja, hogy abban a pillanatban rosszat, de hosszú­távon jót tesz, mert még jobban kezd működni a bebizonyítási vágy. Mi a színpadon a dalainkkal bizonyítjuk be, mit tudunk, és nem azzal, hogy máso­kat birizgálunk vagy megbosszulunk. Én soha nem támadok, csak aktívan véde­kezem. — Kemény embernek tűnsz. — Azért nekem is vannak gyenge órá­im, perceim, amikor elbújok egy sarok­ba. Ezek az órák azok, amikor kipuco­lom a lelkem és összeszedem magam. Szerencsére nagyon jó a családi hátte­rem. A biztonságot a tizennégy éve jól működő házasságom és a fiam jelenti. Ez nagyon nagy erő nekem. — Amikor elbújsz a világ elől egy sarok­ba, ilyenkor születnek a csakazértis da­laid? — Azt hiszem igen. A kör c. dalom ilyen félórában született, de egy év alatt kihordott fájdalom terhe van benne. Tudom, nem egy Villon költemény, de amit akkor éreztem, az benne van a dalban. Dalaink az életünkről szólnak és erre büszke vagyok. Olyan nincs, hogy arrőhkezdenék írni, hogy hü de jól süt a nap és napolajjal kenegethetem ma­gam. Én tisztelem, becsülöm ezt is — hisz biztos kell — de nagyon ügyelek arra, hogy az én dalaimnak tartalmas mondanivalójuk legyen. Fontos, hogyha valaki tizenöt év múlva meghallgatja dalainkat, azt mondhassa, igen, ezek a fiúk valamit átéltek, tapasztaltak és azt le is tudták írni. S talán azt is megértik belőle, hogyan volt akkor 1988-ban Magyarországon. — A hitet, szeretetet hirdeted dalaid­ban. Több ezres tömegre tudsz hatni. Ki vagy te Pataky Attila ? — Nem akarom leegyszerűsíteni azzal a válasszal, hogy egy ember, aki teszi a dolgát. Semmi különleges nincs bennem. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint bárki más. Van egy tulajdonságom, adottságom, amit tudok használni; és végtelenül szeretem a színpadot. Ehhez az kell, hogy legyen bennem egy szín­padi alázat, ami nem megalázottságot jelent, hanem tiszteletet, színpadi alá­zatot. Ez a mai színpadra vágyó nemze­dékben kevésbé van meg. Meg kell tanulniuk, másképp nem tudnak hosz­­szútávon színpadon maradni. Nagyon fontos az is, hogy fantasztikusan szere­tem a közönséget, az embereket. U- gyanúgy elfogadom őket erényeikkel és negatívumaikkal együtt, mint ahogy ők elfogadnak engem. Boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, abból élhetek, amit szeretek. Én mindenkit arra buzdí­tok, hogy harcoljon érte, hogy abból élhessen, amit szeret csinálni. Ha valaki sódert szeret lapátolni, akkor küzdjön azért, hogy sódert lapátolhasson. Min­den embernek jár, hogy naponta két­­három órát jól érezze magát. S hogy ez összejöjjön, azért ma nagyon kell har­colni és hinni. — Az egyik dalodban azt énekeled „fé­lek, én is gyakran félek". Milyenek a te félelmeid? — Én már nem igazán önmagamért félek. Harminchat éves vagyok. Annyi dolgot átéltem, jót és rosszat vegyesen. Nem kiéltem magam, hanem átéltem dolgokat. Amiért én aggódom, az a jövendő, mindenki jövendője. A fiam jövője, mások gyerekeinek jövője, az emberiség jövője. Persze, ezen minden­ki aggódik minden nap. Én a magam módján, a piciny kis eszközeimen ke­resztül megpróbálok ezért szólni, éne­kelni a színpadon. — Mint említetted, harminchat éves vagy. Meddig lehet ezt csinálni? — Volt egy idő, úgy két-három évvel ezelőtt, mikor ez a kérdés nagyon fog­lalkoztatott. Érdekes, azóta ez fokoza­tosan elmúlt. Ezt azzal magyarázom, hogy engem, Pataky Attilát, aki elöl vagyok a zenekarban és a szövegeket írom, és mint frontember közvetítek és énekelek, soha nem azért szerettek az emberek, akik eljöttek a koncertjeinkre, mert én egy Travolta hajú baba srác vagyok, akit feltétlenül meg kell nézni. Éppen ebből adódik az, hogy amit én tényleg képviselek a színpadon, az a hit. Fontos, hogy higgyünk az életben, sze­relemben, hétköznapokban az ünne- / pekben, egymásban. És ez nem életkor kérdése, hanem vitalitás és erő kérdése. Abban a pillanatban, mihelyt úgy ér­zem, nem érzem jól magam a színpa­don, eltűnök, és azt, amit eddig nem tettem meg, megteszém. Imádok vezet­ni, szeretem a nagy autókat, a ka­mionokat. Felpattanok egyre és me­gyek. Nem az érdekel, hogy beüljek egy butikba és ott árulgassak. Nekem mo­zogni kell, menni, helyet változtatni, embereket megismerni. Nem bírok egy íróasztal vagy bármi mellett ülni. Fel­pattanok egy piros kamionra és me­gyek. Közben hallgatom majd a jó ze­néket, no meg írok. Biztos, nogy sokáig írni fogom a dalaimat, legfeljebb mások fogják elénekelni... BALÁZS ZSUZSA Fotó: Karalyos József 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom