A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-29 / 31. szám
költő arca, arcéle világosan és egyértelműen rajzolódik ki. Jó mesterek vezették tehát tollát. De nemcsak a nyugatosoktól okult a költő, föllelhetjük poézisében Berzsenyi, sőt Vörösmarty felhangjait is, az óda és ditirambus fönséges pátoszát, a hexamater méltóságos lüktetését. „Szokatlan az a költő — írja a Pólusok szerkesztője, Koncsol László —, aki a formai újitások korában szinte programszerű makacssággal épp a legkötöttebb hagyományokat követi. Ilyen költőre könnyen ráüthetik az eleve korszerűtlenség, az avittság bélyegét. Simkó Tibor is a költőknek ehhez a makacs fajtájához tartozik. Nem elég. ha régi formákban gondolkozik, hanem sokszor, mintegy mutatványként, egy-egy ismert, klasszikussá érett és nehezen megismételhető formához nyúl kíváncsian: vajon meg tudnám-e én is csinálni ?... Mi az mégis, ami jellemzővé, Simkó-verssé tesz egy-egy ilyen kísérletet? Elsősorban az, hogy minden megoldott forma mélyén ott dübörög a költő robusztus ereje. Akár Villon, akár a francia parnasszisták vagy Baudelaire, Tóth Árpád formáival kísérletezik, a páratlanul hajlékony forma mögött, sokszor attól függetlenül is, a szavak mélyén mindig ott feszül az az elkeseredett, humortalan, berzsenyis vad erő, amely — úgy érezzük — minden percben kitömi készül a szorongató formák közül.. A Ki vagyok. Az én sátánságom, a Pogány nagyböjti halihó, a Valse triste, vagy akár a Nyárutó élményt jelentenek, találkozást a költő szellemével. Felejthetetlen számomra a Kávéházi karácsony, amely az árvaság ünnepi könnycseppje is lehetne: „Bámulok ki az ablakon. / nézem az esti várost: / a gyermek hó a házakon / ajándéklesve vár most, / a fákon föl az ablakig / ezer ezüst harang van; / idebe' tompa csönd lakik — / karácsonyest a Grandban. / A márványasztalok fölött / füstfelhők fátyla lebben. / s ahol az est kettétörött, / a pincérlányok szebben / suhannak, mint az angyalok, / a tálcán csésze koccan, /, s a lelkem mélán andalog / egy IRODALMI TÜKÖR lUODVriAII XflKOB úton vissza hosszan. / Betoppanok az éj felén / egy régi, halk misére; / hány tágult szempár néz felém! — / kérdik: ki ez? miféle? / S amíg a kántor dalt ereszt / kiszáradt, érdes torkán, / fényárban függ a sok kereszt, / és zúg az énekorkán, / és zúg a „Gyermek született, / örvendjen minden ember!"; / de nem tudja a szöveget, / s lelkem dalolni nem mer:. Egri Viktor több megértéssel közeledett Simkó Tibor költészetéhez, mint Fábry: „Semmiképpen sem kívánatos, hogy a jövőben kevesebb gondot fordítson a formára, hogy lazábban bánjon a nyelvvel és ne ügyeljen féltő gonddal és szeretettel versei ritmikai és zenei szépségeire. Olyan értékek ezek, amiket nem egy költőnk művészetében hiányolunk, de jusson tovább, érjen el önmagához. ne kényszeritsen álarcot önmagára, mutassa meg önmagát, hogy látva lássák, ahogy Ady óhajtotta ... Úgy érzem, több biztatás, nagyobb érdeklődés, barátibb törődés és ösztönzés kellett volna, hogy a formát oly magas színvonalon elsajátító költő behozza a lemaradást, és kevesebb gátlással, görcsösség nélkül őszintébben megszólalhasson .. A Tikirikitakarak választóvonalat jelent a szlovákiai magyar gyermekköttészetben, de Magyarországon is párját ritkítja. Ezekkel a versekkel írójuk közel férkőzött a gyermekek szivéhez. Könnyedén, nagyvonalúan, fülbemászóan csendülnek e versek; a ritmus, a zene, a szójáték elkápráztatja az olvasót, a humor és a tarkaság sajátos mesebeli hangulatot teremt. Tanúja voltam, amikor a hetvenes évek végén a könyv szerkesztőjével, Zalabai Zsigmonddal késhegyig menő vitát folytatott a szerző. Ahogy a kettős meglátásban és értelmezésben hónapokig csiszolódtak és alakultak ezek a versek. De megérte, mert ebben a kategóriában egyedülálló sikert aratott a könyv. Két kiadást is megért, s mindkettő több mint 20 ezer példányban jelent meg. Néhány elbeszélés, irodalmi portré, versfordítás, dráma és riport jelzi még Simkó Tibor irodalmi munkásságát. Mennyiségnek nem sok, ami 1955-töl tolla alól kikerült, ám verseinek, gyermekverseinek nagy hányada bizonyára túléli az irodalmi divatokat. Emlékezetem nem fényképezte le, mikor találkoztam először Simkó Tiborral. De az ötvenes-hatvanas években, amikor még hasonszőrűek szívesen barátkoztunk egymással és összejárogattunk, ő is többször megfordult nálunk. Akkoriban gyakran meghívtuk magunkhoz a fővárosban tanuló, hányódó fiatal költőket, írókat, diákokat, hogy ne érezzék annyira az árvaságot, fogyasszanak néha egy kis házi kosztol, ne csak menzait. Talán vele is ekkor keveredtem meghitt barátságba. Közel éreztem öt magamhoz, de a család is kedvelte a mindig derűs, sőt nagyokat hahotázó fiatalembert. Ha nevetett, egészen megszépült. Ilyenkor megcsodáltam hibátlanul ragyogó fogsorát, amely bizonyára nem szorult fogorvosra. Gyakran találkoztunk a városban vagy a rádióban is és sokat vitatkoztunk életről, költészetről, a művészetek csodájáról. Sokszor élesre fordult a vita, ő azonban mindig megvédte az elképzeléseit, nem adta föl elveit, önérzetes volt és konok. Gyakran kértem, sőt korholtam, keressen képességeinek való elfoglaltságot, s ne engedje, hogy bizonytalanul hányódjon a világban, gondoljon a jövőjére, öregségére. Ő azonban nem engedett a negyvennyolcból. nem akarta magát sehol végérvényesen elkötelezni. Védte viszonylagos, zilált szabadságát. egyéniségét. Alapjában véve mindig optimista volt. kedvelte a derűt, a kötelékek nélküli életet. Nem tudom, mára mi maradt mindezekből. Pedig csavargásai ismeretében azt gondolhattuk volna, nincs oka a derűs világszemléletre. Bevallása szerint húsz helyen is dolgozott: bölcsészetet hallgatott a Komenský Egyetemen, segédszerkesztőnek szegődött a Pionírok Lapjához, majd Szepsiben (Moldava nad Bodvou) tanítóskodott. Tagja volt a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttesnek a Népesnek Dolgozott bányában, téglagyárban, építkezéseken, autógyárban, bútorraktárban. Dolgozója volt a Csemadok Központi Bizottságának tanított a Nagymegyeri Mezőgazdasági Iskolában, két éven át a Hétnél riporterkedett, egy ideig kulisszákat cipelt a Szlovák Nemzeti Színházban, majd titkárrá avanzsált a Komenský Egyetem magyar tanszékén. Olykor kezembe akad Pólusok című könyve s ajánlását elmélázva olvasom. Huszonegy éve írta bele e sorokat: „Dénes Gyurkának, atyai jóbarátomnak aki vendégül látott akkor, mikor még senki nem ismert, aki fölhívta a figyelmemet Dsida Jenőre és sokminden másra, hálás szeretettel Simkó Tibor. Pozsony, 1967. május 6." Régen, nagyon régen nem láttam már Tibort, pedig ugyanabban a városban lakunk. Húsvétkor és karácsonykor azonban befut tőle a szokásos üdvözlet. Valaki újságolta, hogy szép, fehér szakállt növesztett, s hasonlít a bibliabéli prófétákhoz. Kár, hogy korunk embereinek lassan nem lesz szükségük sem költőkre, sem prófétákra. DÉNES GYÖRGY Aztán ő lett a Hamupipőkét a bálból hazaszólító kakas is: pontban éjfélkor. De hol van még éjfél? Átváltozni és átváltoztatni egészen muris dolog volt. — Ne lábatlankodj az orrom előtt, kisfiam, nem látod, hogy sietek? Úgy kódorogsz körülöttem, akár valami szimatoló kiskutya ... És Dani máris kiskutyává változott. Még a fülét is tudta hegyezni. Meg elöre-hátra billenteni. Hau-vau .. L Később, iskolás korában, Dani sok hasznát vette az átváltozási művészetének: az iskolába rendszerint szélvész képében viharzott el. de volt úgy is, hogy piros tűzoltó autó formájában száguldott neki az utcák forgatagának, az útkereszteződések előtt már messziről, szigorúan hegyesre csücsörített ajakkal jelezve a veszélyeztetett: tüű-táá, tüű-táá ... Olykor vadul csilingelt is, az autó mögött robogó lovas tűzoltó kocsik szerepében, csiling, csiling. mert a városnak Dani gyerekkorában még csak egyetlen tűzoltó autója volt. Ezen ült mereven, feszesre egyenesítve kissé már gömbölyödő derekát, rezzenéstelenül a messzeségbe szegezve rettenthetetlen pillantását^ kezével az autó mellvédjét markolva, a'fején ezüst sisakkal, az oldalán ezüst tűzoltó baltával, diszegyenruhában, a város tűzoltó főparancsnoka — a főparandsnok is Dani volt, természetesen. A szirénázást, csilingelést csak az iskola kaput jában hagyta abba, hogy befordulva a kihalt, szürke folyosóra, legott átváltozzék Surranó Árnyékká, s úgy lopakodjék be az osztályba, a helyére, hogy Takáts tanító bácsi lehetőleg észre ne vegye. (De azért minden alkalommal bocsánatkérően, lesütött szemmel, bűnbánóan megbiccentette a fejét Takáts tanító bácsi felé, még olyankor is, ha Takáts tanító bácsi már a padsorok előtt állt, háttal az ajtónak.) Ugyanis Dani meglehetősen gyakran elkésett az iskolából, hetenként legalább egyszer a reggeli tanításról, legalább háromszor a délutániról. Ennek az volt az oka, hogy Dani nyavalyásán „rossz evő" volt: a reggelit — kávé. vajas zsemle — még csak lehörpintette, bekapta valahogyan, de az ebéddel minden alkalommal a végtelenségig elpiszmogott. Leves — forró, savanyú (paradicsomleves), „fojtogatós” (borsó krémleves), zsíros (húsleves), „pillés” (krumplileves). Főzelék — ne ilyen sokat, ne iiilyen sokat; rengeteg, nem bírom, mama. megfájdult a gyomrom ... És igy tovább. „Fiacskám, egyél: már zörögnek a csontjaid, olyan sovány vagy... Elmehetnél madárijesztőnek .. Hohó: búzatábla, aranyló, piros pipacsok, kék búzavirágok, s az aranyló tábla kellős közepén Dani, cilinderben, lobogó ingujjakkal — madárijesztő ... „Meglátod, Takáts tanító bácsi egyszer megunja, hogy minden délután elkésel, és elhúzza a nótádat..(Takáts tanító bácsi, az álla alatt hegedűvel. Dani délcegen, csípőre tett kézzel, kackiásan járja a csürdüngölőt.) De Takáts tanító bácsi sohasem húzta el Dani nótáját; Takáts tanító bácsi diszkréten úgy tett, mintha nem venné észre, amint a Surranó Árnyék belopakodik a padjába, mert Dani papája is ugyanabban az iskolaépületben tanított, de egy emelettel feljebb, a polgári iskolában, s ezért Dani papájának a hivatalos címe Tanár Úr volt, és ez Takáts tanító bácsi szemében (valaha ő is szeretett volna Tanár Úr lenni) olyan nagy dolognak látszott, hogy békén hagyta Danit. Viszont a gimiben Dani nem élvezett effajta előnyöket, ott teljesen magára maradt, s noha a gimiben nem volt délutáni tanítás (legfeljebb egyszer egy héten, torna vagy rajz, később, harmadiktól pedig német, de ez nem volt kötelező tantárgy), reggelenként nem lehetett Surranó Árnyékként besurranni a padba. „Mi van veled, te kölyök, mi? Messze laktok talán? Talán nem is ebben a városban ? Noha a bejárók már reggel fél nyolckor az iskolában voltak; te másféle vonattal jársz be, onnan a sörgyár mellől 7' Daniék ugyanis a városi sörgyár mellett laktak, s noha a fenti tanári dörgedelem (és az osztály kaján vihogása) alatt Dani zavartan harapdálta az ajkát, máris elhatározta, hogy ezentúl igenis vonaton jár be majd az iskolába. Ő lesz a sörgyári bejáró diák. Annál inkább, mert a sörgyárnak külön sínpárja volt. a vonaton más városokba szállítandó sörös hordók számára, s Dani ettől kezdve a sínpáron pöfögött be az iskolába. Ö volt a mozdony — pöff, pöff, a mozdonyvezető — unott, fölényes mosoly a tovasuhanó táj felé —, a fűtő — zuhi, még két lapáttal, lobogjon az a tűz —, a váltókezelő — piros zászló a kézben, feszes tisztelgés —, és az állomásfőnök is — indító tárcsa a kézben, hanyag tisztelgés. Persze, előfordultak váratlan akadályok is: nem volt szabad a pálya — holnap élcsapatom a bakteri! A bakteri meg a váltókezelőt is! — villant át Dani agyán, miközben fejjel rohant neki egy tekintélyesen domborodó, szürke mellénynek, s a fülét harsány, felháborodottan figyelmeztető kiáltás ütötte meg: — Nem tudsz vigyázni, te ló?!l „Nicsak. most meg már almásszürke lettem!", csodálkozott Dani és vidoran a szügyibe vágta a fejét. A befejezés a következő számban 15 t
