A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-19 / 34. szám
v Dúdor István-emlékkiállítás Át kell vergődnöm a festés sivatagán hogy végre lélegzethez jussak Engem lerészegít a világ ha csak egyet is kortyolok belőle már nem látom őt tisztán s nem tudom lefesteni Túlságosan közeli már Magába fogadott Ki kell szorítanom a világból magam hogy magamba fogadhassam őt Visszatartom a lélegzetemet s a hátralévő néhány perc alatt villámgyors mozdulatokkal dolgozom Szemfedőnyi vásznak Krisztus halotti leplei előtt légSZOMJASAN gégegörcsben hadonászom egyszerre az ÖSSZES ECSETEMMEL Ezeket a sorokat fiatal költő barátunk. Balia Kálmán vetette papírra az egy éve elhunyt Dúdor István emlékére. íme, a művészi let sűrített drámája: ennyi volt, ez volt, ilyen megrendítően szép volt drága barátunk, Dúdor István drámája, azé a dereski festőé, aki láthatatlan angyalszárnyat viselt, s akinek ebből származott minden látható nyomorúsága, az a nyomorúság, melyet már a festő életében legendák öveztek, s amely végül is a lélek test feletti győzelmét, a lélek győzelmes derűjét hirdette. S most már négy egymást űző évszak óta hiányoljuk lelkének ezt a szenvedésben és szenvedélyben kiküzdött derűjét, amelyben oly gyakran megfürdetett bennünket, barátait, ismerőseit. Különös kettősség súlyos és szép terhével járt és élt köztünk: mindig úgy éreztük, hogy Pista a világ minden terhét magára vette, de éppen ebből adódott ártatlansága, az a megdöbbentő és lenyűgöző ártatlanság, melyre csak a gyerekek és az igazán nagyok képesek, mert szívükből Isten szelíd mosolya sugárzik. Közel húsz éven át ismertük, gyötörtük, biztattuk, bíráltuk, féltettük és óvtuk egymást, közel húsz éven át közösen vettünk részt az élet és a művészet nagy kalandjában, heves, szívet égető viták, országjáró végtelen utazások, kocsmák, templomok és képtárak, albérletek és főbérletek zugai kísérték életünket, lelkűnkben mindig egyetlen céllal, hogy ha védtelenül és menthetetlenül is, rongyos bohócként vagy véres katonaként — elmerüljünk a világ fekete szívében: egyetlen fénysugár kiküzdésének hitével, az ártatlanság elnyerésének reményével. Mindig nagyon kívántam öt megismerni és megérteni, versek sorával próbáltam kifejezni, milyen érzelmeket és gondolatokat ébreszt bennem a művészete, s most egy tíz évvel ezelőtt, 1978-ban született „egyperces esszémet” idézném fel róla, azért is, mert máig érvényesnek érzem, s többet, hitelesebbet ma sem igen tudnék mondani: „Dúdor István a képeit magyarázza ... Tépi-gyűri rövidre vágott haját — vitatkozik a halhatatlansággal. És toporzékol. Boldogan szólok róla, a művészetéről, mert boldogít nagy vitája az élettel meg a fene-nagy halállal. Föláll fényesen, megáll kényesen ez az ezredvégi ember, hogy megérkezzen a világosságba — az egyetlen halhatatlanságba. Mezítláb csinálja, egy szál ingben, mert vőlegénye régen a halálnak, mert mátkája már az életnek, mert jegyese a sorsnak. Kényes és súlyos ember, megrendült ember: végigtántorgott a lassú falvakon és végigtántorgott a gyors városokon, hogy hétszer megszült lelkét eltékozolja, hogy fölgyújtsa a temetőt: nagymama gömör-nagy ráncait megélessze, Andris bácsi vadvirágtekintetét megöntözze, hogy meghallgassa a kegyelemosztó kozmosz szívének ketyegését. Hogy megélessze, megöntözze, meghallgassa! Hiszen csak rajzol, csak fest, csak van: szárnyastul és apástul és anyástul, mint minden lelkes állatok. Van egy festménye: ég a falu. Égeti szemem világát, perzseli a világ szemét. Pedig csak színek égnek — egy szelíd lélek lobog, elrendelés szerint. És van egy festménye — a kozmosz szíve ketyeg. Fehér hattyú a vadra les, fekete kan kéz közt kezes. Mesét kéne csiholni, mesét álmodni, szép-vad álmot egy festőről: aki van. Aki élni készül szüntelen. Aki tud valami nagyot az égen tollászkodó fákról, a földön fészkelő lélekröl. Akinek szúrja a szivét a Mount Everest, nyomkodja ágyékát a Mont Blanc. Akinek: Fájó szája csönddel híres, ő a kényes szellem, lépdes hétcsizmásan, ingerülten, teljes sorsunkba merülten. Pilinszky János mondja: Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belölünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság. Dúdor István az a művész, akivel kapcsolatban halálos bizonyossággal érzem, hogy művével kiküzdötte ezt a Pilinszky János megfogalmazta világosságot, mert energiája és eredetisége, megismételhetetlen élete fényt sugároz felénk. Halálának első évfordulóján jöttünk most össze, ennek ellenére, illetve éppen .ezért hadd fogalmazzam itt meg; anélkül, hogy misztifikálnám a dolgot, én János apostollal vallom, hogy nincs halál, mert a halandók közti kapcsolat halhatatlan, azaz valami öröknek a jelképe, és nincs halál azért sem, mert azt már átéltük, az már régi dolog, és torkig laktunk vele, s minden élet valami újnak a jelképe, amelyet, Borisz Paszternákkal szólva, hálásan hirdet az anyák minden bölcsödala és minden képtára a világnak. És így érthető meg drága barátunk művészetének megfogalmazatlan, de most már örökké érvényes üzenete: a művészet állandóan a halálon töpreng, és ezzel állandóan életet teremt. KULCSÁR FERENC Fotók: Gyökeres György (2). Farkas Vera (1) és archív ' Elhangzott Marcelházán, a festőművész halálának első évfordulója alkalmából rendezett kiállítás megnyitóján. 8
