A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-29 / 31. szám

Miért nem szerette a bíró a virágokat Arthur Fletcher arca mindig komor volt. Az ember azt hihette, hogy semmivel sincs megelégedve. A bíró mintegy harminc esz­tendeje lelkiismeret-furdalás nélkül mondta ki a halálos ítéleteket. Fletcher bíró volt a körzetben a hatalom megtestesítője és emi­att foghegyröl beszélt a polgárokkal. Az ítélethirdetés után elégedetten hátradőlt a székében. Szerette a „hivatását", hiszen a vádlottak alig mertek a szemébe nézni. A „valaki" címre tört és ezért feleségül vette a gazdag özvegyet. Verna Cooper boldogan „igen"-t mondott. Arthur Fletcher úgy érez­te, hogy megfogta az isten lábát, tehát átadta a székét a fiatalabb kollégának és visszavonult a villájába. Massachusetts szö­vetségi állam egyik szép tavának a partján napestig lustálkodott és arra gondolt, hogy megírhatná az emlékiratait. A nyugdíjas bírő gondtalanul nézte az égen szárnyaló mada­rakat. mígnem egy szép napon kapott egy csokor virágot. Öt szál vörös szegfűvel. Életében először elfogta valami nyugtalan­ság. Halálra váltan ácsorgott az előcsarnok­ban a váza mellett és üveges szemmel nézte a szegfűket. Nagyon jól tudta, hogy ez a különös ajándék a halál hírnöke. A vörös szín a szerelem szimbóluma és ez a szerelem — az alvilág nyelvén — maga a HALÁL Tudta, nagyon jól sejtette, hogy Buck Gru­ber állja a szavát. Az arca elszürkült abban a pillanatban, amikor tíz esztendőt sózott a nyakába. Mit is mondott, amikor a rendőrök elvezették? „Ha kiszabadulok a börtönből, megöllek, te ősz sakál. A találkozásra nem kell sokáig vámod! Ha megkapod a vörös szegfűket, elkezdhetsz imádkozni." A bíró nem sokat adott a gengszter sza­vaira. On ikusan elnevette magát és intett az öröknek, hogy elvezethetik a fickót akinek a nevét is elfelejti... holnap. MÁSNAP újabb csokor érkezett. A bíró idegrohamot kapott. A szivét alaposan meg­viselte. A csokorban négy szegfű. A bíró nem volt buta ember. Tehát négy nap múlva végeznek vele. Tulajdonképpen akkor kapott a szívéhez, amikor elolvasta a csokorban elhelyezett üzenetet. „Öt szegfű, négy szegfű, három szegfű, két szegfű, egy szegfű és a HALÁL! Az Úr magához parancsol, mert felelned kell a bűneidért. Évekig vártam ezt a pillanatot. Amíg én a börtönben ültem, addig te a vagyonodat gyarapítottad. Az életeddel fi­zetsz mindazért, amit tettél, te tetű!" — Még négy nap — motyogta a bíró. — Ó, Vema ... négy nap úgy elrepül, de úgy ... A bíró az ágyban feküdt és a felesége szemébe nézett. — Maradj nyugton, Arthur. — Még négy nap, Vema. — Ne izgasd fel magad ... A rendőrség ... a rendőrség ... igen ... — Nem vagy semmiben sem bűnös. — Gondolod? John Dillmant is elítél­tem ... húsz évet kapott... biztosan a bör­tönben halt meg. Meg aztán Roland Whi­te ... igen, igen ... öt is elintéztem ... Sean Hutchinsont... elaludt a börtönben és nem ébredt fel... nem láthatta többé három gyermekét. Meg ... ó ... milyen sokan vol­tak ... — Ezek közé sorolod Grubert is? — Öt évet érdemelt, de tőlem tizet kapott. Nem nagy dolog ... de te meg a fiad ... mi lesz veletek? Milyen kegyetlen voltam ... egyedül maradt a fiú ... hagytam, hogy utat törjön magának az életben ... tizenhat esz­tendeje nem is láttam ... tudom ... nem kapom meg a bűnbocsánatot. — Te voltál a törvény, Arthur. — A fiad, az első házasságból... Ro­bert ... nem kapott tőlem segítséget. Másnap reggel a bíró jobban érezte ma­gát, de ágyban maradt és mereven az ajtót leste. Hirtelen feljajdult. Úgy rémlett neki, hogy a szobába berepült két szál szegfű. Ijedten a fal felé fordult. Vema óvatosan a beteg szivére helyezte a tenyerét, amely egyre hevesebben dobogott. Arthur Fletcher belekapaszkodott a felesége karjába. — Vema — mondta akadozva —. ha meghalok ... akkor a házba hívod Róbertét. Ő a fiad. valakire szükséged van, gondosko­dik majd rólad és a vagyonról. Te... te engem mindig szerettél, habár nem sokat törődtem veled és az érzelmeiddel. Egoista voltam^ilágéletemben. — Ne beszélj így. Arthur. — Szeresd a fiadat és az embereket... emberségesen az emberekkel. A világot én rontottam el... és a hozzám hasonlók. Én nem voltam jó ember, Vema. Vége ... valaki elfújta a gyertyát. A véletlen úgy hozta, hogy Buck Gruber a hóhérom ... Nyolc órakor — másnap reggel — Arthur Fletcher a másvilágra szenderült. Abban a pillanatban, amikor megérkezett az utolsó szegfű. Vema még aznap délelőtt táviratot küldött a fiának: „Arthur meghalt. Most visszatérhetsz a házba, fiam!" Observer City — ez egy városka Massa­chusetts szövetségi államban — nyugalmát semmi sem zavarta meg. Robert Cooper megkapta az édesanyja táviratát. A virág­boltban senki sem tartózkodott, habár Ro­bert nem panaszkodhatott, mert az üzlet a szó szoros értelmében „virágzott". Elolvasta a táviratot, majd papírra vetette a hirdetés szövegét: OLCSÓN ELADÓ EGY VIRÁGBOLT Ekkor elhatározta, hogy édesanyjának is küld egy szép csokrot. Alig vette észre, hogy vörös szegfűket választott... LARRY SISNER megvédhet a banditától, tőle igen ... de a félelem ellen nincs orvosság. Én halott va­gyok. Verna. — Aludj. Arthur. — Minden hiába. Verna. Egyszer — az utolsó napon — az ember megjelenik az Úr előtt és töredelmes vallomást tesz. Szembe­találom magam az igazsággal. — Vema leült a beteg ágyának a szélére. — Miért vagy olyan biztos abban, hogy Gruber küldte a virágokat és a levelet ? — Tudom — csattant fel a bíró. — Olvas­tam az újságban, hogy tíz nappal ezelőtt szabadon engedték. Vema szó nélkül megsimogatta a beteg arcát. Másnap a bíró nagy nehezen lecammo­gott a hallba. A vázában három szegfű. Dühében leseperte az állványról a vázát. A rózsaszínű padlón a vörös virágokról lepo­tyogtak a szirmok. Mintha vér folyna a szo­bában, gondolta Fletcher. A bírót úgy kellett felvinni a hálószobába. Vema és az orvos azonnal a segítségére siettek. Doktor Pretorius ideges volt. Tehe­tetlenül nézte a beteget és megcsóválta a fejét. Csodák manapság nincsenek. Fletcher lassan magához tért. — Vema — súgta elhaló hangon. — Meg­érdemeltem, igen, megérdemeltem ... — Nem értelek. — Nekem is van lelkem. Érző ember va­gyok, aki sokat tévedett. Ez a Buck Gruber a bosszú fegyverével igazságot szolgáltat. TANÍTHATÓ-E A SÍRÁS? Hogyne lenne tanítható. Minden színész tanú rá, hogy meg is tanulható. De szépen sírni nemcsak a színpadon művészet Erre a gondo­latra alapozva nyitotta meg könnyiskoláját Madridban egy spanyol pszichológus. Akik beiratkoznak tanfolyamaira, sokféle bögés mi­kéntjét sajátíthatják el. Megtanulják, hogyan lehet a könnyeket mesterségesen előcsalogat­­ni, vagy épp ellenkezőleg: elfojtani; mit kell tenni, hogy valóban szépen, a szem kivörösö­­dése és az arc eltorzulása nélkül zokogjunk, mikor tanácsos csak egy-egy könnyet kiprésel­ni, mikor üvö/tve bőgni, s ha épp csak könnybe lábad a szem, milyen fénybe állni a leghatáso­sabb. hogy akinek a könnyet szánjuk, e diszk­rét sírást biztosan észrevegye. Tanfolyamait a mester főleg nőknek ajánlja, mivel nekik a sírás úgymond ősi fegyverük, melyet bevetni ma is érdemes. Férfiaknak inkább különórá­kat javasol, azt állítván, rivás terén nehezebb a felfogókészségük, noha a nemcsak átvitt érte­lemben, de valóságosan is súlyosabb férfi­­könny súlyos helyzeteket is megoldhat, mert ritka és épp ezért becses A pszichológus iskolájának jelmondata: ne szégyellje saját könnyét inkább használja ki. KINCS E A TÜKÖR? Ma már nem az. de kincs volt egykoron, ezért ül A vad hattyúk című Andersen-mese király­lánya tükörüveg zsámolyon. A legrégibb tük­rök fényesre csiszolt fémből: ezüstből, rézből vagy réz és ólom ötvözetéből készültek. A fémtükrök azonban a levegőn hamar elhomá­lyosodtak, megfeketedtek. Ezért a fémet üveg alá helyezték, mintegy védve azt és ezzel meg is született az üvegtükör alapgondolata, ame­lyet azonban csak Muranóban tudtak tovább­fejleszteni. Itt az üveglapra papírvékony ólom­lemezt ragasztottak, arra higanyt öntöttek. amelyből jól tapadó foncsor képződött A mu­­ranóiak, azonban féltékenyen őrizték a foncso­­rozás receptjének titkát aranyért sem szolgál­tatták ki senkinek. Ám egyszer a franciák egy sötét éj leple alatt átszöktettek magukhoz néhány tükörmunkást akik aztán Párizsban kezdtek tükröket gyártani. Kis híján az életük­kel fizettek az árulásukért Aztán született egy zseniális vegyész, a műtrágyát és a leveskoc­kát is feltaláló Justus Liebig, aki még javítani is tudott a tükrökön azzal, hogy a sok fényt elnyelő és ráadásul mérgező hatású higany­­foncsor helyett ezüstfoncsort alkalmazott 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom