A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-02 / 36. szám
TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ (1888-1969) 2. Egyszer, emlékszem, egy délután, nagy csókolózás után, ilyen szamár tréfát kezdtem. Mielőtt a lány kiment volna a szobámból, búcsúképp még egyszer magamhoz szorítva s megcsókolva, azt mondom neki: — Ebből fiú lesz. — Menjen a fészkes fenébe — rivalít rám mérgesen. — Hát mondja — szóltam —, de egész komolyan, mit csinálna, ha beteljesednék, amit mondok? Akkor muszáj vóna elvegyem. — Menjen a pokolba a buta vicceivel! — Hátha nem viccelnék? Tán nem jönne hozzám? — Szépen venne el maga akkor engem — így felelt. — Hátha mégis? — szóltam mosolyogva, s visszatartottam az ajtóban. — Legyen nyugodt, nem szorultam éppen csak magára, ha férjhez is akarnék menni. — Várjon csak — mondtam, de lelökte magáról karjaimat, s ott hagyott. Az egésszel pedig azt értem el, hogy vagy négy napig nem bírtam becsalni magamhoz. Komolyan abban voltam, hogy végleg elrontottam nála a dolgomat, s kegyetlen kínzott a féltékenység, hogy más foglalja el a helyemet. Véletlen épp aznap este panaszkodott a vak ember, hogy Giza egész délelöttöket elpletykázik a házmesteréknél, s egyebütt csavarog oda. Ezt addig is tudtam, hogy szeret csavarogni, de akkor egyszerre, mint éjjel a lidércnyomás, vett hatalmába — más szeretője van neki, ahhoz jár, az az igazi. S mindjárt a kalácsnyelv urat vettem gyanúba. Mi tagadás, utána is lestem, mikor csavarogni ment. Mégse úgy azonban, hogy kieszeltem volna ezt előre, hanem úgy, hogy véletlen megláttam a boltajtóból, az utcán. A boltban azt mondtam, a raktárba megyek. Máskor ugyan mindig két inast is vittem magammal, a szerszámokat ha rendezni, tisztogatni kellett, most majd fellöktem a gazdám feleségit az ajtóban, csakhogy hamarabb kinn legyek. Nyomon követtem. Lassan ment. itt-ott elbámészkodott, s két helyütt is megállt cukorkás előtt. Harmadiknál vett is valamit. Csodáltam, minek veszi itt a cukrot, mikor van neki otthon elég. Tudva, milyen nagy nyalánk, sose hagytam csemege nélkül. Könnyen került a fűszeres kollégák révén. — De honnét van pénze? — ötlött fel egyszerre gyanúm. Ugyanakkor már harmadik ízben vettem észre, hogy akikkel csinosabb férfiakkal találkozik, szemökbe kacsingat, mert utánafordulnak. Egy meg is állt éppen, s úgy nézett vissza utána, de aztán láttam, félrehúzza a száját. Azt hiszem, utcai lánynak nézte az olcsóbbakból. — Így vagyunk tehát? Még rosszabb, mint hittem. Az utcán fogdossa hát a pasasokat, s elmegy velők talán szállodába, vagy ki tudja hová. No persze, ahogy velem, mással is. Honnét is lenne pénze? — Ezt gondoltam mindjárt, s mondhatom, cudarul levert a dolog. — Mégis lássunk bizonyosat először — gondoltam. Kisvártatva csakugyan valami facér segédféle. annak néztem, szemközt jőve, vissza is tért utána, s több ideig mellette szemtelenkedett. Szerencséjére, nem ment vele semmire. Ahogy tolakodóbb lett, az én Gizám rögtön kiadta útját s kinevette. Én pedig, csepp tartott, hogy tetejébe fel nem sapkáztam uraságát. olyan düh csapott meg, mikor eljött mellettem. Azt már előbb láttam, hogy a Városligetnek tartunk. Környékén laktunk. Csakugyan odacseppentünk a vurstliba. Itt már dolgot adott, hogy ne tévesszem szem elöl az én Gizámat, s ő se vegyen észre. Mindent megszemlélt, mindenhová befurakodott, minden látványosság körül összelökdöstette magát a csőcselékkel, s kétszer is felült a körhintára ... Hanem ezeken kívül semmi mást nem vettem észre utána. S eszembe jutott, hogy hiszen a pénzt megtakaríthatja a bevásárláson is. Egészen mégse oszlott el a gyanúm. Visszafelé már sietve ment. Egész a kapuig követtem. Most nem — gondoltam visszafordulva —, de ki tudja, máskor? Talán nem találja szeretőjét, vagy ki tudja? Mégiscsak piszkosság! Magára hagyja szegény vak apját, hogy itten ficakokra kacsingassson, s elcukrozza meg elkörhintázza keserves garasait. Addig ijesztgette szegény öreget az elgázolásokkal, tudva, mennyire fél tőle, hogy most már alig megy ki vele a levegőre. Gyalázatos békája, hogy így egyedül csavaroghasson! Szegény vak ember! — Nagyon fel voltam háborodva a sorsán. Ez még akkor ősszel történt, amikor hozzájuk kerültem. Amit most mondok el, az kora tavasszal. Jól emlékszem az egész dologra, elejétől végig. Egy vasárnap délután, ebéd után, a vak ember kiült sütkérezni ajtajuk elé, a folyosóra, a friss tavaszi levegőre, a cirógató napsugárra. Szemközt egy nagy tűzfal magaslotta túl házunkat, s rá egy három méter magas, kunkori bajuszos gavallér volt pingálva, kék felöltőben. Hasonlított egy kicsikét arcban meg állásban a kalácsbeszédű szaktársra, csakhogy Nyikora Gáspár úri szabó volt aláírva. Házunk csak kétemeletes volt, a második emeletén csak mi laktunk, a többi lakás bőr- meg szűcsmeg szőrmeáru raktárul szolgált, talán a háziúrnak. Giza az apja mellett ült. s olvasta neki hangosan a Népszavá-t. Persze, szokás szerint figyelmetlenül, rosszul tagolva s hibásan ejtve a szavakat, miket aztán az öreg fontoskodva javított ki, s leszamarazta érte. Giza ilyenkor csak nevetett, s rám kacsingatott, aki szintén ott álltam szobám ajtajában. Most kérdezte éppen másodszor a vak ember, itthon vagyok-e már. Biztos akart lenni, hogy pityizálunk-e délután. — Nem jött! Hányszor mondjam már! — förmedt rá Giza, s keserves arcot csinált rám, mintha mondaná: nézzem hát ezt az öreget, hogy nem akar elálmosodni. mint máskor ebéd után. és bemenni lefeküdni. Hogy aztán persze Gizácska bejöhessen hozzám. A vak ember azonban nagyon jól érezte magát az édes tavaszi levegőn, megfésülködve, tiszta ingben, tiszta ruhában, s alig ásított még egy-kettőt. Már két órára járt pedig, s Giza három óra felé kirándulásra volt indulandó a házmesterékkel, tudom is én, miféle forráshoz. Pogácsát is sütött már magának, s tőlem is kapott egy csomag szaloncukrot. A vak ember pedig a napra fordította világtalan ábrázatát, és sóhajtott: — Ó, isten, istenem, be milyen sorsot is adtál nekem. Vajon mivel is érdemeltem meg Tőled?... Mit kacagsz, Giza?! Te szemtelen!... Van itt valaki?... Farkas úr?... Nem hallottam? Ó? Mi?... Senki se?... Akkor mit kacagsz? Magadba nevetsz? Elment az eszed?... Ó, istenem, istenem! Az ember csak hallja, de nem látja ... Azt se tudja, milyen az édesgyermeke ... Szeretnélek látni, milyen vagy. Itt Giza mellé zöktette székét, s felé tapogatott: — Itt vagy? — azt mondja. — Hadd lássalak. És folyton beszélve, sóhajtozva elkezdte tapogatni elébb az arcát s le a nyakát, a vállait, a két karját és sorban a két mellét, s még lejjebb is motozott. Giza veszteg állotta ezt, csak hol nevetve, hol arcát fintorogva rám. s lekacsintgatva apja kezeire, látom-e hol járnak rajta? S egyszer-egyszer úgy tett mókából, mintha csiklandaná öt. — Milyen kifejlett vagy — mondta a vak ember, s magához húzva megcsókolta kétszer is. — Vigyázz magadra, fiam, nehogy valaki rosszra vigyen. Nehogy hallgassál valakire. Senkire a világon. Vigyázz, el ne maradjál a házmesteréktöl az erdőben ... Mondjad?... Mondjad?... Farkas úr nem próbált már, hogy izé. hogy... Nem?... Sose?... Igen, tudom, menyasszonya van neki... Mit vinnyogsz úgy?... Te tán láttad? Vagy igaz, vidéken van ... Vigyázz csak azért. Ajaj! Ráérsz még a férfiakra gondolni. Fiatal vagy te még nagyon... Látod, anyád is huszonhárom éves volt, mikor elvettem!... Jaj, istenem! Itt újra körültapogatta Gizát sóhajtva: — Éppen ilyen volt, mint te ... A világra!... Ó. istenem, ha most is élne. Be rossz is nekem így... Hm ... Mégis, asszony nélkül... Ilyen gyámoltalan ... Mit nevetsz megint?. .. Ne hazudjál!... Valaki van itt? Épp akkor egy kis felleg vonult el a nap előtt. Néhány pillanatra elborult, s elhűssödött. — Mi? Mi ez? Beborult? — kérdezte megrezzenve a vak ember. — Be hát! Esik mindjárt az eső. Gyerünk befelé — válaszolta Giza. — Igen?... Igen?... — fészkelődön meg nyugtalan az öreg, s szót akart fogadni, de akkorra már el is vonult a felleg. Erre elemi düh szálloda meg a vak embert. Mind a két kezét egyszerre emelte rá Gizára, mintha szét akarná tépni: — Te gyalázatos, alávaló, te arcátlan, te komisz! Te apáddal komiszkodol?! Te! Tréfázol, hogy vak vagyok! Vigyázz csak, meg ne büntessen a sorsod ... De ahogy oszlott szét dühe, úgy jelent meg helyén a gond arcán, hogy talán túl indulatos is volt egy kis tréfáért. Giza csak nevette. S csak annál nagyobb volt mulatsága, hogy látta, hogy rosszallóan csóválom rá fejem. Legalább velem is ingerkedhetett. Nagy nehezen mégis lefeküdt az öreg. De már nem is 14
