A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-09 / 37. szám
Dr. Félegyházyné Gregosits Irén Öt levél (6.) (Részletek egy tanítónő emlékirataiból) 1932 őszén egy képesítői bizonyítvánnyal és egy házassági levéllel gyarapodván, kezembe került egy Színházi Élet. Általában minden számban egy-egy színdarabot közölt teljes szereposztással. Ebben a számban Hunyady Sándor Pusztai szél című népszínművén akadt meg a szemem. Mindig kedvenc témám volt a puszta, ha visszaemlékeztek rá, már az első hónapokban Jókai Sárga rózsájából olvastam föl a gyerekeknek. A darab főszereplője egy pusztai korcsmárosné, akinek a szeretőjére, egy öreg pusztai betyárra vérdíjat tűzött ki a vármegye. A nyomozást folytató csendőrök parancsnoka az első látásra beleszeret a szép korcsmárosnéba, aki mindenféle ravasz fondorlattal áltatja a megbódult őrmestert, míg végül is élete kockáztatásával megmenti az öreg betyár életét. Körülbelül ez volt a meséje. A korcsmárosnét én, a betyárt Gálffy István, az őrmestert az egyik Bemáth fiú (B. József fia) játszotta. Az előadás Bernáthék kocsmája ban, egy vadonatúj színpadon zajlott le, a kulisszákat Stipanitz ügyes srácok segédle tével, partvisok és söprűk bevonásával készi tette el. Nem hiszem, hogy Pesten nagyobb volt az izgalom, mint itt a bemutatón. Az egész Patonyszél időben megkapta a meghi vókat, a vendégek alig fértek a terembe. Még kétszer meg kellett ismételni az előadást Szerencse, hogy csak egy női főszerep volt benne, így nem volt riválisom, csak a légé nyeim akartak ölre menni egy-egy mondat helyes hangsúlyozása végett. Tavasz volt megint, a délutáni nomádko dások kirándulássá szelídültek. A természet őrjöngve tobzódott a kisfaludi erdők csalitos homályában. De jött a felhő. A vizsgák után már erősen kókadoztam, s este rázogatott a hideg. Szerdahelyi orvos barátom, aki megvizsgált, egy pongyolát és egy párnát kért a hátam mögé. Berámolt a kocsijába, s meg sem állt velem Pozsonyig, a Diakonissza kórházig. Nagyon rossz benyomást tehettem az orvosokra, mert azonnal bevittek a műtőbe, és megcsapoltak. Szarnák professzor, akinek a neve most kiugrott a múlt homályából, rám mordult: „Várhatott volna még egypár napot, akkor most erre nem volna szükség!" Élethalál között voltam hetekig, mert amint később kiderült, izzadmányos tüdő- és mellhártyagyulladásom volt. A folyadéktól teljesen eltiltottak, így is termeltem a napi fél liter izzadmányt, amit persze naponként lehúztak. Az orvosoknak kijelentettem, hogy azért sem fogok meghalni. Hiszen csak 23-éves voltam! Az öregasszonyok, akik szobatársaim voltak. Napsugárkának hívtak. Ezt a kedves nevet azzal érdemeltem ki, hogy egyszer a mindennapos paradicsomszószt utálatomban fölkentem a csempékre. Aztán lassan kezdtem abbahagyni a vizenyő termelését. A karácsonyi búcsúzáskor a professzor kijelentette. hogy „Nem akarom többé látni". Mondtam, hogy benne vagyok. „Tavasszal legfeljebb a fölszedett 10 kilóját jöhet bemutatni." Természetesen az idő nem állt meg, s Patonyban is történt ezalatt egy és más. Szeptemberben helyettesítésemre kinevezte a tanfelügyelő a frissen diplomázott Miklós Sárát, a szapi bíró leányát. De új tanítót kapott a református iskola is, minthogy Dezső bácsi únta már a szolgálatot — ide Bennesch János, egy idősebb, jóképességű fővárosi fiú került. Erre megmozdultak a szlovákok is, fölcseperedvén egy iskolára való gyerekecske. Gottwald kijárta az iskola engedélyezését, s pár hónap alatt fölépült egy egytantermes épület, egy tanító számára lakás is. Visszaérkezésemkor teljesen új helyzet fogadott. Sárival hamarosan jó barátnők lettünk, pontos, lelkiismeretes és pedagógus vénával rendelkező leányka volt. A tanítást én csak a második félévben kezdtem el, de a felsőbb hatóságok indokoltnak látták, hogy a két tanerös iskolából három tanerös legyen. Sárinak hamarosan udvarlója akadt a mihályfai postamester személyében, aki szerdahelyi születésű volt. Godány Miklósnak hívták. Nem sokára sikerült neki a dunaszerdahelyi főpostához átkerülni, így most már szerencsémre két bejáróm volt. Jenő Nyékvárkonyból, Sári pedig Szerdahelyröl utazgatott. ha éppen nem volt felhőszakadás, mert akkor egymagám tartottam a frontot, pedig tavasszal állapotos lettem, így a profnak be tudtam mutatni a pár kiló többletet, ha tízet nem is. Könnyen viseltem állapotomat, a szülés is simán zajlott le. de gyermekágyi tói kinevezésemet, s hivatalomat 1945-ig viseltem. Még ebben az évben új férfi tanerő került az iskolámhoz, Stipanitz helyett. Csóka István, egészen kezdő, de jó képességű, vajkai származású tanító személyében, akire a felső tagozat ellátását bíztam. Mind a gyerekek, mind a szülők nagyon szerették, szépen tárogatózott, s mert a fővárosban végezte a képzőt, elhozta a Kodály-módszert. Rövidesen azonban megint ketten maradtunk, mert Sári (Godányné) szülési szabadságra ment. Idegnyugtató gyanánt farsangkor megint a színház bűvöletéhez nyúltunk, és megrendeztük Bródy Sándor Tanítónőjét. A darabot közösen rendeztük, de egyikünk sem szerepelt benne. Teljesen a fölcseperedett ifjúságra bíztuk, akik nem is rossz eredménnyel alakították a Bródy által mesterien megrajzolt figurákat. Nemrég láttam viszont a TV- ben, s ráismertem egy-egy jelenetre, hogy ezt mi is igy csináltuk. 1937 kora tavaszán férjem azzal a kérdéssel fordult hozzám, mit szólnék, ha házat építenénk a vasútsoron. Mondanom sem kell, hogy mélységesen meghökkentem, de ö aztán kifejtette, hogy a jól ismert magyar átok, a testvérek között fellépő osztozkodási lázt és mellfertözést szedtem össze, és így a fővárosi szülészeti klinikára kerültem. Az ötkilós kisfiú a mesterséges táplálás nehézségei közepette teljesen lefogyott, s párhónapos korában a gyermekklinikán meghalt. Ebben az időben, vagy talán előbb kezdett betegeskedni a férjem, akit azután a morbus hungaricus 32-éves korában, 1942-ben el is vitt. Amikor a kisfiú halála kapcsán kiderült apja fertözöttsége, a pozsonyi tüdőklinikán átesett egy műtéten, majd a nyarat a Tátrában töltötte. Nagyon jól összeszedte magát, és orvosai szerint gyógyulnak volt mondható — természetesen kíméletes életmód mellett. Sajnos, az erős cigarettázásról, a biciklizésről. a kerti munkáról nem tudott lemondani. Ez idő tájt már kezdett nyugtalanná válni a világ. Odafönt megalakultak a különféle pártok, ellenségeskedések, amelyekben, mint később kiderült. Stipanitz is vezető szerepet játszott. A tanítást kezdte elhanyagolni, néha napokra eltűnt; az iskolaszék egy darabig figyelmeztetgette, de egyre gorombább, öszszeférhetetlenebb magatartást tanúsított, még velem is. Amikor az iskolaszék többszöri feljelentésére a tanfelügyelő még mindig nem intézkedett, valószínűleg valami súlyos politikai ellentét végül is oda vitte, hogy 1936 őszén a felsőbb hatóságok fegyelmi úton azonnali hatállyal elbocsátották. Nem sokára a Referátustól megkaptam az igazgaszenvedély annyira elfajult, hogy az együttélés eben a formában tovább nem oldható meg. Hosszas latolgatások után arra a meggyőződésre jutottam, hogy nyilván olyan jó erőben és tettrekész állapotban érzi magát, hogy ez a vállalkozás teljes egészségét igazolja. A telek már régen a saját nevén volt, kifutva egész a sínekig széles táblát alkotott, amelyen addig herét termeltünk. Hogy a ház arányosabb telken épüljön, a vasút felöli oldalán egy ugyancsak házhelynyi csíkot eladtunk Tarr Gyuláéknak, akik lévén fiatal házasok, ugyancsak nekifogtak az építkezésnek. Igen kellemes, csöndes emberek voltak, így nem kellett félni a rossz szomszédság, török átok rémétől. Tarr ebben az időben a patonyi malmot bérbe vevő Matkovecz fögépésze volt. Matkoveczék is. akik már nem tudom, honnan keveredtek Patonyba, talpig becsületes, iskolázott emberek voltak, leánykájuk valamelyik osztályomba is járt. Patonyban sok kömüvességgel foglalkozó ember élt, hiszen az ún. Újsort is jóformán önerejükből építették föl. Pallérjuk az a Varga bácsi volt, aki a gyerekek előadásain a harmonikázást is vállalni szokta. A hivatalos iratok beszerzését, a tervrajzok jóváhagyását egyesült erővel végezték. Azért írom többesszámban, mert jóformán az egész falu besegített. Úgyannyira, hogy az ősz elején már be is költöztünk. Azóta sok szép lakásom volt, most is egy rózsadombi villában lakom, de ezt a házat sohasem tudom elfelejteni. Ez a zavartalan boldogság nem tartott sokáig, hiszen Hitler akkor már felhúzta a mérföldes csizmáit. Az új házban már rádió is volt, mindezek ellenére nem akartuk tudomásul venni a naponta sugárzott háborús híreket. Legelőször a falu szlováksága neszeit rá a közelgő katasztrófákra. Gottwaldék birtokáról éjjelente gördültek ki a hatalmas teherautók, megrakodva gazdasági gépekkel, állatokkal. Aztán Náplaváék is mozgolódni kezdtek. Egy szép napon arra ébredtünk, hogy üres a hatalmas major, a kastély, és azok, akikkel olyan szívélyes barátságban voltam, búcsúszó nélkül hagytak ott bennünket; valószínű, már elsírták összes könnyeiket. Lassan a csendőrök családjai is egymás után tünedeztek el a biztosnak vélt főváros felé. Ők sem búcsúzkodtak. Már csak a férfiak tartották a frontot, és 1938 november elején a faluvégi kereszt előtt toporgott, idegeskedett a hátrahagyott csendörkülönítmény. Hideg, havas eső szitált, már erősen szürkült. Férjem magára kanyarítva beke-' csét. kiment hozzájuk — hiszen csak pár lépésre voltak házunktól — és némi tusakodás után betessékelte őket meleg lakásunkba. Talán öten voltak. Nekik kellett fedezni a családok biztos elvonulását, és megvárni az értük jövő autókat, amelyeknek a bécsi döntés elhangzása után kellett megérkezniük. Meleg teával, borral kínáltuk őket, hiszen éveken át a barátaink voltak, s amit kínáltunk, eleinte nem akarták elfogadni, de amikor a szemek mindjobban elhomályosodtak, fölemelték a poharakat, és fátyolos hangon kívántak jó egészséget és egy boldogabb, biztonságosabb jövendőt. Aztán hátra sem nézve, lehajtott fejjel beszálltak az ott sorakozott, értük küldött autókba. Már a nevükre sem emlékszem, egynek azonban mégis, aki igen nehéz órámban jött segítségemre. Most elbúcsúzom tőletek, majd iparkodom, hogy a harmadik levél is megszülessen, és eljusson hozzátok. Budapest, 1986. március hó Szeretettel Pintyő néni Megjegyzések. Miklós Sarolta 1933. szeptember 1 -töl tanított a diósförgepatonyi községi iskolában, s 1938. január 8-án férjhez ment Godány Miklóshoz. Az iskolák bezárásáig (1944 márciusáig) Patonyban is maradt. — A szlovák állami iskolában, amelyet Josef Gottwald cseh maradékbirtokos pénzén Josef Mraček prágai építész tervezett s egy 1935. december 22-én kötött szerződés alapján a Slovenská Liga bérelt évi 1 500 koronáért, 1935. november 18-án kezdődött el az oktató-nevelő munka Ladislav Olša irányításával. Ez az intézmény igazgatásiig a szentmihályfai Kolónia állami szlovák (ún. csehszlovák tannyelvű) iskolájához, Ladislav Janku keze alá tartozott. — Csóka István (Vajka, 1916) Patonyban lépett a pályára 1936-ban, s több bevonultatása után a somorjai magyar tannyelvű polgári iskolába került. A felszabadulás után magyarországi iskolákban tanított. — Josef Gottwald a felszabadulás után visszakapta korábbi patonyi maradékbirtokát, de Prágában maradt. Patonyi gazdaságát eleinte barátjának fia, az ifjú Július Aujeský (1924— 1985) irányította, de miután a nyurga gazdatiszt nőül vette Paula Óuriková (1921) igazgató tanítónőt, már 1946 őszén Oroszvárra (Rusovce) költözött. s az ottani állami birtokot vezette; később agrármérnök, háromszoros Vörös Zászlórendes. A Gottwald család Ausztráliába települt s étteremhálózatot épített ki Sydneyben. A falu nincstelenjei a maradékbirtokosok földjein kezdték el a szövetkezeti gazdálkodást Koszorús Péter vezetésével 1949-ben; az ő társulásuktól nőtt ki 1950- töl a Barátság Efsz. ÍKIL) 10
