A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-25 / 13. szám
EMLÉKEIBŐL szülés sem. Naponta 8-tól 14 óráig tanítottam. a reggeli órákban a kicsikkel foglalkoztam közvetlenül, és 11 óra tájban az I—II- osokat haza is engedtem. Az önálló foglalkozásoknak a gyakorlásában és a készségfejlesztésben volt nagy szerepük. Aki viszont elkészült önálló feladatával, szívesen figyelte a nagyobbak tanulását, és sokszor elsajátította az azoknak előirt ismereteket is. Nagy dicsőség volt, ha valamelyik fiatalabb évfolyamú tanuló olyan kérdésre meg tudott felelni, ami az idősebbeknek szólt. Ezt a motivációt állandóan kihasználtam, és az órák alatti fegyelmezéssel soha nem volt gondom. Biztonsággal állíthatom, hogy ingerszegény környezetből jött tanítványaim túlnyomó többsége helyesírásban, számolásban elérte azt a szintet, mint a mai gyerekek. Pedig oktatási-nevelési feltételeink igen szegényesek, sőt siralmasak voltak. Különösen vonatkozik ez a megállapítás a szemléltető eszközökre. Golyós számológépünk, földrajzgömbünk, két térképünk és néhány fali szemléltető képünk volt. A természettudományos tantárgyak egyszerű kísérleteire magamnak kellett az anyagot összegyűjteni, vagy begyűjteni. Az akkori tanterv és maga a feudálkapitalista rendszer sem törekedett arra, hogy a tanulók természettudományos világnézete bővüljön, megalapozódjék. Tanítványaim viselkedéséről néhány szót. Élénkek, néha hangosak voltak, de rosszak sohasem. Szünetekben a lányok dalos játékokkal töltötték az időt a leggyakrabban, a fiúk pedig a legszívesebben lovaztak. Persze, sok romantikus búvó- és játszóhely is akadt az iskolaudvaron. Önfeledten játszottak, hiszen otthon erre kevés lehetőségük volt, mert egyrészt a szülők már idejekorán befogták gyerekeiket otthoni vagy mezei munkára, másrészt a tanyai házak elég távol estek egymástól, és így ritkán akadt játszó cimbora. Kulturális tekintetben nagy volt az elmaradottság, amelyről nem maga a nép tehetett. Tanítványaim szülei közül kettőnek volt rádiója, napilapot senki sem járatott, mert a postás hetente csak egyszer hozta ki a postát. Könyvtár nem volt, a téli estékre alkalomadtán a faluból hoztak ki a szülők könyvet. Szólnom kell Greschner Jenő munkájáról. Fáradhatatlan, kiváló szervező, igazi pedagógus egyéniség volt. A szülők és az iskola ügyes-bajos dolgaiban igen korrekten járt el mindig. Élvezet volt vele együtt dolgozni. A háború után feleségével együtt Sárbogárdra került, ahol egy nagy iskola igazgatója lett. Baráti kapcsolatunkat csak a 10 évvel ezelőtti halála szakította meg. A felsöpatonyréti iskolánál egy és negyed évet töltöttem csak, mert 1941. november 19-én behívtak tényleges katonai szolgálatra. (Állományban 1943 márciusáig voltam, mert akkor — bár katona voltam — szülőfalumban, Rétén választottak meg tanítónak). A rövid működési idő ellenére úgy emlékszem vissza patonyréti működésemre, mint pedagógiai pályám egyik legboldogabb szakaszára. Sokat tanultam, tapasztaltam pedagógiából és népismeretből. Megismertem a tanyai magyar nép sorsát, és mind jobban megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy társadalmi változásra van szükség itt feltétlenül. Negyvenöt év távlatából már nehéz visszaemlékezni az egész osztályra. A- hogy végignézem a fényképeken a sok üde gyerekarcot, megdöbbenve jövök rá, hogy ezek az én kedves tanítványaim az 50. életévet (sőt páran a 60-at is) túlhaladták, és talán már nagyszülők lehetnek. Többnek még a nevére is emlékszem; Czanik Lacira, a Tánczos lányokra, a Patócs fiúkra, Kádár Olgára, Puskás Ilonkára, a Bán kislányra, a Fiaska gyerekekre, Cucz Rózára. Az élet úgy elsodort tőlük, hogy azóta sem találkoztam egyikükkel sem. Vajon hányán élnek közülük régi otthonukban, Patonyréten, és emlékeznek-e arra, amire őket tanítottam ? GERGELY PÉTER ny. megyei vezetőszakfelügyelő ÁGH ISTVÁN L Z.-nek 8636. Balatonszemes Latinovits Zoltán! olyan boldog vagyok, és azt is tudom, hogy hiába mondom, elvetemült árvaságomban ragyogok, gondtalan gondolat a gondom. Zoltán! Most hadd magázzam önt, szeretném kilakkoztatni cipőjét olyan hegyesre, mintha ölt volna és lábáról lebillegne önként. Zoltán! Most hadd tegezzelek, ahogy a madár beszél a virággal, gomblyukamban trombitát viselek, nem zenélhetek trombitámmal. Zoltán! Megtudtuk, hogy a test üres tartálya a halálnak, s a halál, mint tündökletes meteor ebbe az üres tartályba támad. Zoltán! Egy pocsékolható pocsolyában hófehér lábbal kiáltok, bár fölösleges — egyezzünk ki a halállal. Zoltán! hadd mondjam, hallod-e? Isten, ha vagy engedd meg nékem, már felejteni kellene elvesztett szüzességem. És táncot járni, Zolikám! kirurgusok közt erre-arra, bicegve, mint egy csontváz, érdemrendekkel megvasalva. És várni, drága Zolikám! mikor a koponya beszélhet valami illetlent, sírod elföldelt hajnali ének. „Vak ügetését hallani Eltévedt hajdani lovasnak. Volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei riadoznak." És Ványa bácsi ráokád erre az asztalszéli létre, oly pontosan tudjuk okát, hogy nem tudjuk, minek jött létre. KÖSZÖNTJÜK ÁGH ISTVÁNT Bemegyek a magyar könyvesboltba és a gutaütés kerülget. Heted- sőt tizedrangú írók könyvei hevernek tonnaszám a polcokon, de az egyik legjelentősebb költő, Ágh István könyveit még csak véletlenül sem találom. Nem is azért vagyok mérges, mert én sem tudom megvenni, hiszen a költő eddig szinte minden könyvét elküldte nekem dedikálva, hanem hazai olvasóinkat sajnálom, akik nem juthatnak hozzá Ágh István verseihez. Hacsak a könyvei címére gondolok (Szabad-e énekelni, A romlás ellen. Rézerdő, Harangszó a tengerészért, A tündér megkötözése) örül a szivem. Ha verseit olvasom: boldog vagyok. -zsélyi-Most ötvenéves. Isten éltesse őt. (NAGY ZOLTÁN RAJZA) NYELVI TOTÓ Az élelmiszerboltban egy vásárló „magyarul" vásárol be; Kérek egy smotanát, két sáčkový tejet, 3 malinovkát, 2 santovkát, negyed kiló párkyt és egy horčicát. Majd bizalmaskodva folytatja: — Tudod, Magduskám, estére vendégeket várunk az ústavról. Viszek 2 üveg frankovkát meg egy fél kiló loveckát is." A nyilvánvalóan magyar anyanyelvű vásárló valószínűleg nincs tudatában annak, milyen csúnya az általa használt keveréknyelv. A feladat : helyettesíteni a szövegben előforduló szlovák kifejezéseket a magyar megfelelőjükkel. HÉTFŐ DÉLUTÁN A KÖNYVESBOLTBAN Csallóközben járván, megálltam Nagymegyeren (Čalovo) is, s mivel volt egy félórányi felesleges időm, gondoltam, benézek a helyi könyvesboltba, hátha ráakadok valami olyan könyvre, amit nagyobb városok boltjaiból az érdeklődők gyorsan elkapkodnak. Ebbéli föltételezésem persze gyakorlati tapasztalatok alapján keletkezett, ugyanis több esetben járt eredménnyel hasonló könyvesbolt-szemlén. Bizakodva nyitottam be tehát a megyeri könyváruda ajtaján, hogy átböngésszem a polcokon sorakozó könyveket. Ám a boltban senki. Csupán egy függöny mögül hallatszott ki két női hang, különböző holmik beszerzésének lehetőségeit vitatva. Hangos köszönésemre az egyik hang tulajdonosa kisvártatva megjelent. — Mit parancsol? — kérdezte nem éppen udvarias hangon, nyilván azt kívánta értésemre adni, hogy jelenlétem zavarja traccspartijukat. — Szeretnék körülnézni egy kicsit — adtam elő szándékomat. — Tessék — válaszolta, s eltűnt a függöny mögött. Szabad a vásár, gondoltam magamban, s odaálltam a magyar könyveket tartalmazó polsok elé. Az első pillanatban az döbbentett meg, hogy a polcok egy része üres. Nincs könyv rajtuk. Íme — a tágasság netovábbja, gondoltam irigykedve. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem a polcokon lévő könyveket, a tágasság érzetét a szomorúság váltotta fel. Majd a döbbenet. Üres polc volt elég, de a teli polcok sem kínáltak sokat. Választék szinte semmi. Egy bő Jókai-sorozat példányai mellett még néhány klasszikus és fordítás-kötet, pár gyermekkönyv, s vége. A Madách Kiadó köteteiből mindössze két hazai magyar szerzőt találtam. Nem volt a polcokon egyetlen példány sem a Csehszlo-. vákiai Magyar írók sorozatból, sem a Főnix Füzetekből, a Fábry életműsorozat is hiányzott ... Nem szaporítom a szót, nincs értelme. Ha hazai magyar könyvkiadásunkról szólva a példányszámok lehetetlenül alacsony átlagát, vagy annak okát firtatjuk, akkor érdemes volna a nagymegyeri könyvesbolt — s a hozzá hasonlóan „ellátott" könyvesboltok — vezetőinek a viszonyát (érdekeit?) is megvizsgálni. Sőt az sem lenne teljesen haszontalan, ha szakmai-irodalmi felkészültségük is szóba kerülhetne. Megkülönböztetett kíváncsisággal várnám a választ mondjuk arra a kérdésre, hogy mit rendeltek a Madách Kiadó idei kiadványaiból; esetleg, hogy sorolják fel néhány hazai magyar író nevét... A nagymegyeri könyvesbolt könyvállaga szerint ugyanis az a gyanú merülhet fel a könyv után érdeklődő vásárlóban, hogy sem ilyen terv, sem ilyen írók nincsenek is. Ahogy így töprengtem e lehetőségek felett, nyílt az ajtó, s egy tizenéves diák köszönt be. Az iménti hölgy ismét megjelent. A fiú egy könyvet kért, mire a hölgy kijelentette: — Már elfogyott. Mivel a szóbanforgó kötetet éppen a kezemben tartottam, s mivel még a polcon is állt belőle két példány, nem állhattam meg, hogy ne szóljak közbe. — Még van három példány — mondtam, s a kezemben lévőt odaadtam a fiúnak. így történt szó szerint, ahogy leírtam, Nagymegyeren, 1988. február első napján, hétfőn, délután fél három órakor. GÁL SÁNDOR 11
